Son

2016. június 11., szombat

20. Nothing like us


Kedves Olvasók!
Nagyon szépen köszönöm, a sok kommentet, és az oldalmegjelenítést! Bejelentem, hogy most már hetente fognak új részek jönni, a nyár miatt. 
Mellékesen megjegyzem, hogy ez egy kicsit vidámabb rész lett, mint az előzőek!
Jó olvasást xx


Alig birok ránézni, a szó miatt, amit kimondtam előtte, és éppenséggel neki. Egyből ezer féle verzió pörög le fejemben, olyanok, mint például hogy elküld, vagy éppen ő is ezt mondja, bár ebben nem sok rációt láttam. Soha nem volt az az ember, legalábbis amióta ismertem, hogy ki mondja, mit érez. Egyszer kétszer elejtett egy-két mélyebb utalást, de túl sok érzést még nem tapasztaltam vele kapcsolatban. Viszont, amilyen választ kaptam, arra egyáltalán nem számítottam.

- Csak a nyugtató beszél belőled- hirtelen tekintetét felém kapja, én meg mélyen a szemébe nézek. Soha nem értettem, hogy az emberek miért csak a zöld illetve a kék szemeket szeretik, és barnákat meg átlagosnak és unalmasnak titulálják. Elég csak Justin szemébe nézni, és mindenki rájön, hogy ennél szebb szemszín nincs a világon. Ahogy világos barna szemei megcsillannak az ablakon beszűrődő napsütésen, úgy érzem, hogy ennél szebbet most nem láthatok. 
Kezeivel lassan megragadja az enyéimet, majd gyengéden és óvatosan felállít, mert érzi rajtam, hogy talán túl sok nyugtatót szedtem be, és nem lesz jó vége, ha még ott fogunk ülni a padlón. Erősen kapaszkodok izmos karjaiba, talán túl erősen is, mivel sikerül feltűrjem pulcsiját, így immáron már csupasz karját szorítom. Másik kezemet magam mellé engedem, de akkor hirtelen ő azt meg ragadja, és ujjait rá kulcsolja az enyéimre. Hirtelen fel sem fogom, hogy mit csinált, mert már alig bírok állni a saját lábaimon, miközben fellépkedünk a lépcsőfokon. Biztos vagyok benne, hogy túl sokat szedtem be, mert még nem éreztem magam ilyennek, szó szerint bizonytalanak. Talán egyszer Justin buliján, de akkor viszont a pia hatása volt. Emlékszem, olyan rosszul voltam, mint még soha életemben.
Kitárja előttem a szobám ajtaját, én pedig egyből az ágyamat keresem. Már nem teljesen tiszta a látásom, és érzem, hogy nemsokára elalszok. Befekszek a megvetetlen ágyba, Justin pedig mellém fekszik. Kissé elhúzódom, mert nem tudom, hogy most mit is csinálunk pontosan, de kezeimet lágyan megragadja és magához húz, én pedig fejemet ösztönösen a mellkasának döntöm. Szemeimet lecsukom és érzem, hogy mindjárt elalszok, de lőtte valamit mindenképp el akarok neki mondani.
- Ne menj el – hangom félénk, és törékeny.
- Nem fogok – néz mélyen a szemembe, én pedig egyre nehezebben tudom magam tartani és lassan lehunyom a szemeimet.
Ismét zihálva ébredek fel, hiszen egy újabb rémálom tört rám, viszont tovább folytatódott a történetem. A lányt felismertem, én voltam, viszont a fiúra nem tudtam rájönni. Mintha külső személő lettem volna, úgy láttam volna az egészet. Sietősen lépkedtem a fiúhoz, de éppen a mellkasán feküdt, és mikor már megfordítottam volna a hátára, hirtelen vége lett az álmomnak. 
