Son

2016. május 20., péntek

15.None of them shine brighter than you


Annyira hihetetlen hogy már több mint 10000 oldalmegjelenítése van a blognak, és hogy már ennyi feliratkozója is van.Köszönöm, de tényleg, bár ahhoz képest nem kapok olyan sok visszajelzést, szóval ha bárki elolvasta kérlek írjon kommentet! Köszönöm, és jó olvasást!



Életemben nem voltam úgy összezavarodva, mint a koncert után. Kavarogtak bennem a különböző érzések. Nem tudtam mire vélni ezt, bár nem ez volt az első alkalom, hogy összezavart és úgy érzem az utolsó sem.


Olyan távolinak tűnt az, amikor megvágtam a kezemet, vagy éppen amikor elbőgtem előtte magamat Howard miatt, és a csókunk is. Úgy tűnt, mintha már kiskorom óta itt élnék, és teljesen elfeledkeztem arról, hogy honnan is jöttem és hogy miért vagyok itt.

Lehet pont azért küldtek a szüleink ide minket, hogy feledkezzünk meg a múltról, mert ha mindig abban élnénk, akkor sosem tudnánk tovább lépni és tudnánk magunknak kialakítani egy normális életet.

- Ez meg mi volt? – kérdezte a mellettem álló a húgom, akinek arcára óriási mosoly ült fel.
- Fogalmam sincs – értetlenkedve ráztam a fejemet, de nem tudtam túl sokat gondolkodni, mert következett a Sorry egyben az utolsó szám következett a koncerten. Mellettem susmogtak és visongottak továbbra is a lányok és többen is szinte már önkívületi állapotba kerültek, és állandóan sikították a nevét és mondogatták, hogy mindjárt, mindjárt.
Kérdően néztem rájuk, de úgy látszott, hogy az előbbi, egyszemélyes éneklés miatt, amit Justintól kaptam, nem nagyon akartak kommunikálni velem. Viszont mikor visszafordítottam az arcomat a színpad felé egyből rájöttem, hogy miért kerültek ennyire felfokozott állapotba. Justinon műeső folyt végig a dal éneklése közben a felénél pedig megszabadult a pólójától, így mindenki megcsodálhatta a szépen kidolgozott felsőtestét, amit már én is megnézhettem, így nem lepett meg, hogy ilyen jól ki van dolgozva.
A koncert után a rajongók egyből megindultak a kijárat fele, így mi is megindultunk. Ahogy kezdett kiürülni a stadium sok furcsábbnál furcsább állapotban lévő lányokat láthattunk meg. Voltak, akik egymást fogva bőgtek, de olyat is láttam, aki a földön fetrengve szorongatta a telefonját, gondolom a képek miatt, amiket készíthetett.
Teljesen elfeledkezve arról, hogy mit is mondott körülbelül fél órával ezelőtt Bieber már éppen léptem volna ki a kijáraton, amikor megállt előttem egy nem éppen cingár biztonsági őr. 
- Justin vár téged – mutatott vissza a koncert terem felé, majd lesett a dolog, és Laureenhez fordultam, aki kérdően meredt rám, választ követleve.
- Nem tudom, mit akar- értetlenül ráztam a fejem. –Falaznál nekem? Maximum egy óra és ott vagyok, ígérem – kérleltem a húgomat, aki némi tanakodás után belegyezett és már ki is ment a stadiumból.
Nem tudtam mi lesz, de a szívemet a torkomban éreztem és a tenyerem izzadt. Nem akartam, hogy ez legyen velem, én csak egy normális koncertet akartam, ahol jól tudom érezni magam és elfelejthetek minden problémámat. Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem mentünk volna el, hanem egyből átmentünk volna Sophiekhoz és valami jó programot csinálnánk együtt, vagy csak beszélgetnénk egy jó nagyot.
Legutoljára talán a ballagási beszédemkor izgultam így. Én beszéltem a tizenegyedikesek nevében. A túlságos izgulásom miatt nem nagyon emlékeztem mindenre. Az egész szöveget megtanultam, de azért a színpadra lépésem előtt még gyorsan átfutottam a beszédemet. Iszonyatosan nagy magas sarkúban voltam, így félve lépkedtem fel a színpadra majd az emelvényre. Amint felemeltem a fejemet egy csomó embert pillantottam, meg ami a színpadról legalább félezernek tűnt. Az egész monológom alatt a hajtincseimet birizgáltam, és a kezemet törölgettem, amiből legalább egy liter vizet ki lehetett volna csavarni.
Ahogy az emlékeimet idéztem fel megpillantottam Scootert, Justin menedzserét, akit még a szülinapi buliján ismertem meg. Napszemüvegben volt, valószínű azért, hogy ne keltsen túl nagy feltűnést, mert gondolom a hű rajongók még őt is simán felismerik. Kezét előre nyújtotta jelezve nekem, hogy menjek, így hát félve, de elindultam felé.

