Son

2016. május 16., hétfő

14. You are my everything



Sajnálom, de nem lett a legjobb rész, pedig annyira kitaláltam és annyira jól megakartam írni(mikre képesek az unalmas fizika órák) de amikor leültem a géphez, egyszerűen nem tudtam fogalmazni. Úgy nézzétek ,hogy ezt csupán ötször írtam újra, de még midig nem felel meg nekem, de remélem nektek igen. Kommenteljetek és iratkozzatok fel!

Hamar felkeltem, mert korábban kellet menjek iskolába. Ugye a történelmet vettem fel, mint emelt tantárgy, ezért heti öt órám van belőle, de most az egyik délutánit átrakták nulladikba így konkrétan zombiként lépkedtem a folyosók között. Reggel fél hétkor nem éppen a legkellemesebb érzés az iskolapadban ülni. A tanárnő hamarabb befejezte, így körülbelül fél órát tartott, és így később meggondolva, nem hinném, hogy olyan sokról lemaradtam volna, ha kihagyom. Negyed nyolckor az iskola szinte még kongott az ürességtől. Hirtelen felindulásomból kikerestem Howard nevét, majd rányomtam a zöld telefonra. Már kinyomta volna, hiszen vagy tízet csengett mikor beleszólt:
- Mit akarsz? 

- Beszélnünk kell, Howard – emeltem fel a hangomat.

- Hagyjál békén – csapta le a telefont.
Elutasított, ismét. Pedig én próbáltam. Jó, lehet, hogy nem elégszer és nem túl jól, de megpróbáltam. Bár nem én vagyok az egész dologban a hunyó, hanem ő, mert ő fújja fel mindig a dolgokat, és olyanokat gondol bele, amik egyszerűen nonszenszek.
Az első órámig a teremben ücsörögtem és telefonomat böngésztem. Mivel reggel nem volt időm, és igazából energiám se arra, hogy megnézzem mi történt a nagyvilágba így kénytelen voltam ott. 
Háromnegyed nyolc után kezdett népesedni a terem. Ruthot vártam, de éppen akkor írt egy sms-t, hogy inkább otthon marad, majd csak holnap jön. Felálltam a helyemről és a mosdó felé vettem az irányt, mikor megpillantottam Howardot. Pont ugyanúgy nézett, ki mint amikor legelőször megláttam. Kapucnis elsőt viselt, és haja hosszan bele lógott a szemébe, fél fülében pedig ott ékeskedett a fülhallgató.
Lassan hozzá lépkedtem, de észrevett így ki akart kerülni, de nem engedtem. Erősen megragadtam a karját, majd elé léptem.
- Megbeszélhetnénk? 
- Mit akarsz rajta megbeszélni? Hm?  - emelte fel hangját 
- Félreértés az egész – vadul tiltakoztam. – Tényleg hozzád indultam, csak közbe meghallottam, hogy valaki sikongat és megláttam Ruthot, tudod az osztálytársunkat – itt egy pillanatra negáltam, hogy megnézzem érti-e amit mondok - Meg akarták, tudod –dadogtam, mert nem nagyon szerettem volna hangosan kimondani, de úgy láttam az arckifejezésén, hogy érti, mit próbálok elmagyarázni neki.
- Higgyek neked? – nyugodtság áradt a hangjából, ami őszintén szólva kissé megrémisztett. Midig hevesen reagál mindenre.
Nem válaszoltam kérdésére, csupán egy apró gesztust tettem. Megfogtam a kezét, majd kicsit magamhoz húztam. Keze az arcomra vándorolt majd a szemembe lógó hajtincsemet óvatosan fülem mögé simította. A hátam rögtön libabőrös lett, és pulzusom az egekben volt.
- Most megfogsz csókolni? – kacéran kérdeztem tőle, mire egy perverz mosolyt vetett rám, amitől kitört belőlem egy kis kuncogás, de ezt megszakította az összeérő ajkain. Ahhoz képest, hogy egy iskolában voltunk, nem sikerült éppen egy visszafogott csókra, legalább is belülről egyáltalán nem úgy éreztem.
Egészen háromig az iskolapadot koptattuk. A tanárok, nagyon ráálltak erre a tovább tanulós témára, de nekem még mindig  halványlila gőzöm sincs arról, hogy mit akarok csinálni. Az utolsó óra osztályfőnöki volt. A legtöbb osztálytársam egyáltalán nem csípi, de nekem valahogy mindig is szimpatikus volt. Talán a kimértségével, és furcsa humorával fogott meg.
- Howard? – szigorúan tekintett rá.
- Nem megyek egyetemre – rendezte le egy rövid válasszal, majd tovább nyomkodta a telefonját.
Howard tipikusan az a lázadó fiú az amerikai filmekből. Nem nagyon érdekli, hogy mit gondolnak mások, és állandóan füles van a fülébe. Párszor megkérdeztem tőle, hogy–hogy nem kapott még valami fülbajt, de azt mondta, hogy ez már természetes neki.
- Mildred? –a tanár tekintete rám tévedt, majd kérdően felhúzta jobb szemöldökét, ismétlem csak a jobbat, ami kicsit ijesztő látványt nyújtott.
- Még nem tudom, tanárnő.
-Pedig ideje lenne már – hangjában megvetést véltem felfedezni.Az iskola előtt megvártuk Laureenekat, majd együtt indultunk el a házunkba. Ők azt tervezték, hogy otthon együtt tanulnak, nekünk meg pedig fogalmunk sem volt, hogy mit csináljunk. Mikor beléptünk, egyből a konyha felé mentem, és készítettem egy gyors salátát, ami nem mindenkinek tetszett. Howard epésen megjegyezte, hogy ő nem holmi nyúl, hogy füvet egyen, szóval inkább nem is evett belőle. Már éppen indulni akartak a húgomék, amikor Manuella bukkant fel a nappaliban. Furcsa volt ott látni, hiszen eddig mindig csak a konyhában láthattam.

