Son

2016. október 19., szerda

32.For a minute we were up, but the next we were falling down


Kedves Olvasók!


Komolyan, már én utálom, hogy szinte minden posztomat bocsánat kéréssel kezdem, azért mert nem jön időbe a rész. Az elmúlt hetek nagyon nehezek voltak a számomra, minden tekintetben, de most már kezd minden jobb lenni, gy remélem ezentúl egyre gyakrabban tudom hozni a részeket. Nagyon szépen köszönöm a véleményeket, remélem most sem fognak elmaradni.
Ahogy lenyomom az ajtóm kilincsét, és belépek a saját szobámba, kicsordul az első könnycseppem, amit még legalább ezer követ. Nem kap el újra semmilyen féle pánik, csupán sírok. Nem bőgök, nem kapok hiszti rohamot. Nyugodt vagyok, de közben záporoznak a könnyeim.  Össze vagyok zavarodva, de közben tudom, hogy vele akarok lenni. Kettős érzések kavarognak bennem, és esküszöm ezek még rosszabb, mintha tudnám, hogy nem, vagy igen. Itt állok, két tűz között, vagy hogy szokták mondani. Egyszerre akarom, hogy vége legyen, és végre normális életem legyen, de ugyanakkor arra is vágyom, hogy velem legyen. Hogy bármikor tudjunk beszélni, hogy bármikor megfoghassam a kezét, és hogy bármikor megcsókolhassam.