- Hogy tetszett a koncert? –kérdezte kedvesen.
- Nagyon imádtam- kezdtem áradozni. – A látvány elképesztő volt, a táncosok és a különböző effektek is nagyon jók voltak. Szerintem ez volt eddig a legjobb koncert, amin valaha jártam.
Kissé elmosolyodott a lelkes mesélésem után, majd elkérte a VIP jegyemet, aminek segítségével beléptem egy hátsó szobába ahonnan egyenesen a színpad mellé értem. A stadium már teljesen kiürült már csak a takarítók lézengtek a sorok között, akik a szemetet és különböző dolgokat szedték fel a földről.
Felnéztem a színpadra ahol senkit nem láttam így gondoltam leülök a lépcsőre. Már legalább negyed óra eltelt, és már nem nagyon tudtam mit csináljak magammal. Időközben a személyzet is elment, már csak pár biztonsági őr járkált a sorok között.
Azt akarta, hogy várjam a koncert után, de nem volt sehol. Jó tudtom, hogy egyből nem tudott von odamenni, de amikor az órámra pillantottam rájöttem, hogy már egy teljes óra eltelt az óta.
Éppen álltam volna fel, amikor lihegve, kissé nyúzott állapotba megjelent előttem. Meglepődötten fürkészett végig, hiszen a mozdultaimból ki tudta szűrni, hogy éppen távozni készültem.
- Bocsi a késésért, csak ilyenkor mindig nagy káosz van – magyarázott mire én elmosolyodtam, mert úgy magyarázott, mint egy elveszett gyerek, és teljesen más volt, mint előtte. – Na, gyere – fogta meg a kezemet és követtem őt a színpadra.
Amint felértem, teljesen elnémultam. Fentről még nagyobbnak tűnt koncerthelyszín, mint lentről és belegondolva abba, hogy meg van telve emberekkel, elképesztő érzés lehet fellépni. Látni az arcokat, akik csak miattad vannak ott, akik veled éneklik a dalaidat, egyszerűen fantasztikus érzés lehet.
- Na, milyen? – mutatott körbe.
- Ez elképesztő –ismételtem a szavaimat, majd elkezdtem fel alá járkálni és egyre jobban bele éltem magamat. – Amúgy - jutott hirtelen az eszembe. – Nagyon jó volt, ez az egész – valószínűleg elpirosodtam.
- Köszi – ült le törökülésbe majd én is helyet foglaltam előtte. – Tudod, elégé jó érzés tudni, hogy ennyien támogatnak, és a jót akarják nekem. Sosem gondoltam volna, hogy idáig vihetem, de közbe meg iszonyatosan fura. Nem tudok két lépést megtenni úgy, hogy ne követnének. Néha kicsit hiányzik a régi életem - két kezét hátra tette, ami miatt a pólója felcsúszott és kissé kilátszódott jól kidolgozott felső teste.
Egy percre belegondoltam Justin gondolatiba, hogy mennyien támogatják, őt bármit csinál. Ha jókat cselekszik, ha rosszakat a fanok mindig ott állnak mellette és támogatják őt a döntéseibe, de közben meg ott van a másik oldala is a dolognak. Konkrétan a nyilvánosság előtt nőtt fel, és amíg úgy mondván a csúcson nem hinném, hogy lehet rendes magánélete, a sajtó és fanok nélkül.
- Kérdezhetek valamit? – fúrta az oldalamat a kíváncsiság. – Mi volt életed legrosszabb tette? – arcára meglepettség ült ki, nem hinném, hogy egy ilyesfajta kérdésre számított.
- Nem gondolom, hogy lenne olyan – kezét újra az ölébe ejtette és kicsit közelebb húzódott hozzám. - Sok rossz dolgot tettem és tetszek is, de ember vagyok. Senki sem tökélete, bárki bármit mond. Mindenki tesz meggondolatlan dolgokat, ahogy én is tettem. Sok embernek okozok fájdalmat, de ilyenek vagyunk nem? -
- Megtanítod nekem a Where are ü now-s táncot? – hirtelen vetettem fel az ötletet.
- Én megnyílok előtted, te meg táncot akarsz tanulni? Jó terelő vagy – ugratott, miközben a hajában lévő hajpántot igazgatta.
- Mit akarsz tudni? 
- Valami olyat mesélj, amivel meglepnél.
- Rendben – kis félelem uralkodott el rajtam, mert ezt még sohasem meséltem el senkinek. – New Yorkban volt egy barátom, Austin. Kilencedik óta együtt jártunk, és mi voltuk az iskola sztárpárja. Ő volt a foci csapat kapitánya én pedig a pom-pon csapaté - láttam, hogy közben meglepődött, mert erről még sosem meséltem itt senkinek sem, még Howardnak sem. – Még tizedikben egyik délután az edzésről haza hazafele menet benéztem a tornaterembe, mert úgy volt, hogy megvárjuk egymást, de nem láttam sehol így a fiúöltöző felé mentem. Mikor benyitottam éppen csókolózott, egy fiúval. Szörnyű érzés volt- már rég nem gondoltam erre a dologra, így kicsit érzékenyen érintet