Fejemet kapkodva nézek körül, de nem találom sehol. Az utolsó emlékeim szerint úgy aludtam el, hogy mellettem volt. Sietősen keresem a telefonomat, amin az órámra pillantok, ami már délután két órát mutat. Érzem magamon, hogy nem vagyok éppen egy friss állapotban, ezért elmegyek a fürdőbe ahol alaposan letusolok. Mivel nem hagyott semmi üzenetet maga után, nem tudom mi tévő legyek, ezért a kezembe veszem a cigis dobozomat illetve a telefonomat és a fülesemet, majd elindulok a kertbe. Mióta itt élek, még sosem voltam a kertben. Nem tudom, valahogy sosem volt időm, meg kedvem se, de most, hogy fogalmam sincs, hogy mit csináljak, úgy érzem eljött az idő. Mikor kilépek a házból, elindulok hátrafelé, amikor meglátok egy óriási medencét. Mindig tudtam, hogy van neki, hiszen a szobám erkélye pont arra néz. Irtózatosan süt a nap, ezért egy árnyékosabb helyet keresek, és leülök a kosárlabda pálya melletti fa tövébe. Akaratlanul is Justin zenéjét indítom el a fülembe, majd meggyújtok egy cigit, de nem szívok bele. Elgondolkozva nézem, és rájövök, hogy ha ezek a dolgok nem történtek volna meg vele, akkor talán soha nem szoktam volna rá, de megtörténtek és ezen már nem tudok változtatni.
Ahogy a fa tövében ülök Justin új zenéit hallgatva, érzem, hogy a szemem ismét megtelik könnyel, de most nem éppen a szomorúság miatt. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy hogy létezhet egy ilyen ember a földön. Egy ilyen ember, aki néha úgy megbánt, hogy legszívesebben felpofoznám, máskor meg úgy bánik velem, mint egy porcelán babával.
Telefonom rezgésére kerülök vissza a valóságba, és gyorsan kihúzom a fülhallgatót a fülemből és telefonomból is majd rápillantok arra. Justin száma jelenik meg rajta, én pedig habozás nélkül a fülemhez emelem készülékemet.
- Hol vagy Mildred? – hangja kétségbeesettnek tűnik.
- Itthon.
- De nem talállak sehol – minta futna, mivel kapkodva veszi a levegőt.
- A kertben vagyok – röhögöm el magam, majd kinyomom a hívást. Pár perc sem telik el, mikor megpillantom a medencénél. Egy rövid sortot visel, egy tipikus Justinos hosszú és bő felsővel, haját már ami maradt belőle, egy baseball sapka takarja el.
- Jobban vagy?  - kuporodik le mellém a fűbe és szembe fordul velem.
- Aha – nyomom el a csikket rögtön, mert emlékszem, hogy mikor a kórházból kijöttünk egyből rám rivallt, hogy azonnal tegyem le. Kérdően rám tekint, majd vissza cigis dobozra én meg megadóan bólintok, ő pedig ki vesz egyet, és meggyújtja az öngyújtómmal. Némán bámulom. Tudtam, hogy cigizik, és olykor-olykor füvezik is, de nem gondoltam volna, hogy nem szól semmit ahhoz, hogy én is azt csinálom, mert legutóbb nagyon kiakadt rám.
- Szerintem el kéne, menj egy pszichológushoz – nézz mélyen a szemembe. – Tudok egy nagyon jót, hidd el, segíteni fog.
- Nem – ellenkezem egyből. – Nem akarok dilidokihoz menni, már van tapasztalatom és semmi, bár lehet, hogy azért van, mert az égvilágon egy szót se mondtam neki.
- Azért szerintem egy próbát megérne – kezdett el beszélni, amikor hirtelen elkezdett pityegni a telefonom, üzenve hogy sms-em jött. Gyorsan leoldottam, hiszen mikor rápillantottam a telefonomra leolvastam a küldő nevét, de nem akartam, hogy lássa. Nem akartam, hogy elkezdjen megint papolni arról, hogy ő nem ilyennek ismer, hogy már megint egy másik barátot találtam, aki nem mellesleg az, akivel a kórház előtt látott.
Visszanéztem rá, és vártam volna, hogy folytassa, amit mondani akart, de ekkor újra felvillant a telefonom kijelzője és ezt már olyan gyorsan nem tudtam eltüntetni, mert meglátta.