Fogalmam sincs, mennyi időt töltök el a falnak támaszkodva, de miután megelégelem ezt a helyzetet, úgy ahogy vagyok, sminkestül, ruhástól fekszek be az ágyamba, és hunyom le a szememet. Szerencsémre, hamar elnyom az álom.
Arra ébredek, hogy valaki lehuppan az ágyamra, pont mellém. Félve nyitom ki a szememet, és nézek rá az illetőre, de szerencsére nem őt látom meg, hanem Laureent. Mosolyogva pillant le rám, és kezdi el simogatni a hajamat.  Ahogy a szemeibe nézek, egy csomó dolog eszembe jut. Hogy ő még csak tizenöt, lassan tizenhat éves, és mennyi mindene ment keresztül ebben az életben. A legtöbb vele egykorú lánynak, a legnagyobb baja az, hogy nem vettek meg neki valamit, vagy éppen nem találkozott a legjobb barátnőjével., és a legtöbbjüknek fogalmuk sincs, hogy ezeknél a dolgoknál, sokkal fontosabb dolgok is vannak a világon, és ezeket nem kell tragédiaként megélni, mert mivel nem is azok. Csak apró kis hétköznapi dolgok, amik teljesen eltörpülnek a tényleges bajok mellett.
- Remélem jó okod van hogy felkeltettél – kissé mogorván szólok hozzá.
- Naa – teteti, hogy megsértődik. – Mildred, csináljunk egy csajos napot. Már rég nem voltunk együtt, egy teljesen napot.
Nem gondolkodok sokat, rám férne már egy gondolkodás, idegesség, és Justin nélküli nap. Egy nap amikor csak mi ketten vagyunk a húgommal, senki más. 
- Adj tíz percet, és mehetünk – mosolygok rám, majd mászok ki az ágyamból. Nevetve nézek magamra, amiért így feküdtem le. Egyből a fürdő felé megyek, ahol egy gyors tusolás után felkapok magamra egy farmert, és a belebújós, merches pulcsimat, amit még Justintól kaptam, majd a hajamat felkötöm, mert körülbelül négy napja nem mostam hajat. Még így is elég béna, ezért feldobom a fejemre a sima, egyszerű fekete baseball sapimat, és így indulok le. Nagy megkönnyebbülés, hogy csak Laureent pillantom meg. Nem akarjuk, hogy felismerjenek nagyon, így inkább a tömegközlekedést választjuk. Egy fél órás busz után érkezünk meg az egyik plázába, ami persze telis-tele van boltokkal. Legalább két óra bóklászás után, fáradtan ülünk le az egyik gyors étterem székeire.
 - Annyira örülök ennek a ruhának, már nagyon régóta vágytam egy ilyenre. Emlékszel, még anya is ilyet akart – mesél lelkesem a szemben ülő húgom. Úgy látom, hogy egyre jobban van, és egyre kiegyensúlyozottabb az élete, és ennek nagyon örülök, mert neki ilyennek kell lennie. Még csak tizenöt éves, a legfontosabb az életében, hogy boldog legyen, semmi más – De a másik is tök jól nézett ki, nem? Hahó, Mildred. - hallom minden egyes szavát, de valahogy teljesen másfele járnak a gondolataim. Megígértem, hogy ez a nap csak Laureenről fog szólni, de egyszerűen nem tudok attól a ténytől elvonatkoztatni, hogy mi is van Justinnal, pedig nagyon próbálok koncentrálni.
- Ja, igen, szerintem s tök jó hogy megvetted – hamis mosolyt villantok rá, és tovább folytatom az étkezést, de ismer ő eléggé ahhoz, hogy tudja, hogy nincs valami rendben velem. Megköszörüli torkát, jelezve, hogy tudni akarja, hogy mi van, én pedig felpillantok rá, de egy nyikk sem jön ki a számból. Már éppen összeszedném a gondolataimat, amikor egy ismerős arcot vélek felfedezni a kajálda másik oldalán. Ahogy egyre közeledik, felénk, egyre világosabbá válik, hogy ki az. Mint ahogy tegnap is, most is örülök, hogy megpillantom, viszont eléggé bipoláris érzések fognak el hirtelen.
Képtalálat a következőre: „Andrew Garfield gif”- Sziasztok, lányok – megvillantja a mosolyát Austin, majd először a húgomra pillant majd rám. Laureen szájába szó szerint megáll a kaja, a meglepettsége miatt, hiszen legutóbb még New Yorkban látta, most meg itt van az ország másik felén. – Mi jót csináltok itt? – kérdezés nélkül ül le a mellettem lévő székre. Lopva a testvéremre tekintek, akinek még mindig jó kedve van, pedig azt hittem, hogy zavarni fogja Austin jelenléte, de csupán csak meglepettnek tűnik és kíváncsinak így rögtön elkezd kérdezősködni. Hogy miért van itt? Mit csinál, meg tudjátok, ezeket az alapkérdéseket, ha meglátja a testvérének a volt barátját, aki igazából elküldte a melegebb éghajlatra. Mondtam már, hogy nem vagyok túlságosan átlagos?
- És te mit is csinálsz itt? – vágok közbe a bájcsevejükbe, amit már megunok, hiszen legalább vagy tíz perce arról beszélnek, hogy milyen gombok vannak a panelokon, és azokat hova kell húzgálni.
- Anyukámnak jöttem ajándékért, de nem találtam sehol semmit. Bár sajnos úgysem tudok hazautazni, így marad a posta. De ez is több mint a semmi – mindvégig a szemembe néz, nekem meg kezd kissé kínos lenni a szituáció, hiszen tegnap, majdnem megcsókolt.
- Nekünk van időnk, segítünk keresni, ugye Mildred? – már szinte kezd idegesíteni, hogy ennyire örül mindennek, és ennyire mindenbe benn van. Austinnak persze esze ágába sincs elutasítani az ajánlatot, így miután megebédelünk, együtt, hárman indulunk el a boltok felé. 
Szerencsére ismerem az anyukáját, és tudom, hogy mit szeret, de valahogy semmi normális, és neki való ajándékot nem találok. Austin legszívesebben elintézné egy szál rózsával, és csokival, de ha már nem utazik haza, akkor már valami nagyobb ajándék dukál. Hirtelen megcsörren Laureen telefonja, aki egy fél perc alatt lehadar legalább húsz mondatot, majd egy gyors köszönés, és ölelés után már el is tűnik. Esküszöm, néha elgondolkodok, hogy ki is a felnőtt kettőnk közül.
