Kedves Olvasók!
Először is bocsánat, hogy ilyen késő jött a következő rész, de egyszerűen se erőm, se időm se volt leülni, hogy írjak valamit. Ezt az egészet, egy nap alatt írtam meg, ami azért furcsa mert én mindig legalább egy hétig írok egy részt.
Másodszor is pedig szeretném megköszönni, el se hiszem hogy átléptük a 30000(!) megtekintést, köszönöm, és köszönöm.
Illetve, nagyon örültem a sok véleménynek, remélem most is kapok párat,mert én ezekbő tudok erőt meríteni.
Amikor vele vagyok, nem érdekel, hogy mi történik. Nem
érdekel, hogy ki lát minket, nem érdekel, mi történik a világban. Csak mi
ketten számítunk, semmi más.
Életem talán egyik legrosszabb döntése volt az, hogy körülbelül egy perccel
ezelőtt a bőröndjeimet magam után hagyva, itt kötöttem ki, a karjaiban. Egy
normális, ésszerű lány biztosan nem fordult volna vissza, és már rég a
repülőtéren várna a gépére,de én nem vagyok ésszerű, és cseppet sem normális.
- Szóval azt szeretnéd, ha a barátod lennék? – irtózatosan aranyosan mosolyog,
én pedig csak egyértelműen bólintok.
- Mindennél jobban – bátran jelentem ki, majd arcomat újra az erős, és jól
kidolgozott karjaiba fúrom, és úgy érzem, hogy most már minden rendben lesz.
Már sokszor elhatároztam ezt, de most érzem is, hogy így lesz. Most már minden
rendbe kell, hogy legyen.
Már megint csak a fehér falakat látom magam körül.
Ismét próbálom felemelni lábaimat, vagy kezeimet, de egyik végtagom se akar
mozdulni. Még nehezebbnek érzem őket. Nem merek a tévére nézni, nem akarom
újra látni azt a szörnyűséget. Nem akarok újra olyan állapotban látni. Félek,
és sírni kezdek. Majd ordibálok, végül már rángatózok.
Valaki nagy erővel rázza a vállaimat, és a nevemet kiálltja. Szemeimet egyből
felnyitom, és megnyugodok, mikor meglátom őt. Igen, a rémálom. Három hete
kezdődött, és az óta is rendszeresen visszatér, még itt is a repülőn. Igen,
megyünk haza. Haza? Nem tudom, miért hívom Justin házát hazának. Annyira lehetetlennek
tűnik az, hogy én nem Los Angelesben nőttem fel. Ez a kicsit több mint fél év,
sokkal hosszabbnak tűnt. Persze, soha nem fogom elfelejteni anyát és apát, de
annyira távolinak tűnik az egész dolog.
- El kéne menjél egy pszichológushoz – aggódik értem, én pedig egy fél oldalas,
csekély mosolyt villantok rá. Tudom, hogy az ez lenne a legjobb, de én nem vagyok
az a típus, aki csak úgy random elmondja, egy teljesen ismeretlen személynek a
gondjait. Főleg nem egy pszichológusnak, aki tudom, hogy miért van. Aki turkálni
akar a fejemben, és megmondja, hogy mit csináljak.
- Én meg tudom oldani, hogy ne unatkozzál – perverzen kacsint rám, én pedig
rögtön elpirulok a gondolattól. Igen, megtettük. Nem akarom nagydobra verni ezt
az egészet, mert hát ha van valami igazán személyes dolog egy ember életébe,
akkor mégpedig ez. Talán a harmadik hét közepén lehettünk, egy szerdai estén.
Nem volt kedvünk kimozdulni a házból így egész este filmeztünk, aztán
egyszerűen csak jött. Pontosan úgy történt minden, ahogy kell történnie. És
hogy milyen volt? Életem egyik legszebb éjszakája, az biztos.
- Igen? – heccelem tovább, és kezemet combjára teszem. – Mégis hogyan? – tettem
azt, hogy nem értettem az utalást, de látom rajta, hogy átlát rajtam, és nagy
röhögés közepette egy puszit nyom homlokomra, én pedig vállára hajtom a
fejemet, és lecsukom a szememet, viszont azon vagyok, hogy ne aludjak el. Olyan
komfortosan érzem magam mellette, mintha a saját ágyamba lennék. Az a tipikus
Justinos illat, és a túlméretezett pólói nyugodtságot árasztanak felém, és
nekem ez a dolog, amire igazán szükségem van.
Nem tudom mennyi idő telik el, de egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy
valaki bökdösi a vállamat. Nem mozdulok, és valószínűleg ezért erősödnek a
bökdösések. Nyögések közepette nyitom ki a szememet, és nem okoz meglepetést az,
hogy Justin mellettem végig röhögi szenvedésemet. Hát igen, nem vagyok éppen
egy jó kelős típus.
