34.And that moment was so hard for me to breathe

Kedves Olvasók!

Tudom,ez most nagyon furi lehet nektek, hiszen az előző fejezetet csak 5 napja tettem fel, de most úgy éreztem, hogy ezt így nem hagyhatom még túl sokáig a levegőben lógni, úgy mondván. Viszont, nem tudom mikor lesz új rész. Majd meglátjuk. Továbbra is kommenteljetek, fejtsétek ki véleményeiteket!:)

*2 hónappal ezelőtt*

A gardróbom előtt állok, és halvány lila gőzöm sincs, hogy mit kéne felvegyek. Tudom, azt mosta, hogy ez már egy igazi randinak számít, de nincs kedvem kiöltözni. Régen, mikor itt voltunk, szinte hetente vettem fel az iskolába szoknyát, vagy ruhát, de utána egyáltalán nem, és most hogy visszajöttünk, még így se nagyon szeretnék túlságosan csinos ruhákat hordani. Tanácstalanul nézegetem vállfára tett ruhadarabjaimat, majd a polcos részbe is benézek, de valahogy nem tudom eldönteni, hogy mibe menjek. Eleve nem szeretek öltözködni, eldönteni meg pláne. Legalább tíz percet töltök el azzal, hogy az ágyamon ülve bámulom a nagy szekrényemet, mikor megjelenik az ajtómban Laureen.

- Azt hittem már készen vagy – meglepődik, mikor meglát. Hajam hanyag copfba van, és csupán egy hosszított felsőt viselek, és a mamuszomat.

- Dehogy vagyok kész – rántom meg a vállamat – Azt se tudom, hogy van-e kedvem ehhez az egészhez- kétségbeesetten próbálok menekülni az elöl, hogy egy fiúval legyek. Egy fiúval, aki semmilyen formában nem emlékeztet Justinra. Amióta eljöttünk nem beszéltem vele. Egyszer talán egy hete majdnem felhívtam, de szerencsére éppen akkor lépet be az ajtón Austin, így szerencsére meghiúsult a tervem. De egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből, pedig higgyétek, el nekem eléggé próbálkozok. Két héttel ezelőtt bementem a régi sulimba, a tanáraimhoz, akik megadták az érettségi tételeket, és be is iratkoztam, így úgy tűnik, hogy a következő hónapban érettségizni fogok, de hogy utána mit fogok kezdeni, fogalmam sincs. Persze a tanulás nem tölti ki az egész napomat, így elvállaltam egy részmunkaidős állást egy ruha boltban, ami nem túlságosan tetszik nekem, de valamiből muszáj fent tartanunk magunkat. Persze, apáék állandóan tettek félre, szóval abból a pénzből még legalább öt évig boldogan eléldegélhetnénk, de ki tudja mi fog addig történni, sose árt egy kis plusz pénz.

- Ahj, Mildred – szemgolyóit forgatja, ami az idegeimre megy, és ő ezt pontosan tudja. – Szeretsz vele lenni?

- Igen – egyértelműen bólintok.

- Akarsz még vele találkozni?

- Persze.

- Hát akkor van kedved. Figyelj- lép közelebb egy lépéssel hozzám, de továbbra se foglal helyet mellettem. – Austin egy remek fickó, és azt vedd figyelembe, hogy én ilyet nem mondok túl gyakran- ennél a résznél muszáj elröhögnöm magam. – Szóval emeld fel a hátsódat, és menj el vele randizni, aztán jöjjetek össze, és halljatok meg boldogan- fejezi be mondókáját, de úgy hogy már ő is nevet az egészen. Persze nem gondolta komolyan azt, hogy együtt fogjuk letölteni az életünket, csak egy kis löketet akart adni. És hogy sikerült-e? Szerintem igen.

*Jelen*

- Ez mit jelent? – néz rám kérdően Austin, de én mukkanni se tudok. Nem ez nem lehet, biztos rossz a teszt. Nem lehet az, hogy két csík van rajta. Nem lehet az, hogy én terhes vagyok.

Ahelyett hogy válaszolnék neki, vagy elkezdene kattogni az agyam, csak állok és mukkanni sem tudok. Nem hiszem el. ÉN nem akarok terhes lenni. Végre egyenesbe jött az életem, és úgy látszott, hogy ez így is fog maradni még egy jó darabig, de most minden megváltozni látszik. Egy gyerek miatt, akit még nem is akartam. Most lehet, hogy gyermek utálónak néztek, de szó sincs erről, csak csupán még nem vagyok felkészülve. Az Isten áldja meg, még csak 18 éves vagyok. A velem egy idős lányok ilyenkor élnek igazán. Bulikról bulikba mennek, és élményeket gyűjtenek, hogy majd legyen mire emlékezniük úgy húsz-harminc év múlva. De én e helyett teherbe esek.