- Remélem, azért te még segítesz nekem- néz rám segélykérdően a  volt barátom, és persze nem akarom megbántani így tovább folytatjuk ketten a keresést. Szerencsére, a következő boltban megpillantok egy nagyon szép nyakláncot, így azzal a kezünkben távozunk a boltból.
- Azt hiszem, ideje mennem.
- Na, még üljünk be valahova, kérlek. Alig tudtunk beszélni tegnap – győzköd, én pedig félve, de igent mondom. Igazából nem akarom megbántani, és át nem hinném, hogy bármi rossz is kisülne egy egy órás, kis baráti csevejből, vagy igen? Egy közeli kávézóba ültünk be, és ameddig ő a pultnál elmondta mit is szeretnénk fogyasztani, gyorsan előkaptam a telefonomat, hogy megnézzem, hátha irt. De nem. Csupán egyetlen egy üzenetem volt, az a húgomtól, hogy hatra otthon lesz. Szemem sarkából észreveszem, hogy közeledik két pohárral, így visszacsúsztatom zsebembe telefonomat, majd mosolyogva felé fordulok
- Na, ki vele, mi van veled és híres Justin Bieberrel? – kérdése mintha sértő lenne. Mintha, el se hinné, hogy köztem és közte bármi lehet.
- Bonyolult – rázom ellentmondóan a fejemet, miközben egyszerű, sima fekete kávémat szürcsölgetem. – Mindketten makacsok, és önfejűek vagyunk, és sokszor ez nincs jó hatással se rám, se rá. De egyébként meg minden oké –zavartan fogdosom az egyik hajtincsemet. A hülye is le tudná rólam olvasni, hogy hazudok, és Austin, szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre, nem hülye, sőt.
- Ha elmondanám, mit gondolok, szerintem rögtön felállnál az asztaltól, szóval lehet jobb, ha hallgatok - mereven néz rám, és örülök, amikor egy másik témát dob fel, így teljesen elterelve a figyelmemet. Legalább másfél órát beszélgetünk, de úgy kötetlenül, felszabadultan. A múltról, a jelenről, és a jövőről is, de Justint kerülve.
- Köszönöm szépen a segítséget az ajándékhoz, remélem még találkozunk – állunk immáron a buszmegállóban. 
- Semmiség volt – legyintek – Én meg köszönöm a kávét, és hogy ki kísértél - mosolygok rá, mikor hirtelen, egy hajléktalan jelenik meg, és szó szerint félrelök, de nem esek el, hiszen, megpillantok magam előtt egy kart, amire erősen rácsimpaszkodok. Zavartan nézzük egymást, és a másik pillanatban már csak arra leszek figyelmes, hogy közeledik az arca, az enyém felé. Félúton megáll, hogy mit szólok a dologhoz, majd lepillant számra, és meg sem várva, hogy mit reagálok ajkaival lecsap enyéimre. Iszonyatosan furcsa, és szokatlan érzés. Nyelve bejutást kér számba, de hirtelen megjelenik előttem Justin képe, és ellököm magamtól. Mikor ránézek, könnyek gyűlnek a szemeimbe, és csak másodpercek kérdése az, hogy mikor sírom el magam, de nem tudok túl sokáig gondolkodni, mert éppen akkor jön meg a busz, így köszönés, és bármi hozzászólás nélkül futok fel, és ülök le egy helyre. Legszívesebben hánynék magamtól, és attól, amit tettem. Megcsaltam, nem? Vagy ez még nem számít annak?  Mérgemben öklömet teljes erővel az üveghez vágom, és kapok is rögtön oda. A hirtelen belém nyilalló fájdalom, még jobban azt akarja, hogy kijöjjenek azok a fránya könnycseppek. A telefonom rezegni kezd a zsebembe, és mikor megpillantom, hogy ki is keres, már szabad utat nyernek a könnyeim. Csak úgy patakokban folynak le egészen az államig. Nem, ilyen állapotban nem beszélhetek vele. Remeg az egész testem, és legszívesebben egy egész doboz cigit elszívnék. Amint megáll a busz, lerohanok róla, és egészen hazáig futok. Közben fuldoklok, mind a futástól, mind a sírástól. Úgy nyitom ki az ajtót, hogy szinte beesek a nappaliba. A nappaliba, ahol már ott van Justin. A francba.
Nem tudom, mit mondjak, vagy mit is csináljak. Szabad szemmel látja rajtam, hogy kivagyok. Teljesen. Egyszerűen nem bírok a szemébe nézni, annyira bűntudatom van. Soha, senkit nem csaltam még meg, egészen idáig.
- Justin –elcsukló hangon próbálom elmondani, amit is akarok, de közbevág.
Képtalálat a következőre: „justin bieber gif”- Mi történt? – egészen közel jön hozzám, csupán pár centi van köztünk. A közelsége valahogy megnyugtat, de nem teljesen. Megemberelem magam, és a szemébe nézek. Azokba a gyönyörű szemébe. Kész nem bírom tovább. Úgy vetem karjai közé magamat, mint egy kislány, aki éppen most vesztette el a kedvenc babáját. És úgy is érzem magam, hogy elvesztettem. Két kezét szorosan a derekamra teszi, és ő is átölel. Egy kezével elsöpri a jobb fülemnél lévő hajtincseimet, majd hirtelen, minden előjel nélkül ellök magától, és arca egy csapásra megváltozik. Látom, rajta, hogy tudja Hát persze, hogy tudja.
- Ez meg micsoda?- nyomja oda a képembe a képet. A képet, amin én és Austin éppen csókolózunk.

8 megjegyzés:

  1. ÚRIIIISTEEEENNN te lááány, jókor fejezed be😱😱😂😭 Siess a következő résszel 💗💗

    VálaszTörlés
  2. Nem hiszem el. Valahogy minden rész után ugyanezt érzem... Gyorsan siess a következővel, ne hagyj el részek nélkül😶😩😁💞

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Úgyérzem, hogy egész hamar fog jönni az új rész ♥

      Törlés
  3. Nagyon várom a következő részt! Ügyes vagy!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, nagyon jól esnek ezek a szavak ;)!

      Törlés