Son

2016. december 18., vasárnap

38.And I know I told you last time was the last time


 Kedves Olvasók!

Már múlt héten kész volt a rész ,de nem volt időm feltenni, és kijavítani a hibákat, szóval csak most fogom publikálni. Mint már mondtam, már nem sok rész van hátra, telis-tele fordulatokkal. De nyugi, nem fogok eltűnni, már készülőben van a következő blogom...
Nagyon remélem, hogy most is fogok kapni egy-két véleményt, ezek nagyon fontosak számomra.
Pontosan egy teljes hét telt el azóta, hogy megkaptam azt a bizonyos sms-t Howardtól. Első olvasásra, szinte fel se fogtam, hogy miről beszél, többször kellet végig fussam a sorokat, és mikor tudatosult bennem, hogy ez valójában mit is jelent, és milyen következményei lehetnek, megijedtem. Nem úgy ijedtem meg, mint amikor valami hangot hallok a sötét házba, vagy valaki megijeszt hátulról. Nem. Ez sokkal komolyabb. Egyszerűen éreztem, hogy végig fut a hideg az egész testemen, és még most is ezt érzem, ha erre gondolok. Eszem ágába se volt válaszolni, vagy egyáltalán bármilyen életjelet adni, de ugyanakkor rettegtem és még mindig rettegek, hogy mi lesz, ha felbukkannak. MI lesz, ha egyszer csak megjelenik az apjával és ugyanazt teszik velünk, mint legutóbb? 


Aznap az egész délutánomat Laureennel töltöttem. Igazából próbálgattam nyugtatni, ami sikerült is, de továbbra is rémült volt és túlságosan is zaklatott, ezért úgy döntöttem, hogy egy kis közös főzőcske és filmezés, biztos jobb kedvre deríti. És úgy is lett. Miután nagy nehezen összedobtunk egy pizzát, bekuckoltuk magunkat a saját szobámba, és ott tartottunk egy kis Harry Potter maratont. Egészen addig néztük, míg csak arra lettem figyelmes, hogy jobb oldalamon, Lar már alszik. Nem akartam zavarni, így egy gyors tusolás után, befeküdtem mellé, de képtelen voltam aludni. Azzal a tudattal, hogy Howard bármelyik pillanatban hívhat, vagy akár meg is jelenhet itt, nem hagyott nyugodni. Körülbelül egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az nap hány órát is aludtam.