Utolsók között távozunk a gépről, mert gondosan megvárjuk, hogy senki se vegyen
észre minket. Azért persze biztosra megyünk, felvesszük napszemüvegeinket és
pucsijainakt is, hogy még véletlenül se ismerjenek fel. Aha, ezt elhittük mi is,
körülbelül három másodpercig, mert, ahogy kilépünk a repülőből, fotósok illetve
riporterek hadait pillantjuk meg. Zavaromba azt se tudom, hogy mit csináljak,
csak arra figyelek, hogy ne eresszem el a kezét. Erőteljesen húz engem át a tömegen
keresztül, miközben mind a ketten lehajtott fejjel megyünk. Viszont ez nem megy
olyan könnyen, körülbelül tízperc, mire végre beszállunk Justin kocsijába. Pont
a repülőtér előtt parkolt, de meglepődtem, hiszen nem volt ott se biztonsági
őr, se sofőr csupán a kocsi. Miután gyorsan beszállunk, nagy erővel lép rá a
gázra, és hajt el a helyszínről.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyien lesznek – idegesen dobol a kocsi kormányán.
– Mégis honnan a francból tudták meg, hogy jövünk? Csak Scooternek szóltam,
senki másnak.
Ezt én is furcsának tartom, hiszen ha tényleg csak őt értesítette, hogy jövünk,
akkor honnan tudják, hogy jövünk, és miért voltak ennyien. Mikor elmentünk akkor
is voltak, de mostanihoz képest piskóta volt a létszámuk, és ezek, hogy is
mondjam, sokkal inkább durvábbak, és kekeckedőbbek voltak, hiszen állandóan
kérdeztek, be nem állt szájuk. Próbáltam nem figyelni kérdéseikre, de
egyszerűen nem tudtam kizárni őket. A legtöbb kérdés rólam szólt. Ki ez a lány? Ti most együtt vagytok? Mondd
Justin, szereted ezt a lányt? Pórbálom elhessegetni a gondolataimat, és
ésszerű választ találni Justin kérdésére, de semmi nem jut eszembe.
- Fogalmam sincs – pillantok rá. – De most nem kéne ezzel foglalkoznod.
- Mégis mivel foglalkozzak Mildred? – idegesen pillant rám – Visszajöttünk, és
minden kezdődik elölről. Semmi sem lesz olyan, mint Görögországban –mereven
nézi az utat, és hangja egysíkú, és monoton. Éreztem a célzást, csak éppen nem
tudom, hogy pontosan mire értette. Arra, hogy újra ugyanolyan stresszes lesz,
és pörgős minden egyes napja, vagy éppen arra, ami kettőnk között van. Hogy
többé már nem leszek a barátnője. Ha egy valamit megtanultam ez alatt az egy
hónap alatt, az hogy, ne legyek ennyire pesszimista, így gyorsan elterelem
gondolataimat, legalábbis megpróbálom.
Úgy érzem, jobban teszem, ha nem szólalok meg. Tudom, hogy mindketten makacsok
vagyunk, és ami a szívünkön az a szánkon is, szóval inkább hallgatok.
Mindketten jobban járunk így. Az út további része, néma csöndben telik. Mikor
begurulunk a kertbe, látom, hogy nyitódik az ajtó, és azonnal kipattanok.
Laureen gyors léptekkel igyekszik felém, és pedig tárt karokkal várom. Több
mint egy hónapja nem láttam.
Aznap, mikor úgy volt, hogy ott hagyok csapot-papot, és eljövök érte, nem tettem.
Miután kibékültünk, első dolgom volt az, hogy menjek. De visszatartott, és
egyszerűen nem engedett el. Szó szerint bezárta a kijáratokat, és ő hívta fel Laureent.
Nem tudom mit beszélhettek, és hogy miről is pontosan, de mikor átvettem a
telefont, ő mondta, hogy ne menjek. Legalább ezerszer megkérdeztem, hogy
tényleg ne menjek-e, de ő azt mondta minden rendben, így hát nem mentem ki a
reptérre, pedig már a taxit is megrendeltem. Persze azután szinte minden egyes
nap vagy hívtam, vagy ő hívott, tehát szinte minden lépéséről tudtam, és tudok
is mostanáig. Már rég nem éreztem ilyen jónak kettőnk kapcsolatát. Szerencsére
semmi komoly baja nem volt, csak találkozott Sophieval, aki közölte, hogy ő
túllépett rajta. A húgom is próbált, de amíg nem mondta ki, egyikőjük sem, hogy
vége, nem tudta lezárni a dolgot. Először totál kiakadtam, hogy találkoztak és
beszéltek, de most így visszanézve örülök, hogy végre vége van, ennek az egésznek.
- Úgy hiányoztál – ölelgetem szorosan és nem tudom abba hagyni a mosolygást.
