Sajnálom, de nem lett a legjobb rész, pedig annyira kitaláltam és annyira jól megakartam írni(mikre képesek az unalmas fizika órák) de amikor leültem a géphez, egyszerűen nem tudtam fogalmazni. Úgy nézzétek ,hogy ezt csupán ötször írtam újra, de még midig nem felel meg nekem, de remélem nektek igen. Kommenteljetek és iratkozzatok fel!
Hamar felkeltem, mert korábban kellet menjek iskolába. Ugye a történelmet vettem fel, mint emelt tantárgy, ezért heti öt órám van belőle, de most az egyik délutánit átrakták nulladikba így konkrétan zombiként lépkedtem a folyosók között. Reggel fél hétkor nem éppen a legkellemesebb érzés az iskolapadban ülni. A tanárnő hamarabb befejezte, így körülbelül fél órát tartott, és így később meggondolva, nem hinném, hogy olyan sokról lemaradtam volna, ha kihagyom. Negyed nyolckor az iskola szinte még kongott az ürességtől. Hirtelen felindulásomból kikerestem Howard nevét, majd rányomtam a zöld telefonra. Már kinyomta volna, hiszen vagy tízet csengett mikor beleszólt:
- Beszélnünk kell, Howard – emeltem fel a hangomat.
- Hagyjál békén – csapta le a telefont.
Elutasított, ismét. Pedig én próbáltam. Jó, lehet, hogy nem elégszer és nem túl
jól, de megpróbáltam. Bár nem én vagyok az egész dologban a hunyó, hanem ő,
mert ő fújja fel mindig a dolgokat, és olyanokat gondol bele, amik egyszerűen
nonszenszek.
Az első órámig a teremben ücsörögtem és telefonomat böngésztem. Mivel reggel nem
volt időm, és igazából energiám se arra, hogy megnézzem mi történt a nagyvilágba
így kénytelen voltam ott.
Háromnegyed nyolc után kezdett népesedni a terem. Ruthot vártam, de éppen akkor írt
egy sms-t, hogy inkább otthon marad, majd csak holnap jön. Felálltam a
helyemről és a mosdó felé vettem az irányt, mikor megpillantottam Howardot.
Pont ugyanúgy nézett, ki mint amikor legelőször megláttam. Kapucnis elsőt
viselt, és haja hosszan bele lógott a szemébe, fél fülében pedig ott ékeskedett
a fülhallgató.
Lassan hozzá lépkedtem, de észrevett így ki akart kerülni, de nem engedtem.
Erősen megragadtam a karját, majd elé léptem.
- Megbeszélhetnénk?
- Mit akarsz rajta megbeszélni? Hm? - emelte
fel hangját
- Félreértés az egész – vadul tiltakoztam. – Tényleg hozzád indultam, csak
közbe meghallottam, hogy valaki sikongat és megláttam Ruthot, tudod az osztálytársunkat
– itt egy pillanatra negáltam, hogy megnézzem érti-e amit mondok - Meg akarták,
tudod –dadogtam, mert nem nagyon szerettem volna hangosan kimondani, de úgy
láttam az arckifejezésén, hogy érti, mit próbálok elmagyarázni neki.
- Higgyek neked? – nyugodtság áradt a hangjából, ami őszintén szólva kissé megrémisztett.
Midig hevesen reagál mindenre.
Nem válaszoltam kérdésére, csupán egy apró gesztust tettem. Megfogtam a kezét,
majd kicsit magamhoz húztam. Keze az arcomra vándorolt majd a szemembe lógó
hajtincsemet óvatosan fülem mögé simította. A hátam rögtön libabőrös lett, és pulzusom
az egekben volt.
- Most megfogsz csókolni? – kacéran kérdeztem tőle, mire egy perverz mosolyt
vetett rám, amitől kitört belőlem egy kis kuncogás, de ezt megszakította az
összeérő ajkain. Ahhoz képest, hogy egy iskolában voltunk, nem sikerült éppen
egy visszafogott csókra, legalább is belülről egyáltalán nem úgy éreztem.
Egészen háromig az iskolapadot koptattuk. A tanárok, nagyon ráálltak erre a tovább
tanulós témára, de nekem még mindig halványlila gőzöm sincs arról, hogy mit
akarok csinálni. Az utolsó óra osztályfőnöki volt. A legtöbb osztálytársam
egyáltalán nem csípi, de nekem valahogy mindig is szimpatikus volt. Talán a kimértségével,
és furcsa humorával fogott meg.
- Howard? – szigorúan tekintett rá.
- Nem megyek egyetemre – rendezte le egy rövid válasszal, majd tovább nyomkodta
a telefonját.