 - Ki gondolta volna, hogy nem jutnak be újra a bugyidba – állt fel mérgesen, majd szaporán kezdte el venni a lábait, és hirtelen el is tűnt a kertből. Szavai rosszul estek, hiszen azt feltételezi rólam, hogy én ilyen vagyok, de nem. Lehetséges, hogy az sms tartalma miatt akadt ki ennyire. Egy óra múlva a bokor mögött? Ennyi állt az üzenetben. Igen, így belegondolva, külső szemlélőként, tényleg félreérthető, de higgyétek el nem az. Még a barátságunk elején, mikor sétáltunk itt a környéken este fele, kezünkben italokkal egyszer csak egy rendőr kocsit láttunk meg, és mivel egyikünk sem múlt el 21 éves, így kénytelenek voltunk elrejteni a piákat, de n akartuk őket eldobni, ezért gyorsan befutottunk egy óriási bokor mögé. Azóta szinte mindig ott szoktunk találkozni, és onnan menni ahová csak akarunk.
 - Justin – ordítottam utána, de mivel nem reagált ezért én is gyorsan besiettem a házba. Mikor beértem, nem találtam sehol, ezért egyből a szobája felé vettem az irányt, ahová kopogás nélkül mentem be, de sehol nem találtam meg. Felkutattam az egész házat, de nem láttam, így benyitottam a saját szobámba. Az ágyamon ült és laptopomon matatott valamit. Egyből mellé rohantam és rápillantottam a képernyőre. A zenés albumom volt megnyitva.
- Ez meg mi? – kérdően pillant rám, majd tekintete visszatéved a mappára, amiben különböző hanganyagok voltak, az én hangommal. Mikor úgy éreztem, hogy senkim sincs, és Cameronnal se találkoztunk, nem tudtam mit csináljak, és tanulni meg nem akartam, így elkezdtem énekelni, és énekelni. A legtöbbször olyan számokat, amik tetszettek, de így is szinte a legtöbb Justin számai közül van.
- Ezek csak ..- hebegek zavaromban.  - Zárd be – hangosan kiabálok rá, amire ő kicsit hátrahőköl, hiszen még magamat is megleptem azzal, hogy ilyen hang ki tud jönni a torkomból. Tekintete visszatéved a képernyőre és megnyomja a leges legelső dalt. Idegesen hunyom le a szemem, majd a képernyőt szuggerálom. Ahogy felcsendül a hangom, Justin száját kinyitja, és csak bámulja a laptopomat. Sorra hallgatja meg a feldolgozásaimat, majd mikor az utolsóval is végez, ami egyébként a Love Yourself cover-je volt, kikapcsolás nélkül lecsapja a laptopom tetejét, majd rám se nézve, kisétál a szobámból. Visszanézek rá, mivel azt hiszem, hogy visszajön, de nem. Ideges vagyok, és egyben zavarodott is. Nem értem a reakcióját. Eleinte úgy tűnt mintha kedvelné, aztán nem. Érzem, hogy idegeim újra elkezdenek velem játszani ezért, gyorsan beveszek egy gyógyszert, de vigyázva hogy csak egyet, mert nem akarok úgy járni, mint legutóbb.
Hirtelen kivágódik a szobám ajtaja és Justin jelenik meg, akinél, fülénél a telefonja van és megállás nélkül beszél és beszél. Sokat nem tudok kivenni a beszélgetés témájából, mivel Justin csupán egy-két szavas válaszokat ad. Legalább öt perc is eltelik, mire leteszi a mobilját, amit a hátsó zsebébe csúsztat, majd vigyorogva rám néz. De tényleg vigyorogva. Szája a füléig ér, és hófehér fogai csak úgy csillognak.
- Duettezni fogunk.
- Hogy mi? – éretlenkedve bámulom.
- Miért nem mondtad soha, hogy ilyen hangod van? – felém lép, majd gyengéden egyik kezével átölel, én pedig fejemet a vállára, hajtom, de még mindig nem értem az összefüggést így hirtelen felkapom.
- Soha se kérdezted – a padlót bámulom zavaromban. - De mi az, hogy duettezni fogunk?
Kiskoromban jártam zeneiskolába, de miután a tanárom leszólt, hogy nem tudok énekelni, és hogy nem is fejlődök, valahogy abba maradt ez az egész, egész tavaly nyárig. Amikor anyáék welness hétvégén voltak, Laureen pedig táborban, megláttam egy zenei hirdetést. Egy délutáni casting volt, és nem tudtam mit csináljak, ezért megkértem Austint, hogy kísérjen el. Egyből bejutottam, és meg is nyertem az esti versenyt, aminek a fődíja egy ösztöndíj egy híres konzervatóriumba, de végül nem mentem el. Szerettem énekelni, de valahogy nem éreztem, azt hogy ez a helyes út, így a szüleimnek el se mondtam, sőt még Lar-nak sem.