Veszek egy nagy levegőt, de úgy érzem, hogy semmi nem ment be, és mintha megfulladnék. Nem bírom, érzem a jeleket. Kapkodom a levegőt össze-vissza, csak úgy, mint régen. Azt hittem soha nem fog előjönni ez, de még is. Újra pánikrohamom van, de olyan, mint még soha.

Szemeim akaratom ellenére lecsukódnak, de a testem tovább rángatózik, és ordítok. Még saját magám sem hallom, hogy mit csak azt, hogy valamit. Aztán Austin hangfoszlányai ütik meg a fülemet, majd nagy sötétség. 

Amikor kinyitom szemeimet, a már jó párszor látott fehérkórházi falt pillantom meg, és egyszerre minden beugrik. Hogy mi történt velem, és hogy miért is vagyok itt pontosan. Ugyanúgy érzem magam, mint mindig, mikor bekerültem a kórházba annyi kivétellel, hogy tudom mozgatni végtagjaimat, de rohadtul gyengének érzem magam. Bal karom meg van szúrva, infúziót kapok, nagyszerű. Épphogy belegondolok, hogy most mi is történik velem, nyílik az ajtó, és orvos fazon lépked be, szerencsémre egyedül.

- Jó napot,  Miss Mildred. Látom, jobban van – bármennyire is próbál velem jó pofizni, egyáltalán nem szimpatikus. Egy szót se nyögök ki, csupán némán bámulom a plafont. – Az a helyzet, hogy ön terhes. – ettől a mondattól féltem, hogy nem csak álmodtam a teszt eredményét, de sajnos igaz. Ilyenkor a legtöbb nő örömében sír, viszont én épp bánatomban. 

- Milyen idős? – csak ennyit vagyok képes kipréselni, mert ez érdekel, hiszen fogalmam sincs hogy kitől van. Igen, az elmúlt fél évben nem csupán Justinnal voltam együtt, hanem Austinnal is. Ez elég furcsának hangozhat, de egyből beadtam neki a derekamat, mert megbízok benne, úgy mint még senki másba. De hogy szeretem-e? Hogy úgy ver-e a szívem mikor ránézek, mint Justinra? Semmiképp Ő egy olyasvalaki az életemben, akire mindig számíthatok, és mindig azt fogja nézni, hogy nekem mi jó, és nem azt, hogy neki mi. Most is szeretem, de bátran ki merem mondani, hogy senki nem fogok úgy szeretni, mint ahogy Justint.

- Ha jól láttam, akkor alig három hónapos a kicsike, viszont még nem tudjuk a nemét, de hamarosan azt is kiderítjük –ettől a mondattól tartottam. Ezt nem akartam hallani, hiszen három hónapja még nem ez volt. Akkor még New Yorkban éltünk, és nem itt. Ez pedig csak egyet jelent, a gyerek Justiné, és nem Austiné.

- Jézusom -  tör ki belőlem az újabb zokogás

- Sokféle örömet láttam , de még ilyent nem  - a pasas vagy vak, vagy csak szimplán nem akarja észrevenni, hogy egyáltalán nem örülök. – Akkor gondolom a kint várakozó úriember az apuka.

Alig hallom mit mond. nem figyelek rá, csak kattog és kattog az agyam. Hogy fogom én ezt elmondani neki? Mit fog ehhez az egészhez szólni. Bár szinte teljesen ismerem, tudom, hogy milyen nyugodt ember és elfogadó, és nagylelkű és minden jó, de érzem, hogy ezt nem tudná lenyelni bármennyire is szeretném. Mindenkinek van egy pont, ami kiveri a biztosítékot. Nála ez lenne, érzem. 

Most itt, másodpercek alatt kell eldöntsem, hogy mit is fogok tenni, ami , biztosan állíthatom, hogy kihatással lesz az egész jövőre. De basszus, úgy érzem, hogy bármit csinálok, az kihatással van. Esküszöm, még ha leejtek egy csészét, akkor is. Nem lehetne-e egyszer, de csak egyszer, ha valamiről döntök, minden rendben marad, és menne az élet ugyanúgy tovább, mint addig?

- Igen, ő az – hazudok a szemébe, kissé bizonytalanul, de csak mosolyog rám, és int az ablakon keresztül, hogy bejöhet.

Óriási mosollyal az arcán lép be, és ül le a kórházi ágyam szélére. Amilyen indulattal és jó kedvben jött be hozzám, annyira megilletődik, mikor meglátja, hogy egyáltalán nem vagyok boldog sőt. 

Eleve nem akartam teherbe esni, és ég mindig nem tudom felfogni hogy ez van velem, de még hazudnom is kell neki, és nem tudom hogy meddig fogom ezt bírni. Meddig fogok tudni a szemébe hazudni. De valahogy ki kell bírjam, mert muszáj. Mást nagyon nem tehetek.