Howard tipikusan az a lázadó fiú az amerikai filmekből. Nem nagyon érdekli,
hogy mit gondolnak mások, és állandóan füles van a fülébe. Párszor megkérdeztem
tőle, hogy–hogy nem kapott még valami fülbajt, de azt mondta, hogy ez már természetes
neki.
- Mildred? –a tanár tekintete rám tévedt, majd kérdően felhúzta jobb
szemöldökét, ismétlem csak a jobbat, ami kicsit ijesztő látványt nyújtott.
- Még nem tudom, tanárnő.
-Pedig ideje lenne már – hangjában megvetést véltem felfedezni.Az iskola előtt megvártuk Laureenekat,
majd együtt indultunk el a házunkba. Ők azt tervezték, hogy otthon együtt
tanulnak, nekünk meg pedig fogalmunk sem volt, hogy mit csináljunk. Mikor
beléptünk, egyből a konyha felé mentem, és készítettem egy gyors salátát, ami
nem mindenkinek tetszett. Howard epésen megjegyezte, hogy ő nem holmi nyúl,
hogy füvet egyen, szóval inkább nem is evett belőle. Már éppen indulni akartak
a húgomék, amikor Manuella bukkant fel a nappaliban. Furcsa volt ott látni, hiszen
eddig mindig csak a konyhában láthattam.
- Várjatok – kiáltott ránk, mire mi azonnal megtorpantunk és kérdően tekintettünk
rá. – Ezt Rick hagyta itt- adott nekem egy borítékot.
Fogalmam sem volt, hogy mi lehet benne. Egy egyszerű sima fehér boríték volt,
amin csak annyi állt, hogy Justin. Óvatosan feltéptem, majd megnéztem mit
rejteget.
Két koncertjegy a ma este tartandó koncertjére. Miért? Tettem fel magamnak a
kérdést. Csak egy baráti gesztus, vagy valami több? Nem, biztos nem több, lehet,
hogy nem keltek el a jegyek, és így próbálja megtelíteni a helyszínt. Vagy nem
tudom. Nagyon össze voltam zavarodva.
- Én nem megyek – jelenttetem ki azonnal, és Laureen kezébe nyomtam a jegyeket.
- Ez tök jó – nézegette- Menjünk már –kérlelt, de én továbbra is tiltakoztam. –
Sophie? – kérdően nézett a barátnőjére.
- Még mit nem – nevettet fel, de mikor meglátta, hogy komolyan gondolja,
egyértelműen rázta a fejét.
- Azt mondta, hogy ti – mutatott ránk Manuella.
- Csak ti menjetek el, senki más.
Kissé megijesztett a tény, hogy így a tudatunkra adta, hogy csak mi menjünk el.
Visszavettem a jegyet és tovább tanulmányoztam. VIP jegyvolt, ami azt
jelenthette, hogy rögtön a színpad mellet állhatunk. Őszintén szólva el akartam
menni, mert kíváncsi voltam, egyrészt azért mert még soha nem voltam ilyen
nagyszabású koncerten, másrészt, mert azért mert még soha nem láttam élőben
előadni, így nem nagyon tudom elképzelni, hogy milyen kapcsolata, lehet a
zenével. Az agyam másik része viszont azt súgta, hogy hülyeség lenne, és csak becsapnám
magamat.
- Rendben, menjünk – rá mosolyodtam a húgomra, aki láthatólag nagyon örült a
ténynek, miszerint megyünk. Mikor mellém pillantottam Howard bosszúsan nézett,
de nem szólt semmit és én se kérdeztem semmit tőle. Nem vagyok a tulajdona,
hogy azt csináljak, amit ő mond. Saját életem van, és azt csinálom, amit akarok,
és amihez kedvem van.
A délután további részét a szobámba töltöttük ahol filmet néztünk. Ő mindenképp
valami akció filmet, én pedig valami romantikusat akartam megnézni, de végül az
aranyközépút a vígjáték lett. Hát, nem mondhatnám, hogy életem filmje volt. Nem
volt benne túlságosan sok poén, és még viccesnek sem volt mondható, de Howard
kommentárjain annál többet nevettem. Nagyon szeretem a humorát, kicsit furcsa, és
néha morbid, de sokszor olyan beszólásai vannak, amin tényleg nagyon jókat
lehet nevetni.
Fél hét körül körül távoztak Sophieval, de odaadtam a cuccaimat, mivel a koncert után
hozzájuk megyünk, és ott alszunk. Megmondom, őszintén kicsit félek, hogy mi
lesz, mert még soha nem aludtam náluk. Tudom, hogy Howard nem olyan típus, de
akkor is. Már mesélte, hogy ő már rég nem az, és én még az vagyok, de azt
mondta addig várunk amíg akarok.