- Várjatok – kiáltott ránk, mire mi azonnal megtorpantunk és kérdően tekintettünk rá. – Ezt Rick hagyta itt- adott nekem egy borítékot.

Fogalmam sem volt, hogy mi lehet benne. Egy egyszerű sima fehér boríték volt, amin csak annyi állt, hogy Justin. Óvatosan feltéptem, majd megnéztem mit rejteget.

Két koncertjegy a ma este tartandó koncertjére. Miért? Tettem fel magamnak a kérdést. Csak egy baráti gesztus, vagy valami több? Nem, biztos nem több, lehet, hogy nem keltek el a jegyek, és így próbálja megtelíteni a helyszínt. Vagy nem tudom. Nagyon össze voltam zavarodva.

- Én nem megyek – jelenttetem ki azonnal, és Laureen kezébe nyomtam a jegyeket.
- Ez tök jó – nézegette- Menjünk már –kérlelt, de én továbbra is tiltakoztam. – Sophie? – kérdően nézett a barátnőjére.
- Még mit nem – nevettet fel, de mikor meglátta, hogy komolyan gondolja, egyértelműen rázta a fejét.
- Azt mondta, hogy ti – mutatott ránk Manuella.  -  Csak ti menjetek el, senki más. 
Kissé megijesztett a tény, hogy így a tudatunkra adta, hogy csak mi menjünk el. Visszavettem a jegyet és tovább tanulmányoztam. VIP jegyvolt, ami azt jelenthette, hogy rögtön a színpad mellet állhatunk. Őszintén szólva el akartam menni, mert kíváncsi voltam, egyrészt azért mert még soha nem voltam ilyen nagyszabású koncerten, másrészt, mert azért mert még soha nem láttam élőben előadni, így nem nagyon tudom elképzelni, hogy milyen kapcsolata, lehet a zenével. Az agyam másik része viszont azt súgta, hogy hülyeség lenne, és csak becsapnám magamat.
- Rendben, menjünk – rá mosolyodtam a húgomra, aki láthatólag nagyon örült a ténynek, miszerint megyünk. Mikor mellém pillantottam Howard bosszúsan nézett, de nem szólt semmit és én se kérdeztem semmit tőle. Nem vagyok a tulajdona, hogy azt csináljak, amit ő mond. Saját életem van, és azt csinálom, amit akarok, és amihez kedvem van.
A délután további részét a szobámba töltöttük ahol filmet néztünk. Ő mindenképp valami akció filmet, én pedig valami romantikusat akartam megnézni, de végül az aranyközépút a vígjáték lett. Hát, nem mondhatnám, hogy életem filmje volt. Nem volt benne túlságosan sok poén, és még viccesnek sem volt mondható, de Howard kommentárjain annál többet nevettem. Nagyon szeretem a humorát, kicsit furcsa, és néha morbid, de sokszor olyan beszólásai vannak, amin tényleg nagyon jókat lehet nevetni. 
Fél hét körül körül távoztak Sophieval, de odaadtam a cuccaimat, mivel a koncert után hozzájuk megyünk, és ott alszunk. Megmondom, őszintén kicsit félek, hogy mi lesz, mert még soha nem aludtam náluk. Tudom, hogy Howard nem olyan típus, de akkor is. Már mesélte, hogy ő már rég nem az, és én még az vagyok, de azt mondta addig várunk amíg akarok.
Gyorsan megmostam a hajamat, majd egy enyhe sminket vittem fel az arcomra. Egy rövidnadrágot, majd egy egyszínű fekete crop-topot vettem fel, amit egy kicsit nagyobb arany lánccal dobtam fel, hogy mégse legyen olyan unalmas a szettem.
Már nyolc körül járhatott mikor megérkeztünk a koncert helyszínére. A VIP jegynek köszönhetően nem kellet túl sokat sorban állni, így körülbelül fél órás várakozás után bent is voltunk. A koncert kezdete előtt körülnéztünk, mert még sose voltunk ilyen monumentális épületbe, és megnéztük a shopot is. De komolyan, ki vesz magának olyan tusfürdőt, amin ő van rajta? Az csak egy sima tusfürdő, ami ér öt dollárt, de így legalább húszat és csak azért mert rajta van , félmeztelenül. Mi lenne, ha teljesen meztelen lenne? Ezer dollár lenne?
