13.Sometimes it's hard to face reality

Nagyon szépen köszönöm a sok oldalmegjelentést illetve azt a pár kommentet amit kaptam. Sajnos egyre kevesebbet kapok, aminek őszintén szólva nem tudom az okát, mert sokkal többen nézik a blogot, de kevesebb a visszajelzés, szóval kérlek,ha bárki elolvassa írja le a véleményét!

Az egész délutánt együtt töltöttük. Az elején kissé feszült volt a hangulat, de ahogy egyre többet kérdezősködtem, ő meg egyre önfeletlenebbül válaszolt, egész jól elvoltunk. Elmeséltem neki hogy miért költöztem ide, és hogy mi van Howarddal, persze azt az apró részletet kihagytam, hogy mi van Justinnal, de nem is kellet volna elmondjam, hiszen ő csak egy idegen osztálytárs. Vagyis hát volt, mert nagyon őszinte tudtunk kommunikálni, és úgy érzem, hogy közel kerültünk a barátsághoz. Elmondta, hogy nagyon zűrös volt a kiskora, mindig sokat költöztek, mert a szülei diplomaták, és hogy soha nem járt ki egy teljes évet egyetlen iskolába, ezért soha nem volt barátnője. De most úgy néz ki, hogy be tudja fejezni ezt az évet, és csak utána költöznek. Vagyis hát ő nem akar, mert az itteni művészeti suliba jelentkezett. Annyira szépen rajzol. Megmutatott pár képét a telefonon, mondjuk én egyáltalán nem értek a művészetekhez, de tényleg nagyon tehetséges, és nagyon élvezettel beszél az egész témáról.

Már legalább 3 órája a kávézóba lehettünk, amikor megcsörrent a telefonom. Fogadalmam sem volt, hogy ki lehet az.

- Elfelejtetted? – Howard mérges hangja kissé megijesztett. Teljesen kiment az eszemből, hogy hozzá indultam éppen. Annyira jó el voltunk Ruthal, hogy nem figyeltem hogy mit is kéne csináljak.

- Sajnálom,csak közbe jött valami. 

- Elegem van, hogy állandóan magyarázkodsz. – válasza meglepett. Azt hittem, meg fog érteni. Hisz nem ez a feladata egy barátnak? Hogy mindenbe támogasson, és megértse a döntéseimet?

- Valamibe belezavartam? –kérdezte.

- Nem dehogy – legyintettem és tovább beszélgettünk. Bár sokkal inkább Howardon járt az agyam. Nem akartam vele veszekedni, de nem is akartam vele lenni. Ha elmentem volna hozzá, megint csak magyarázkodhatnék, és kitudja, mi lenne a vége. Szerencsére, nem kapja fel a vizet olyan gyorsan, mint Justin, de kitudja mire képes. Nem, ezzel most egyáltalán nem arra célzok, hogy megütne, vagy bárhogyan bántalmazna fizikailag, hanem a lelki bántalmazásról. Az emberek ha dühösek, mérgesek és sértettnek érzik magukat, mindent megtesznek annak érdekében hogy a másik fél még rosszabbul érezze magét.

Mikor elköszöntem Ruthtól, már 6 óra volt, szóval ideje volt hazamenni. Nem is gondoltam arra, hogy mi várhat otthon. Pedig gondolhattam volna.

Amint beléptem a házba, egy csomó számomra ismeretlen embert pillantottam meg.

Egyetlen egy embert ismertem fel, Justin menedzserét. Nem nem azért, mert annyira követtem volna az eddigi karrierjét, hanem egy általa mutatott kép miatt. 

 - Szia Scooter Braun – kedvesen lépett felém, és kezet ráztunk. - Biztosan te vagy Mildred, nem? Justin már mesélt rólad – mosolygott, ami miatt úgy nézett ki, mint egy húszon éves.  

Ekkor egy körülbelül 7 éves tejföl szőke hajú, mosolygós kisfiú és egy nála egy két évvel idősebb barnább hajú kislány lépett oda hozzánk. Szorosan Scooter mellé álltak, gondolom, azért mert kissé meg voltak lepődve miattam. Ezt természetesnek vettem, hiszen soha nem láttak azelőtt Justin házában.