- Én akarom. Már hívtam is a dalszerzőmet, és Skrillexet, hogy kezdjenek el dolgozni az alapokon.
- Mi lesz a témája? – érdeklődök, az újonnan elkészülő dalomról. Nagyon furcsa belegondolni, hogy saját dalom lesz. Na, jó, nem sajátom, de akkor is. Én soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz velem. Én csak időtöltésként, és lazulás képen énekelgettem, és soha nem hittem volna, hogy ez lesz belőle.
- Azt még nem tudom – legyint mellékesen – De jó lesz, hidd el. – mélyen néz a szemembe, én pedig az ővéibe, amiben teljesen elveszek. Némán állunk egymás előtt. Fél kezével még mindig átkarol, majd egy hirtelen mozdulattal megfordít, így hátam már a mellkasát nyomja. Hirtelen keze az oldalamra vándorol, és lassan felhúzza pólómat, majd elkezd csikizni. Először lassan és csak ott majd, mindkét kezével.
- Elég – nevetve próbálok kiszabadulni öleléséből, de továbbra sem enged el. Egy gyors mozdulattal én is benyúlok a pólója alá és megcsípem a bőrét, mire hátrahőköl és leveszti egyensúlyát, majd a földre huppan. Először megijedek, mert azt hiszem, valami baja van és segítséget nyújtva előre adom jobb kezemet, amibe bele is kapaszkodok, majd egy gyors mozdulattal lehúz mellé a földre. Ekkor már mind a ketten megállás nélkül röhögünk. Kezeit előre nyújtja, én pedig befészkel az ölébe, és kezemet a combján pihentetem, ő pedig átkarol. Tekintetem meg akad a bal kezén lévő tetováláson. A csuklójából indul ki és alig tíz centiméteres. Nem is a méretén, hanem inkább azon akadt meg a tekintetem, hogy egy lányt ábrázol, aki nagyon ismerős nekem.
- Ez Selena? – teszem fel neki a kérdést.
- Igen. Próbáltam kicsit elsatíroztatni, hogy ne látszódjon, de én így is mindig tudni fogom, hogy ő az.
- Szereted még? – kérdezem tőle hirtelen.
- Mindig is szeretni fogom – lazán mondta ki a választ, amitől szintén szólva kicsit meglepődtem. Jó, tudom, hogy az ember első igazi szereleme az nagyon fontos, dehogy örökké szeretni fogja, az valahogy tőlem távoli, de az is lehetséges, hogy ez csak azért van, mert én még sosem voltam úgy isten igazából szerelmes.
Telefonom csörgése zökkentett ki gondolkodásomból. Ránéztem a képernyőre, majd azonnal a zöld gombra mentem rá.
- Mildred, segítened kell – csak ennyit mondott, én pedig nem tudtam elhinni, hogy megint történik velem valami. Amikor már minden jóra fordulna, ismét darabokra törik az életem.

13 megjegyzés:

  1. Nagyon jo lett😍imadom😍😍
    Varok nagyon nagyon a kovit😍😍❤

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jo lett*-* Hamar kövit😍😍

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jo lett*-* Hamar kövit😍😍

    VálaszTörlés
  4. Ismét egy nagyon jó rész *.* imádtam 😀

    VálaszTörlés
  5. Hogy lehet így befejezni?! Mindig kiakadok, de ez azért túlzás! :D Nagyon jó lett, gratu!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Direkt , így akarta, hogy kicsit izgalmasabb legyen, és köszi szépen :*

      Törlés
  6. Áááá imádom,ez lett az egyik kedvenc blogom,a folytatást meg várom^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyira örülök, hogy ennyire tetszik :))

      Törlés
  7. Omg :O itt abbahagyni 😢 Kérlek szépen siess a kövivel ^-^ Annyira izgulok :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sietek, ahogy csak tudok , és ne izgulj :D :*

      Törlés