Képtalálat a következőre: „kendall jenner gif”A régi osztályom előtti folyosón állok, és az ujjaimat tördelem. Legrosszabb szokásomnak tartom, és anya is mindig mondta, hogy ne csináljam, mert, hogy idős koromba majd remegni a fog a kezem, és nem leszek képes megfogni egyelten egy kávéscsészét se, de nem foglalkoztam vele, és most sem. De úgy, hogy még mindig jobb, mint a dohányzás. Howard felbukkanása után, állandóan velem van egy doboz. Bár még nem használtam, de kitudja, mikor jön el az az idő, hogy nem bírom, és kész. Akkor muszáj lesz, nem tudok majd mást csinálni. Inkább az, minthogy kárt tegyek magamban, vagy bárki másban.
- Mildred Black? –néz ki egy kedvesnek tűnő idős hölgy. - ön következik – bíztató mosolyra húzza a száját, én pedig egy nagy levegővétel után bemegyek a terembe. Egy-pár felügyelővel találom magam szembe, illetve a régi tanárommal, és az igazgatómmal. Furcsán méregetnek, és állandóan keresztkérdéseket tesznek fel, de nem tudnak rajtam ki fogni. Kihúztam a II. világháborút, amiről minden tudok, amit egyszer csak lehet, így megállás nélkül beszélek, csupán akkor állok le, amikor közbeszólnak. A vizsga hamar elrepül, és már állok is fel, mikor a volt tanárom megszólít. Valahogy érzem, hogy most nem a történelem kapcsán.
- Látom, attól még hogy híres emberekkel vagy, még nem veszett el az eszed – bár dicséret, de teli van cinikussággal. Lenyugszok. Nem akarok balhét csinálni, bármennyire is tudnék. Hiszen tudnék, mert sérteget. De egy vizsgán vagyok, csak nem viselkedhetek úgy, mint egy őrült. Megfordulok, majd a másodpercek töredéke alatt felvillantom a műmosolyomat, és amilyen bájosan csak tudok válaszolok neki. Természetesen, én se mellőzöm mondandómból az iróniát.
- Igen tanárnő. Tudja, manapság egypár híresebb ember, mondjuk úgy, közéleti személyek, sokkal inteligesebbek , mint az asztalnál helyet foglaló emberek nagy része. Szóval, ne ítéljen elsőre – az utolsó mondatnál ráteszek mosolyomra még egy lapáttal, majd csapot-papot ott hagyva távozok a teremből. Amint kiérek, rájövök mit tettem. Basszus, akár meg is buktathatnak ezért. Nem terveztem őket bántani, de nagyon feldühített a megjegyzése. Bár minden tudtam, és maximum pontot kapnék, így már nem hinném. Utálom, hogy ilyen hamar döntök, és még azelőtt cselekszek, mielőtt gondolkodnék. már csak reménykedhetek, hátha átmegyek. Mivel én vagyok az utolsó, körülbelül negyed óra elteltével meg is kapom a papíromat. Mindenből átmentem. Rég nem éreztem magamat ilyen boldognak, és megkönnyebbültnek. Mindegyik elérte a felső határt, kivéve a történelem, de gondolhattam is volna. Inkább csak örülök neki. Nem is tudom, mi lenne, ha még én reklamálnék. Nem akarom, hogy ki jöjjön a tanár ezért gyorsan el is tűnök az épületből, és ahogy lesétálok, a lépcsőn egyből megpillantom Austint. Nagyon boldog vagyok, ezért izgatottan futok oda hozzá, és ugrok egyből a nyakába.
- Átmentem, sikerült mindegyik – ordítom neki, bármennyire is közel vagyunk egymáshoz. De ne érdekel. Sikerült, mindegyik. Csak ez számít most.
- Tudtam, hogy menni fog – simítgatja a hajamat, majd gyengéden szájon csókol és leereszt a földre. – Nagyon büszke vagyok rád - az egyik szemembe lógó haj tincset a fülem mögé tűri, majd ujjaival végig simítja államat. Csak nézem a szemeit, és csak örülök, és boldog vagyok, hogy vele oszthatom meg ezt a pillanatot. Magam sem tudom, hogy miért, de elnézek jobbra. De nem kellet volna. Tudtam, hogy ő nem játszadozik. Hogy is hihettem azt, hogy nem fognak felkeresni? Hogy csak poénból írnak? Hogy én milyen naiv vagyok. Egy naiv, buta liba. Nem tudok megszólalni, csak bámulom őket, Howardot és az apját, Billt, akik nagy iramban közelednek, és nem éppen jó kedvükben. Ösztönösen kulcsolom ujjaimat az övéire és húzom őt hátrébb. tudom, hogy ezzel nem tudom őket megakadályozni, de úgy érzem, hogy ez számít.