- Te kivagy? – bökött felém a kisfiú. Haragosan nézett fel rám, de lehet látni, hogy kissé elmosolyodott. Már éppen nyitottam volna a számat, amikor megérkezett mellénk az ünnepelt.

- Ő egy nagyon kedves lány, na, gyere ide - tárta ki a kezét a fiú pedig habozás nélkül az ölébe futott. Szorosan megölelték egymást, majd csatlakozott a nővérke is. Nagyon jó volt rájuk nézni. Láttam Justinnon hogy nagyon boldog, hisz a szeretteivel töltheti a szülinapját, vagy is, akik közel állnak hozzá.

- Mildred, ők itt a testvéreim, Jaxon és Jazmyn – mutatott be kedvesen neki, én pedig leguggoltak hozzájuk, hogy kényelmesebb legyen. Jazymn rögtön rám mosolygott, mikor kezet fogtam vele, de Jaxon még mindig durcás képet vágott, és a nagy testvéréhez fordult:

- Selenát jobban kedvelem

Ahogy kimondta, megállt bennem az ütő. Jó tudom, csak egy kis gyerek, akinek új ez az egész helyzet, de azért kicsit komolyan vettem, vagy nem tudom. rosszul esett, hogy ilyet mondott.

- Na, gyertek gyerekek- mentette meg a menedzsere a helyzetet, mikor megfogta gyereket és elsétáltak mellőlünk.

Justinnal némán álltunk egymás előtt. Azokkal a gyönyörű szép barna szemeivel pásztázott, én meg csak némán néztem a cipőmet, mintha érdekes lenne rajta valami. De nem volt, csak csupán a szemkontaktust akartam elkerülni. Érezhető volt, a kettőnk közötti vibrálás. Bármennyire is azt szerettem volna, hogy nekem semmit se jelentsen ez a fiú, csupán egy barátot, nem ment. 

- Nagyon aranyosak a testvéreid – tűrtem egy hajszálat a fülem mögé idegesen. - De most úgy látom jobb, ha megyek, nem akartam semmit sem megzavarni.

Nem szólt, csupán tovább nézegetett, amit kissé idegesített, így sarkon fordultam és felballagtam a szobámba. Amint beértem, egyből a telefonomhoz kaptam. Nem volt se bejövő hívásom, se egy sms-e. Pedig azt hittem, hogy hívni fog. Keresni fog. De úgy látszik, komolyan gondolta, amiket mondott. Legszívesebben azonnal elrohantam volna hozzájuk, hogy elmondjam az igazat. Hogy nem nem felejtettem el, csak csupán közbe jött valami, de igazság szerint semmi élet kedvem nem volt magyarázkodni. Minek? Amilyen természete van, úgyse értené meg. Elkezdene arról fantáziálgatni, hogy biztos összejöttem valakivel.

Az estém további részét a szobámban gubbasztva töltöttem. Átnéztem egy két leckét, majd Ruthhal beszélgettem telefonomon. Kötelességemnek éreztem, hogy megkérdezzem, hogy jobban van-e. Azt mondta, ige és még vagy százszor megköszönte, hogy ott voltam.

Egészen addig nem léptem ki a szobámból, amikor már nem halottam zenét. Az órámra pillantottam, ami már fél 12-őt mutatott. Mivel pizsamába voltam, ezért gyorsan előkotortam egy melegítőnadrágot, majd óvatosan lementem a konyhába. De szerencsétlenségemre, még nem volt üres a nappali. Az egyik heverőn Justint és Selenát pillantottam meg, akik éppen el voltak magukkal foglalva. Próbáltam minél halkabb és észrevehetetlenebb lenni, de úgy látszott, hogy elég jól hallanak, ezért amikor becsuktam a hűtő ajtót, mindketten felém kapták a fejüket.

- Nahát – pattant fel rögtön a lány. – Már rég nem láttalak – annyira kedves volt velem mindig ez a  lány, úgy éreztem, hogy becsapom legszívesebben elmondtam volna neki, hogy mit csináltunk, de tudom azzal kockáztatnám a kapcsolatukat. Amit nem akarok. Justin egyáltalán nem beszélt róluk de azért tudom, a hírekből hogy mennyire viharos kapcsolatuk van, éshogy mindig is sokat fognak egymásnak jelenteni.