- Utána? – kérdezte, mert látta, hogy megálltam, de tudta, hogy nincs vége itt a történetnek.
- Le is feküdtek – szememet lehunytam, mert úgy éreztem, hogy el fogom magam sírni. – De..- kezdtem bele.
- De? – felvonta a szemöldökét.
- Megbocsájtottam, nem tehettem mást. A szüleink nagyon jóba voltak, és már mi is megszoktuk egymást, és már biztos helye volt tizedikben az egyetemen. Nem tehettem tönkre a jövőjét, azzal hogy elmondom mindenkinek. - töröltem le pár könnycseppet - Még soha nem meséltem el senkinek sem, csak neked- néztem fel, egyenesen a szemébe.
Láttam rajta hogy teljesen lesokkolódott, amit természetesnek vettem, mert ha ez embert megcsalják, általában nem bocsájt meg a másik embernek, csak kirívó esetekben, mint az enyém.
Mikor rajta kaptam őket mindketten meglepődtek és tiltakozni kezdtek, hogy semmi történt, de aztán a másik fiú elmondta, hogy mi volt köztünk. Pokolian éreztem magam, de nem akartam elhamarkodottan dönteni. Az egész éjszakát átforgolódtam és csak gondolkoztam és gondolkoztam, de másnap végül megbocsájtottam és megbeszéltük, hogy soha többet nem hozzuk fel a témát, és így is lett. Azóta nem beszéltünk erről, se ő, se én.
- Na, akkor táncoljunk – csapta össze a tenyerét, aminek azért is örültem, mert ha kommentált volna, valamit történethez kitudja mi lett volna, így csak meghallgatta és nem szólt semmit hozzá.
Azt hittem gyerekjáték lesz és hip-hop megtanulom. Hát nem úgy lett. Eléggé sokat bénáztam, főleg az elején és végén. Inkább úgy fogalmaznék, hogy az egészet elbénáztam.
- Na, akkor jobb láb – mondta Justin mire én ösztönösen a bal lábamat emeltem fel.
Nem tudom mi volt velem. Talán zavarba voltam a közelsége miatt, de mégis nagyon jól éreztem magam vele. Még soha nem tudtunk ilyen normálisan, és bensőségesen beszélgetni, bármennyire is furcsák voltak a körülmények. Mert hát azért nem mindenkinek adódik az a lehetőség hogy világ az egyik, hanem a leghíresebb előadójával táncikál egy színpadon.
Legalább negyed óra bénázás után kezdett összeállni a dolog, így eltáncoltuk egyben az egészet. Az elsőnél még nem ment, de a másodiknál már minden ment kivéve az utolsó mozdulat, amikor oldalra kellet mozogni miközben a lábaidat keresztbe, rakod, így sikeresen és ráléptem Justin lábára, aminek következtében teljesen kiestem az egyensúlyomból és teljese erővel a földre zuhantam, ami nem is lett volna meglepő, hanem húzom magammal őt is. Erősen kapaszkodtam az egyik vállával, míg másik kezét mellém fektette és arcunk csupán pár centire volt egymástól. Meredten nézett rám, amikor nem bírtam tovább és kitört belőlem a nevetés.
- Min nevetsz? – mosolygott rám, miközben még ugyanabban a helyzetben voltunk.
- Nem tudom. Egyszerűen annyira lehetetlen ez az egész helyzet – mosolyogtam tovább. Justin a földön fekvő kezét az arcomhoz közelítette, majd teste is közeledett felém. Szájaink csupán pár milliméterre voltak, amikor egy ismerős hang közbeszakított minket.
- Justin mennünk kell – ordibált a menedzsere a színpad széléről, ahonnan tökéletes belátása volt mindenre. Ösztönösen fordultam ki alóla, majd felálltam és lesétáltam Justinnal együtt a színpadra, aki ugyancsak hallgatott, mint én.
- Megmondtam, hogy maximum tízperc- Scooter komolyan meredt rá. – Most mennünk kell Mildred. Remélem, újra találkozunk – nézett rám én pedig intettem egyet mindkettőjükre majd megfordultam és elindultam újból kifelé az arénából.
Mikor kiértem egyből megcsapott a késő esti szél, és rögtön elkezdtem hiányolni bőrkabátomat. Gondolkodás nélkül a buszmegálló felé vettem az irányt.
Ismét összezavarodtam, de ezt már kezdtem megszokni, mert mindig ez van. Teljesen felforgatja az életemet.
A telefonom után kaptam, mert rájöttem, hogy a koncert előtt kikapcsoltam, így mikor megjelent a képernyő, rögtön az üzentre kattintottam. Két órája érkezett Howardtól: Ne gyere ide, végeztem veled.
Tudtam, hogy ez lesz, ha megtudja, hogy Justinnal maradok egy helységben. Féltékenysége nagyon idegesített és legutóbb is emiatt kaptunk össze. 