Fél kilenckor órakor lépett színpadra az elő zenekar, aki egy rapper olt. Különösebben nem tetszett, de legalább nem unatkoztunk. 
- Menjünk előre – húzott magával Laureen, és átvágva tömegen a legelső sorba kerültünk, pontosan az oldalsó színpad elé. Minket sikítozó fangörlök vettek körbe és furcsán szemléltek a túlságos nyugodtságunk miatt. Mindenki kezében ott lógott a telefon és mindent fotóztak, amit csak tudtak. 
Úgy gondoltam, hogy egy koncert lényege nem az, hogy minél többet fotózzunk, hanem hogy minél jobban átéljük az adott pillanatokat, hogy könnyen vissza tudjunk emlékezni rájuk. Jó ,nem azt mondom, hogy ne csináljanak egy-két képet, de az már eléggé ellenszenves és szerintem neki sem tetszik hogy állandóan az arcába nyomják a telefont, mert már szerintem abból is elege van hogy nem tud anélkül elmenni egy kávézóba hogy nem csinálnának róla legalább tíz képet.
Pontban kilenckor kezdődött el a show. Az intro alatt a fanak már megőrültek, többet is láttam, aki sírógörccsel küzd. Nem tudtam elképzelni, hogy hogy tudnak valakit ennyire szeretni, hogy nem is tudják milyen ember valójában, és semmi kapcsolat nincs köztük.
Bármennyire is nem szerettem, mint előadót a számokat viszont kívülről fújtuk Laureenel és a második szám után már egészen belejöttünk ebbe a koncertesdibe és elkezdtük élvezni. Ez lehetséges hogy azért volt, mert annyira tökéletes volt a színpadon. De tényleg. Láttam rajta hogy felszabadult, és csak magár illetve a rajongóira koncentrált. Az utolsó előtti számnál a rajongók sokkal jobban kezdtek el nyomkodni minket, és úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt. Fogalmunk se volt, hogy miért lehet ez, de amikor megláttuk, hogy Justin úgy kezdi a sorokat, annak a számnak a sorait, aminek a szövege egyszerűen hihetetlenül szép, egyből rájöttünk. Pont a másik oldalra ült le és nyújtotta előre a kezét, amire a rajongók, mint a cápák egyből ráharapták, és ne akarták elengedni.  A dal második refrénnél viszont átfordult a mi oldalunkhoz így pont szembe találtam magam vele. A kezét előre nyújtotta én pedig ösztönösen utána kaptam. Mellettem mindenki sikítozott és a telefonjával fényképezgetett de Justin nem törődött velük, csak az én kezemet volt hajlandó fogni. 
- You are my everything, you are my everyting- egyenesen a szemembe nézett mire én csak bámultam és nem tudtam semmit sem reagálni. Felguggolt a színpadra majd kicsit közelebb hajolt hozzám én pedig belekapaszkodtam a rácsba, majd lábujjhegyre álltam, ő pedig megfogta a hajamat, és fülemhez érintette arcát.
- Várj meg koncert után- súgta a fülembe halkan, de úgy hogy halljam. Csak én, senki más.
A körülöttem lévő lányok mind irigyen néztek rám én meg csak álltam ott értetlenül és nem tudtam mire véljem ezt.



Winnie Biersack

9 megjegyzés:

  1. De édes rész volt :D Nekem nagyon tetszett, várom a folytatást :)

    Puszi és pacsi,
    Shina-chan

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök hogy tetszett, igen megpróbáltam kicsit boldogabbra írni :)
      puszi :*

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Én is úgy érzem, hogy már csak te tartod bennem a lelket ♥:(

      Törlés
  3. Válaszok
    1. Megpróbálom minél hosszabbra írni a részeket, de nemkarok mindent egy fejezetbe sűríteni. De egyébként milyen volt?

      Törlés
  4. Nem olvasom régóta a blogodat, de már most a kedvenceim közé tartozik :33
    Izgatottan várom a kövit :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon orulok ,hogy elnyerte a tetszesedet:) Valoszinuleg penteken teszem fel a kovetkezo részt:)

      Törlés