36.I never felt so low when I was vulnerable

Kedves Olvasók!

Igen, tudom azt ígértem, hogy sűrűbben fogom hozni a részeket, de közbe jött valami(aki a másik blogomat olvassa azt tudja, mi, de itt most nem szeretnék erről beszélni), és képtelen voltam egy szót is leírni , aztán hétvégén nem voltam itthon,  a hét elején pedig a tanulás mellett, csak aludtam és ettem, de most itt van ez. Még soha nem volt olyan, hogy bekönnyeztem volna az írásomon, de most, nagyon. 

Ha elolvastátok, kérlek kommenteljtek, köszönöm.

Egész délután csak lézengek az óriási házban. Kimegyek a kertbe, leülök és próbálom kicsit kikapcsolni az agyamat, de valahogy sehogy sem jön össze. Visszamegyek a házba, és jegyzeteimet újra elkezdem nézegetni, és olvasgatni, de egyetlen egy szót sem tudok megjegyezni, így végül úgy döntök, hogy ezt elnapolom, Ott van még a holnap is, és még egy teljes hét.  Most valahogy nem tud érdekelni a tanulás, nem csak azért, mert most közbe jött ő, hanem egyszerűen úgy érzem, hogy én már kinőttem a tanulásból. Igen, szerintem is hülyén hangzik, de tényleg így van. Nem gondolom azt, hogy a jövőben, valaha is fogok majd tanulni. Jó ,lehetséges, hogy majd 10 év múlva rájövök, hogy jó lett volna, de lehet nem. Bármi megtörténhet, és én ezt már tényleg elhiszem, és ezért nem akarok mindent megtervezni. Csak akarom az életemet élni, szabadon és spontán. Hátha ez jobban bejön, mint az eddigi, hiszen az mindennek nevezhető csak normálisnak nem.

A tükröm előtt billegek, és nézem magam. Közben remeg a lábam, és nem tudom megállni, hogy ne ropogtassam ujjaimat, egyszerűen képtelen vagyok.  Nem tudom, mibe menjek, és igazából azt se tudom, miért megyek. Kétségbeesve huppanok le az ágyra, és már szinte azon a szinten tartok, hogy kész én nem megyek, mikor hirtelen elkezd csipogni a telefonom. Justin írt, hogy a házuk előtt van a sofőr. Előtör belőlem a gyermekkori énem, és úgy futok le, egészen az ajtóig, mint egy kisgyerek, aki valamilyen ajándékot fog kapni. Nagy mosollyal az arcomon ülök be, és köszönök, a számomra ismeretlen alaknak, aki már korán sem olyan boldog, mint én. Viszont ahogy az úton megyünk, egyre jobban kavarognak bennem az érzések. Tudom jól, hogy ezt nem szabadna csinálnom, de akkor is ezt teszem, és eszem ágába sincs hazamenni.

Mikor kiszállok a kocsiból, úgy megyek be a hotelbe, hogy végre lezárom ezt az egész ügyet, és soha, de tényleg soha többet nem fogok vele semmit csinálni, és ott belül is le fogom zárni őt. Teljesen.

 A recepciós, egy telt dekoltázsú nő, akinél mikor bemondom a nevemet, egyből megmondja, hogy melyik szoba, és melyik emelet, majd rögtön elkezd mással foglalkozni. Kicsit furcsállom, mintha félne, de közben barátságosnak is tűnik. Belépek a hal közepén lévő óriás liftbe, majd megnyomom az emelet számát. Ahogy kinyitódik az ajtó az emeleten, egy ismerős arccal találkozok, na jó, inkább ütközök össze, aki nagy sietségben van éppen.

- Oh, bocsánat – először észre se veszem, kinek mentem neki fejjel, csak mikor felpillantok –Scooter.

- Mildred? – néz rám, mint borjú az új kapura. Teljesen meg van lepődve. Ezek szerint nem említette neki, pompás. Eléggé kínosan érzem magam, de próbálok mosolyogni, hátha elkerüli a kérdést, de nem teszi. Hát persze, nem hülye ő, simán levágja, hogy miért is vagyok itt.

- Justin keresed?

- Igazából ő mondta, hogy jöjjek, de ne gondolj rosszra, tényleg – próbálok nem úgy tűnni a szemébe, mint egy kis ribanc, aki elrontja a karrierjét, mert hát, amíg én képben voltam, az nem szárnyalt túlságosan. Sőt, inkább úgy mondanám, hogy mélyrepülést élt meg.