- Nocsak, nocsak. Régen láttunk Mildred – szól hozzám Bill, hangjától pedig megrémülök. Tekintetem Howardra téved. Haja még hosszabb lett, immáron teljesen leér a válláig, és szanaszét áll. Hagyta megnőni szakállát, így már cseppet sem hasonlít arra a külön fiúra, akit a gimiben ismertem meg. Szemei karikásak, csupasz kezén pedig véraláfutások ékelődnek Egy másodpercre megsajnálom őt. Mennyivel jobb élete lenne, ha nem ilyen körülmények között élne. Ha nem Bill lenne az apja.
Kapcsolódó kép- Te meg ki a fene vagy? – a bámulásból Austin, kissé félénk, de magabiztos hangja riaszt fel. Ő nem tud semmit erről az egészről. Hogy mi történt velem Los Angelesbe. Persze, lett volna módom rá, hogy elmeséljem, de nem éreztem, hogy fontos. Azt hittem, végre lezárhattam életem azon szakaszát, de igazából tudtam, hogy bármikor felbukkanhatnak.
- Hohoh , más hangnemben, fiúcska – cinikusan beszél hozzánk. – Mildred nem mesélt semmit? –közeledik felém, majd körülbelül egy lépésre előttem megáll. Gyorsan körülnézek. Már kezd sötétedni, és egy árva lelket se veszek észre. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak.
Austin felém fordul, és válaszokat követel, de úgy érzem, hogy most ebben a pillanatba az felesleges. 
- Mit akartok, Bill? – teszem fel a  kérdést, ami azóta az eszembe van, mióta elraboltak. Néha még mindig rém álmom van róla, és arról, hogy Laureen meghal a karjaim között, mert Justin nem ment meg minket. 
- szerinted miért jöttünk,kicsi lány? – még közelebb jön, majd elkezd körülöttünk mászkálni, de lassítva. Egyszerűen hátborzongató. Egyre jobban szorítom Austint, és ő is engem. Érzem rajta, hogy ő is fél, bármennyire is nem látszik rajta. – A pénzedért, a kibaszott pénzedért – üvölt ránk. Megfagy a levegő, és egy pillanatra el is felejtek lélegezni. Érzem, hogy ebből nem fogunk jól kijönni, ha csak itt ácsorgunk, és nézzük őket. Cselekednünk kell. Egyikőnk se szól egy szót se, ami Billt kissé felbosszantja.
- Még egyszer elmondom, szépen, vagy nem – rántja ki oldalából a puskáját. – Perkálj – hadonászik a fegyverével. Most jött el a pillanat, hogy képtelen vagyok ezt tétlenül végigcsinálni, és várni, hogy mikor halok meg. Még egyszer utoljára megszorítom Austin kezét, majd a szabad oldalamra pillantok, és elkezdek futni ahogy csak tudok, magam után húzva Austint is. Úgy ismerem ezt a környéket, mint a tenyeremet, így tudom, hogy egy park felé megyünk. Bill és Howard a nyomainkba vannak, de nem hangoskodnak, hiszen ők is tudják, hogy bármelyik percben felfedezhetik őket.  A park tele van óriási fákkal és bokrokkal, és immáron teljesen sötét van. Hallom a lépteket mögöttem, de egy másodperc múlva már csak egy lövést érzékelek, mégpedig elég közelről. Megfordulok, de sehol se találom Austit. Most mit csináljak? Nem kiabálhatok, azzal csak magamra vonnám a figyelmemet, de mi van ha megsérült? Tovább folytatom a futást, a park keleti részére, ahol egy játszótért van, egy csomó kis búvóhellyel,. Tudom, hogy csak nekem van helyismeretem, és szerintem ők még bőven az erdőbe vannak, bemászok az egyikbe, csak hogy valaki megérinti a lábamat. Egyenes a szemébe nézek, é s szinte megáll bennem az ütő. Kezeit szájamra tapassza, majd fegyverét besüllyeszti zsebébe, és betol a lyukba. Hátrálok, ahogy csak tudok, ő pedig csak bámul egy, szót se szól.
- Menj el – suttogom neki, de ő csak bámul. – Menj el – erélyesebben szólok rá, majd hirtelen elhallgatok, mikor lépteket hallok. Howard kimászik a lyukból, majd szól az apjának:
- Itt nincsenek. Keressük tovább – nem értem miért nem árul be. Pedig simán megtehette volna. Egyszerűen nem értem, hogy mit csinál ez a fiú, és mit akar. Olyan mintha még ugyanaz a fiú lenne, de olyan is mintha egy ördög lakozna benne. Sose volt az a selyemfiú típus, de most ezzel a durva kinézettel, még inkább úgy néz ki, mint egy rossz ember. Egy igazi rossz ember.
Nem tudom itt maradni, ki tudja mi van Austinnal. megvárom míg a léptek hangja elmúlik, majd előmászok a lyukból és arra felé megyek, ahol lehagytam őt. Másodpercek múlva pityeg a telefonom, és megnézem, hogy kitől jött. Hazafelé tartok, remélem te is kijutottál. Sajnálom. – Austin