- Én is örülök hogy itt vagy – viszonoztam a szoros ölelését.- Én csak inni, jöttem már megyek is – kikerülve a kínos beszélgetést akartam lelépni.

- Jaj ne menj el, én már úgyis menni készültem- pakolászta a cuccait. – Majd egyszer összefuthatnánk, hogy jobban megismerjelek – mosolygott rám kedvesen, én meg csak egy aprót bólintottam – Szia J! – intett neki egyet és már le is lépett.

- Na és jól telt a szülinapod? – kérdeztem tőle mikor a tekintete rám tévedt

- Aha –szűkszavúan nyilatkozott hogy érez, ezért úgy döntöttem hogy inkább felmegyek. Láttam rajta valami mást. Amit előtte még nem. Ideges volt és izgult. A kézfejére pillantottam, ami remegett. Nagyon máshogy viselkedett azóta. Mindig úgy fogunk egymásra tekintetni, mint akivel már megvolt valami. Valami szikra fellobbant, de semmi több.

- Ami múltkor történt –hirtelen megszólalt, mire ösztönösen a szemébe néztem – A nem volt semmi, oké? – idegesen megrázta a fejét, majd szinte felfutott az emeletre.

Tudtam, hogy neki nem jelentett semmit, de legbelül mégis arra vágytam hogy jelentsen. mert hát, ember vagyok nem? Az emberek mindig abba reménykednek, ami nem fog megtörténni. De akkor is reménykednek, amikor már tudják, hogy tényleg semmi esély nincs rá, mert ahogy mondani szokták, a remény hal meg utoljára.

Egyből nem a saját szobám felé indultam el, hanem a húgoméhoz. Eszembe jutott hogy egész nap egy szót sem váltottunk, úgy érzem mindketten eléggé zavaros napokat éltünk át. Halkan kopogtam, de nem nyitott ajtót, amiből arra következtettem hogy már alszik,  így nem nyitottam be, hanem inkább én is elmentem aludni.

Az éjszaka közepén hangos beszédre riadtam fel. Mikor kikeltem az ágyból és az ajtó felé mentem, már teljesen tisztán halottam, hogy egyáltalán nem beszélgetés, sokkal inkább egy segítség kérés. Rögtön kiléptem a szobámból és a hang után siettem. Nem csodálkoztam, hogy éppen Justin szobájából áradnak a furcsa hangok.

- Ne, hagyd békén – hallottam ismét a hangokat, és úgy döntöttem hogy bemegyek, bármi is lesz. Nem hagyatom azt hogy egész éjjel ezt csinálja.

Mikor berontottam a szobájába, meglepődtem a látvány miatt. Justin a földön fetrengett m, és a rémálmaival küzdött. Nem tudtam őt némán bámulni, ezért gyorsan mellé siettem. 

Két kezemmel a vállát ráztam és ordibáltam neki, hogy hagyja abba. Riadtan kinyitotta a szemeit, majd megtörölte  a homlokát ami a verejtéktől csillogott.

- Jól vagy? – aggódó pillantásokat vetettem rá.

- Nem tudom – lassan felült – Hogy kerültem én ide? – nézett körbe, majd tekintete megakadt rajtam

- Nekem fogalmam sincs – álltam fel. – Csak hallottam hogy kiabálsz, és nagyon megijedtem

- Nem akartalak megijeszteni – állt fel ő is a padlóról és akkor láttam meg hogy csupán egy boxer van rajta

- Én- dadogtam mint egy  5 éves. – Azt hiszem megyek – fordultam meg, de elkapta a karomat.

Úgy érzem, hogy ez a elkapósdi lesz a mi végjegyünk.

- Ne csináld velem ezt folyamatosan – szólaltam meg még előtte.  - Engedj el – lágyított a szorításán, én pedig rögtön kiszabadultam a kezeiből. Én már rég eldöntöttem fejben hogy nem játszhatom vele ezt a játszmát, bár az már más kérdés volt hogy a szívem mit akart. 

Winnie Biersack