- Én soha nem gondolok semmit – tiltakozóul felteszi mindkét kezét, majd megnyomja a lift becsukó gombját, és már el is tűnik. Hát, jobb lett volna, ha nem futunk össze, az biztos. Egy nagy levegőt veszek, majd bekopogok a 313-as ajtón. Pár másodperc várakozás után, ajtót nyit. Tőle megszokottan egy bő nadrágot és egy hoodie-t visel, sapkában a fejével. Emlékszem, még mikor Görögországban voltunk, rákérdeztem, hogy mostanában miért is öltözködik ilyen meleg, de csak annyit mondott, hogy ő kanadai srác, és ott általában hideg van. Én azzal érveltem, hogy Los Angelesbe él, de ő meg mondta, hogy az nem számít. Imádtam, amikor ilyen kis dolgokon tudtunk dumálni, és érvelni egymás ellen, bár nagy részben mindig ő jött ki nyertesként.

- Gyere be – hanyagul felém szól, majd látom, hogy vissza is siet a tévé elég, és lehuppan ez egyik kanapéra. Ahogy belépek a szobába, valamit érzek. Közeledik a konyha felé, és látom, hogy már szinte füstölög a sütő, és irtózatosan büdös éget szag jön ki belőle.

- Te meg mi a fenét csináltál?  - kérdezem tőle, miközben kiveszem a sütőből, az immáron szinte szénné égett mirelit pizzát. Szemem sarkából látom, hogy nevetve áll fel a kanapéról, majd mögém jön.

- Csak kaját csináltam – vonja meg játékosan a vállát, majd én is rá mosolyogok. Esküszöm, az ilyen hangulat ingadozásaitól a falra tudnék mászni.

A tévé felé pillanatok, én nem lepődök meg, mikor meglátom a Szerelmünk lapjai egyik jelenetét, amit egy apró mosollyal nyugtázok, majd a fagyasztóból egy újabb pizzát veszek ki, immáron az utolsót, és beteszem a kissé már kiszellőzött sütőbe. Hátha ez nem fog odaégni.

Justin ismét szinte levegőnek kezel, a telefonját nyomkodja és jót nevet. Ekkor rájövök, hogy én nem ezért jöttem. Én nem ezt érdemlem, bármennyire is akarom őt, ő nem nekem való. Szó nélkül indulok el az ajtó felé, de ekkor megragadja hátulról a karomat, és maga felé fordít.

- Maradj – kérlel, ismét lágy, és édes hangon. Csakhogy ezt már nem veszem be. túl sokszor hittem neki. Talán észreveszi rajtam, hogy eszem ágába sincs maradni, mikor a kezemnél fogva a nappaliba húz, és leültet a kanapéra. Szememet forgatva huppanok le, majd a mellettem lévő asztalról elveszek egy, még eddig ki nem nyitott bort, majd mindkettőnk tekintete a filmre szegeződik.

Nem is tudom mennyi idő telik el pontosan, de arra eszmélek, hogy a földön ülve, sorban és borban ülve esszük a pizzánkat, ami nekem köszönhetően nem égett oda, és nevetünk.

- Nem Justin, én sokkal jobb vicceket mondok – mutatom fel a mutatóujjamat fenyegetően, ő pedig erőből megfogja azt, majd a hátam mögé teszi. – Justin – sipákolok ahogy csak tudok ittas állapotban – Engedj el – röhögök, miközben másik kezével csikizni kezd. Ismeri a testem össze részét, így tudja, hogy hol a legérzékenyebb. Nevetve pillantok rá, majd szemeibe nézek, és hirtelen mind a ketten elkomorodunk. Mégis mit csinálok? Itt ülök, egy hotel padlóján, és Justinnal részegen nevetek. Én nem ezért jöttem. Tisztázni akartam, hogy mi van kettőnk között, aztán ki akartam lépni az életéből, véglegesen, és felejteni akartam. Mindent elakartam felejteni, ami vele kapcsolatos. Azt, hogy fél évig a gyámom volt, azt hogy eleinte milyen köcsög volt, és igazából végig az volt, és azt is, hogy bele szerettem. Végérvényesen, és visszavonhatatlanul. Tudom,ez most iszonyatosan nyálasnak hangzik, és úgy mintha most néztem volna meg egy száz epizódos spanyol szappan operát, de igaz. És igen, el akarom felejteni, mert fáj. Fáj vissza gondolnia szép percekre, amikor minden rendben volt, és azokra is, amikor borult az egész dolog. Egyszerűen ,csak szerettem volna lezárni életem ezen részét, és egy teljesen új lappal indítani, ha egyáltalán létezik ilyen.

- Mégis mit csinálunk? – tekinteté az enyémbe fúrja, és várj a választ, amit magam sem tudok.  Rögtön könnyek gyűlnek a szemeimbe, akaratlanul is. Fejemet megrázva próbálok felállni, és a kijáratot keresem, de a liter bor bennem van, és nem nagyon tudok tájékozódni, és hirtelen lehuppanok, nem, inkább lezúgok a földre.

Hallom magam mögött, hogy felém közeledik, majd segít felhúzni. Izzadt tenyereivel arcomat fogja meg, és pedig derekába kapaszkodok, hogy ne essek le újra. Szemeimet párszor becsukom, mert nem látok rendesen. Még sosem éreztem magam ilyen elhagyatottnak.