Már éppen hívtam is volna fel amikor Laureen neve jelen meg a képernyőn. Hezitálás nélkül rányomtam a zöld telefonra. Éreztem, hogy valami nincs rendben, így kapkodva emeltem a telefont a fülemhez.
- Segíts Mildred, kérlek – hangosan üvöltött a telefonba a húgom, aki hangján tisztán lehetett hallani a rémültséget és a kétségbeesést. Csak ennyit mondott és már le is csapta.
Testem rögtön remegni kezdett, és lábaimat örült tempóba szedtem a z út száléhez. Leintettem a legelső taxit amit megláttam és megadtam Howardék címét.
Kétségbeesetten ültem be a taxiba, és úgy éreztem nem bírom tovább. Visszaakartam kapni a régi életemet.

Winnie Biersack


10 megjegyzés:

  1. Nagyon jó volt :) Várom a folytatást!

    puszi és pacsi,
    shina-chan

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen , hogy mindig írsz. Szerintem jövőhét közepén jön az újabb rész!

      Törlés
  2. Szupi rész lett és az új fejléc is nagyon tetszik ❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon orulok,hogy elnyerte a tetszesedet!☺️☺️

      Törlés
  3. Szia.
    Ma olvastam es nagyon jo az egesz blogod a tortenet.
    Nem tudom jon e uj resz de en orulnek neki😊 es varom

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia:) KÖszönöm szépen, persze jön, mégpedig szerdán!:)

      Törlés
  4. Szia!
    Már meg sem lepődök, ha ennyire jó részeket hozol, hiszen már hozzászoktam. ❤

    VálaszTörlés