- Te is nekem – nyom egy puszit arcomra, majd Justinra néz, aki egy laza
köszönés után mérges arccal vágtat be a házba. – Ennek meg mi a baja?
Nem válaszolok, csupán egyet legyintek , majd húgomat átölelve megyünk be, és
persze bele is kezdek az élmény mesélésbe, bár mint már említtettem, eléggé sokat
kommunikáltunk az elmúlt egy hónap alatt, így alig van egy-két dolog, amit nem
tud. Mikor beérünk, Justinnak már nyoma sincs, csupán Manuellát pillantom meg,
aki látszólag nagyon örül az érkezésem miatt. Hosszasan ölel át, és persze ő is várja az
élménybeszámolómat. Legalább egy órát töltünk el hármasba, és szinte mindent
elmondok. Fel sem tűnik, hogy csak úgy
szalad az idő, és már be is sötétül. Miután Laureen elvonul szobájába, Manuella
pedig neki áll vacsorát készíteni, úgy döntök, hogy megkeresem. Ösztönösen is a
szobájához megyek, és bekopogok, viszont nem kapok választ. Ilyenkor nem illik
csak úgy benyitni, de úgy gondolom, hogy van mit megbeszélnünk. Lenyomom a
kilincset, viszont nem nyitódik az ajtó. Bezárta. Idegesen túrok a hajamba,
majd gyengéden kopogni kezdek fehér ajtaján, de nem hallok visszajelzést. A nevét
kezdem el kiabálni. Nem válaszol. Már adnám is fel, mikor meghallom, hogy
valaki lépdes, majd elfordítja a zárat. Megkönnyebbüléssel, de közben
idegességgel tölt e,l mikor megpillantom. Hátán egy másik, számomra egy ismeretlen táska van, és nagyon úgy néz ki,
mintha indulna valahova.
- Mit csinálsz? – értetlenül bámulom, és jogosan teszem fel a kérdést.
- Stúdióba kell menjek – úgy viselkedik mintha mi sem történt volna az elmúlt
két órában. - Elég sok dolgom van. Többek között a közös dalunk is – a végére
mosolyog, és én is elpirosodik, mikor kimondja, hogy közös. Még mindig hihetetlen
számomra, hogy duettezni fogunk. Egyáltalán nem lepődök meg, hogy most így
viselkedik, hiszen mindketten ugyanilyen heves természetű emberek vagyunk. Az
egyik pillanatban még szívesen pofon ütnék valakit, a másikban pedig én vagyok
a világ legédesebb lánya. És ő is pont ugyanilyen.
- Megígértem – karol át, majd mélyen a szemembe néz. - De most mennem
kell-köszön el egy rövidre tervezett, de kicsit hosszabbra sikeredett csókkal,
majd gyorsan el is tűnik, az óriási házban. Már éppen fordulnék ki a szobájából,
mikor újra megpillantom a lépcső tetején.
- Nincs kedved velem jönni? – óriási mosollyal fordul felém, és teszi fel a kérdését.
Alighanem két másodper alatt ezer millió gondolat fut át a fejemen. Ez az egész
dolog, ami velem történik, annyira hihetetlen. Az egyik nap még a depresszió
legalján voltam, aztán egyszer csak a világ másik végén találtam magam, vele.
Azzal a személlyel, aki perpillanat a legfontosabb ember az életemben. Soha nem
voltam ez a nyálas, és hős romantikus típus, mint a filmekben, vagy ezekben a romantikus
könyvekben szoktak lenni, viszont most nagyon is úgy érzem, hogy az vagyok.
Teljes mértékben, és igazából nem zavar. Nem tudom, hogy, hogy tudtam valakibe
ilyen mértékben bele esni. Eleinte teljesen elnyomtam ezt az érzést, de most
már tudom, hogy ez nem volt olyan jó döntés.
- Persze hogy van – életem talán egyik legboldogabb mosoly ül ki az arcomra.
Ahj. Nem hiszem el. Miért? Miért nem hosszabb.? Jó igazából még mindig imádom és téged is, szóval siess. És köszönöm❤
VálaszTörlésKÖszönöm szépeen ♥
TörlésIMÁDOM ,IMÁDOM ÉS IMÁDOM❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤
VálaszTörlésNEM TUDOK A RÉSZEKKEL BETELNI ,SIESS HOZZD AZ ÚJ RÉSZEKET❤❤❤❤❤ *O*
Sietek, de még egy szó sincs az új részből...de köszönöm ☻♥
TörlésImadom nagyon nagyon. Siess a kovivel 😍😘😘
VálaszTörlésPuszi♥
TörlésLeírhatatlan, hogy Mildred boldogsága megfelel az én érzéseimmel. Ahw😍❤
VálaszTörlésJaj, ennek nagyon örülök, mármint, hogy te is ilyen boldog vagy ♥puszi
Törlés