- Meg akarlak csókolni – suttogja halkan, és szaggatott tempóban. Nagyot jelek kijelentésére, és ösztönösen ajkaimat ajkaira tapasztom. Puha ajkai csak úgy szánkáznak az enyémien, majd nyelvének bejutást engedek számba. Akarom, de nagyon. Nem tudom magamat kontrolálni. Kezeimet nyaka köré fonom, ő pedig hátrálni kezd a fal felé, én meg ösztönösen közelebb húzódok hozzá. Testünk egy ritmusba mozog. Szája ajkaimról a kulcscsontomig vándorol, amit gyengéden harapdálni kezd.

- Justin – sóhajtozok. A testem bizsereg, úgy  érzem hogy mindjárt felrobbanok. Azt akarom, hogy ennek soha ne legyen vége. Hirtelen elmúlik a szédülésem, már nem érzem magam gyengének, sőt. Pár másodpercre elszakad tőlem, amíg kinyitja hálószobájának ajtaját, és meg játékosan befutok, és lehuppanok az ágyára. Nem foglalkozom, hogy hogy néz ki a szoba, csak rá összpontositok, semmi másra. Justin az ágy szélére érve, már felső nélkül áll, én még csak ámuldozok. Istenem, hogy mennyi ideje nem láttam ezt a csodát. Azokat a gyönyörű tetkóit. Hajamnál fogva újra csókolni kezd, és közben piszkos dolgokat mond a fülembe.

- Mit szeretnél, Mildred? Hm? Elárulod nekem? – búgja férfiasan a fülembe, én meg úgy érzem, mintha elvágták volna a torkomat, de végül nagy nehezen, kipréselek magamból valamit.

- Téged – ahogy eljut a tudatáig, hogy mit mondok, fülig ér a szája, és látom, hogy tényleg mosolyog, és nem csak a részegsége miatt, hanem azért, mert boldog.

Mindjárt szétszakad a fejem. Szemeimet lassan, és bátortalanul nyitom ki, és ahogy felemelem a fejemet, rögtön vissza is esik. Iszonyatosan sajog. Gyorsan körbe pillantok, mert először nem esik le, hogy hol is vagyok pontosan. Magamra pillantok, és szinte megijedek. Csupán egy fehér lepedő takar engem, semmi más. Jobb oldalamra pillantok, ahol megpillantom. Feje felém van fordulva, és egyik kezével átöleli a derekamat, amit eddig észre se vettem. Hangosan szuszog, mint mindig, és közbe mintha mosolyogna. Talán valami jó dolgot álmodik, valami szép dologról. Hirtelen felindulásból kezemet végig húzom arcán, majd lassan, és csendes kimászok az ágyból, és felöltözök. Régebben minden egyes neszre felébredt, de most meg se mozdult. Talán az alkohol hatása, kitudja. Indulás előtt táskámból kiveszek egy fájdalom csillapítót, majd gyorsan legurítom. Már éppen nyitnám ki a hálószoba ajtót, hogy köszönés nélkül kisurranjak, mocorogni kezd. Visszafordulok, és azzal találom magam szembe, hogy ébren van.

- Én épp – mutogatok hátra felé, mikor arrogánsan közbe szól.

- Menni készültél – én csak bólintok, és mikor végre szemeibe nézek, minden beugrik. Bármennyire is sokat ittam, emlékszek minden egyes percre, és újra a sírás kerülget. Megcsaltam Austint. Lefeküdtem Justinnal. Hazudtam magamnak. Hirtelen legszívesebben eltűnnék a világból. Az eszem az súgja, hogy sétáljak el, de nem, nem ezt fogom tenni. Most végleg lezárom ezt a dolgot, nem élhetek tovább így.

- Mit akarsz tőlem Justin? Hm? - förmedek rá gyorsan, amiin kissé meglepődik, majd szemöldökét felvonja, várja a folytatást. – Miért hívtál ide? Miért itattál le? Csak azért, hogy szexelhess velem? Csak ennyire kellettem? – artikulálok, és ahogy ezeket a szavak elmondom, úgy érzem, mintha darabokra önre a szívem, ami egy jó ideje nincs is teljesen begyógyulva. – Mondd, te szerettél? Vagy azt is csak azért mondtad, mert éppen ott voltam? Hm? – nézek rá, de meg se mukkan. – Válaszolj már, a fenébe is – ordítok rá, ahogy csak tudok, és észre se veszem, hogy könnyeim utat nyertek. Továbbra se válaszol, és úgy érzem, hogy megkaptam a választ, és lezárom őt. Bőgve szaladok ki a szobából, egészen a liftig, majd onnan ki, a szálloda elé. A szívem darabokban, alig tudok lélegezni, és minden összemosódik előttem, de tudom, hogy innen nincs visszaút. Végérvényesen elengedtem őt.