- 2 hónapos – mosolyt erőltetek magamra, és boldognak próbálom magam tettetni. Szemei felcsillannak, így úgy látom, hogy bevette a mű boldogságomat. Hurrá. – Viszont, nem tudom mi legyen, Austin. Nem tudom mit csináljak – könnyeim újra utat törnek arcomon.

Látom az arcán, hogy megsajnál, közelebb húzódik hozzám. Bal kezével arcomat kezdi el simítgatni, letörli a könnyeimet.

- Én szeretném ezt a gyereket.

- Én nem tudom, mit akarok – elfordítom a fejemet, és kicsit eltolom magamtól. Fogalmam sincs. hogy mit akarok.

- El akarod vetetni? – szomorúnak tűnik, hogy ezt kérdezi, de ő nem tudja átérezni ezt. Egyáltalán nem. Teljesen más a múltunk, és bármennyit is meséltem neki magamról, és ismer is, soha, de soha a büdös életben nem fogja megérteni, hogy én ezt miért nem akarom. Miért nem akarom ezt a picikét, akit a szívem alatt hordok. 

- Igen – bólintok. – Az lenne a legjobb döntés.

- Legjobb döntés?- dühösen néz rám. – Szerinted az a legjobb döntés, hogy eldobjuk a közös – mutat rám majd magára – gyerekünket? Tényleg ez jó neked, és nekem?

- Austin, ez most nekem kell jó  legyen. És igen, én ezt szeretném. És hogy miért? – könnyeimet próbálom lenyelni, de ismét nem mennek. Esküszöm, lassan többször sírok, mint nevetek. –Nézz már rám, könyörgök. Alig múltam tizennyolc, a jövő hónapban érettségizek, én még nem akarok gyereket. Egyáltalán nem. – ahogy kimondom ezeket a szavakat, Austin csalódott pillantásokat vet rám, majd egy szó kibökése nélkül hátat fordít nekem, és kisétál a kórteremből.

*3 és fél hónappal ezelőtt*

Amint kinyitom a hűtőt, egyből valami hideg, és szénsavas üdítőt keresek kezeimmel, de csupán egy pár sört, és egy jó nagy üveg vodkát vélek felfedezni. Fejemet csóválva nyúlok a friss eper után, majd egy papucsot felvéve, kimegyek az erkélyre, hátha az ottani hűtővel, sikerrel járok, de sajnos éppen egy másik személy kutakodik benne, gyanítom ő is valami hideg, de alkohol mentes folyadék után.

- Khm – köhintek egyet, hogy észrevegyen. Mosolyogva fordul meg és lép elém. Jobb kezét derekamra helyezi, a másikkal meg az éppen szemembe lógó haj tincseket tűri fülem mögé. – Justin, ez így nem mehet tovább, hogy nincs alkoholmentes ital itthon. Mi vagy te, vedelő gép? - próbálom őt leszidni, de egyáltalán nem törődik vele, inkább a számmal van elfoglalva, hisz mióta hozzám jött, azt bámulja, és közben pimaszul mosolyog, és így megjelenik szája két oldalán az a hamisítatlan két cuki gödröcske.

- Na, menjünk nézzünk valamit- kezét leengedi és az enyémet megfogva bemegyünk a nappaliba, ahol egyből lehuppanok a kanapéra, és már éppen kapcsolnám el az adást, amikor egy olyan bejátszás jön, ami érdekel.

Egy lányt mutatnak, tulajdonképpen, egy tini lányt, aki tizennyolc éves, és nemsokára szülni fog. Már láttam egy csomó ilyen történtet, és soha nem értettem meg, hogy ez hogy történhet, hiszen annyi védekezés típus van. Nem értem, hogy hogy lehetnek ilyen felelőtlenek manapság.

- Te mit szólnál, ha én most teherbe esnék? – fordulok Justin felé, aki időközben mellém ült, és derekam köré fonta karját, én pedig háttal neki dőltem.

- Hogy mit? – sejtelmesen néz le rám. - Boldog lennék.

- Boldog? – furcsállom kijelentését, hiszen meg voltam győződve, hogy ő még nem szeretne gyerek, bár tudom, hogy imádja őket, és hogy egyszer nagyon jó apa lesz, de ezt egyáltalán nem gondoltam volna.

- Igen, mert egy csodálatos nőtől lenn gyerekem – most viszont semmi gyerekesség, vagy hülyülés nincs hangjában. Szótlan maradok, teljesen. Legszívesebben megköszönném, de egy hang nem jön ki a hangomon. – De nyugi, körülbelül három évre való óvszer van nálam – kezd el röhögni, és meg csak jobb karommal oldalba vágom, majd mindkettőnk tekintete a tévére szegeződik.