Könnyek gyűlnek a szemembe, és nem vagyok képes felfogni, hogy mit irt. Itt hagyott egy kihalt park közepén, két fegyveres emberrel, akik a pénzemet akarják, rosszabb esetben pedig meg akarnak ölni. Beletúrok hajamba, és ijedten nézek körbe, de alig van fény, szinte semmit nem látok. Nem gondolkodva, elkezdek rohanni az egyik kijárat felé. Csak a megérzéseimre tudok hallgatni, semmi másra. Hirtelen egy sapkás fickó kiugrik az egyik fa mögül, kezét számra tapasztja, és bevonszol, egy nagy törzs mögé.  Kezeivel szorosan fog, nem tudok kiszabadulni szorításából. Felnézek, de a sapkája teljesen be van húzva szemébe, míg meg nem látom ajkait, és hirtelen elkezdek sokat pislogni. Nem hiszek a szememnek. Képtelenség, hogy ő lenne. Honnan tudja, hogy itt vagyok? MI a fenét csinál itt? Jobb kezemet addig rángatom, amíg sikerült kivegyem a kezemet ölelése közül, és egy erős mozdulattal letépem a fején lévő sapiját, és egyenesen a szemébe nézek. Ösztönösen leengedi tenyerét a számról, viszont újra megfogja jobb kezemet.
- Te meg mit csinálsz itt? – suttogom neki alig hallhatóan. Fejével körül néz, majd mikor teljesen megbizonyosodik, hogy nincs senki az öt méteres körzetünkben, erősen meghúzza a kezemet, és el kezdünk rohanni. Rossz irányba megy, szólok is neki, de rám se hederít. Justin mindig is makacsa volt, és soha senkire nem hallgatott, pedig tudta, hogy nem minden esetben kell a saját megérzéseire hallgatni. Egy bal kanyar bevétele után, szinte beléjük ütközünk. Bill elégedetten mosoly, Howard meg csak áll mellette, érzéstelen arccal. Próbálok valamit kiolvasni tekintetéből, de képtelen vagyok. Egyszerűen csak áll ott fapofával, és ennyi. Aggódóan Justin felé nézek, aki áthatóan ideges, de félelmet egyáltalán nem tapasztalok rajta. Szorosan kulcsolom rá ujjaimat az övéire, és ő is ugyanígy tesz.
- Vagy megkapom most rögtön azt a pénzt, vagy valaki meghal. Dönthettek, hogy melyikőtök legyen az – mutogat a fegyverével kettőnkre, nekem meg a hideg futkos a hátamon. Akaratlanul is erősebben szorítom kezét, szinte már érzem, hogy egyre kevesebb vér kering kezeibe, de egyáltalán nem érdekel. 
Képtalálat a következőre: „gun gif”- És mi van, ha egyik se? – hirtelen elővesz farzsebéből egy kisebb pisztolyt, és teljesen megrökönyödök, Tudom, hogy volt egy eléggé sötét időszaka, de azt hittem az elmúlt. Felnőtt, és megváltozott. Normális helyzetbe haragudnék rá, de most úgy tekintek erre a fegyverre, mint egy reményre, egy reményre, ami megmentheti az életünket ebben az esetben Csak egymás lélegzetét halljuk, és várjuk, hogy ki húzza meg előbb a ravaszt, amikor fényeket vélünk felfedezni a főbejáratnál, és a rendőrautó hangját.
- Picsába - szitkozódik Bill, de továbbra se mozdul. Justinra pillantok, és elkezdem őt húzni, de ekkor meghallom, hogy valamelyik pisztoly elsült. Félve nézek hátra, és ijedek meg, mikor magam mögött találom Justint, a földön hever.
- Justin – fogom meg e fejét, és próbálok vele kommunikációt tartani.- Kérlek, mondj valamit, bármit – könyörgök neki, de meg se szólal. Bár bámul, de látom, már nem sokáig. lenézek, és megnézem sebét. A lövés valahol a hasába lehet. Felnézek, és már csak egy tucat rendőrt látok, se Billt, se Howardot.
- Segítsenek, kérem – ordítok rájuk ijedten, rekedtes, sírós hangommal. Nem bírnám ki, ha elveszíteném. 

4 megjegyzés:

  1. Istenem nehogy meghaljon😵 Justin nem halhat meg!😢
    (😍)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyira imádlak! Hát, majd meglátjuk :/

      Törlés
  2. Jezusom jezusom jezusom
    Elsősorban, REMÉLEM MÉG JÓ SPKÁIG FOGOD ÍRNI EZT A SZTORIT MERT MEGUNHATATLAN ,nagyon régóta olvasom a barátnőmmel (mivel nekik is ajánlottam) és mostanra már imádják egyenes.
    Másodsorban JUSTIN NEM HALHAT MEG MERT SÍRNI FOGOK😭😭😭😭😭😭😭😭😭

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnos, már nem fog sokáig tartani ez a blog, max 2 rész. Jaj, ennek nagyon örülök, hogy ennyire imádjátok, és hogy most írsz, mert egyre kevesebben olvassák, és ez eléggé elveszi a kedvemet, az egésztől.
      Puszi

      Törlés