Már nyolc körül járhatott mikor megérkeztünk a koncert helyszínére. A VIP jegynek
köszönhetően nem kellet túl sokat sorban állni, így körülbelül fél órás várakozás
után bent is voltunk. A koncert kezdete előtt körülnéztünk, mert még sose
voltunk ilyen monumentális épületbe, és megnéztük a shopot is. De komolyan, ki vesz magának olyan tusfürdőt, amin ő van rajta? Az csak egy sima tusfürdő, ami
ér öt dollárt, de így legalább húszat és csak azért mert rajta van ,
félmeztelenül. Mi lenne, ha teljesen meztelen lenne? Ezer dollár lenne?
Fél kilenckor órakor lépett színpadra az elő zenekar, aki egy rapper olt. Különösebben
nem tetszett, de legalább nem unatkoztunk.
- Menjünk előre – húzott magával Laureen, és átvágva tömegen a legelső sorba kerültünk,
pontosan az oldalsó színpad elé. Minket sikítozó fangörlök vettek körbe és furcsán
szemléltek a túlságos nyugodtságunk miatt. Mindenki kezében ott lógott a telefon
és mindent fotóztak, amit csak tudtak.
Úgy gondoltam, hogy egy koncert lényege nem az, hogy minél többet fotózzunk,
hanem hogy minél jobban átéljük az adott pillanatokat, hogy könnyen vissza
tudjunk emlékezni rájuk. Jó ,nem azt mondom, hogy ne csináljanak egy-két képet,
de az már eléggé ellenszenves és szerintem neki sem tetszik hogy állandóan az arcába
nyomják a telefont, mert már szerintem abból is elege van hogy nem tud anélkül
elmenni egy kávézóba hogy nem csinálnának róla legalább tíz képet.
Pontban kilenckor kezdődött el a show. Az intro alatt a fanak már megőrültek,
többet is láttam, aki sírógörccsel küzd. Nem tudtam elképzelni, hogy hogy
tudnak valakit ennyire szeretni, hogy nem is tudják milyen ember valójában, és
semmi kapcsolat nincs köztük.
Bármennyire is nem szerettem, mint előadót a számokat viszont kívülről fújtuk
Laureenel és a második szám után már egészen belejöttünk ebbe a koncertesdibe és elkezdtük élvezni. Ez lehetséges hogy azért volt, mert annyira tökéletes volt
a színpadon. De tényleg. Láttam rajta hogy felszabadult, és csak magár illetve
a rajongóira koncentrált. Az utolsó előtti számnál a rajongók sokkal jobban
kezdtek el nyomkodni minket, és úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt. Fogalmunk
se volt, hogy miért lehet ez, de amikor megláttuk, hogy Justin úgy kezdi a
sorokat, annak a számnak a sorait, aminek a szövege egyszerűen hihetetlenül
szép, egyből rájöttünk. Pont a másik oldalra ült le és nyújtotta előre a kezét,
amire a rajongók, mint a cápák egyből ráharapták, és ne akarták elengedni. A dal második refrénnél viszont átfordult a
mi oldalunkhoz így pont szembe találtam magam vele. A kezét előre nyújtotta én
pedig ösztönösen utána kaptam. Mellettem mindenki sikítozott és a telefonjával fényképezgetett
de Justin nem törődött velük, csak az én kezemet volt hajlandó fogni.
- You are my everything, you are my everyting- egyenesen a szemembe nézett mire
én csak bámultam és nem tudtam semmit sem reagálni. Felguggolt a színpadra majd
kicsit közelebb hajolt hozzám én pedig belekapaszkodtam a rácsba, majd lábujjhegyre
álltam, ő pedig megfogta a hajamat, és fülemhez érintette arcát.
- Várj meg koncert után- súgta a fülembe halkan, de úgy hogy halljam. Csak én,
senki más.
A körülöttem lévő lányok mind irigyen néztek rám én meg csak álltam ott
értetlenül és nem tudtam mire véljem ezt.
Winnie Biersack
De édes rész volt :D Nekem nagyon tetszett, várom a folytatást :)
VálaszTörlésPuszi és pacsi,
Shina-chan
Örülök hogy tetszett, igen megpróbáltam kicsit boldogabbra írni :)
Törléspuszi :*
ÚRISTEN❤
VálaszTörlésÉn is úgy érzem, hogy már csak te tartod bennem a lelket ♥:(
TörlésLyan rövid volt :(
VálaszTörlésLyan rövid volt :(
VálaszTörlésMegpróbálom minél hosszabbra írni a részeket, de nemkarok mindent egy fejezetbe sűríteni. De egyébként milyen volt?
TörlésNem olvasom régóta a blogodat, de már most a kedvenceim közé tartozik :33
VálaszTörlésIzgatottan várom a kövit :D
Nagyon orulok ,hogy elnyerte a tetszesedet:) Valoszinuleg penteken teszem fel a kovetkezo részt:)
Törlés