Kedves Olvasók!
Komolyan, már én utálom, hogy szinte minden posztomat bocsánat kéréssel kezdem, azért mert nem jön időbe a rész. Az elmúlt hetek nagyon nehezek voltak a számomra, minden tekintetben, de most már kezd minden jobb lenni, gy remélem ezentúl egyre gyakrabban tudom hozni a részeket. Nagyon szépen köszönöm a véleményeket, remélem most sem fognak elmaradni.
Ahogy
lenyomom az ajtóm kilincsét, és belépek a saját szobámba, kicsordul az első
könnycseppem, amit még legalább ezer követ. Nem kap el újra semmilyen féle
pánik, csupán sírok. Nem bőgök, nem kapok hiszti rohamot. Nyugodt vagyok, de
közben záporoznak a könnyeim. Össze
vagyok zavarodva, de közben tudom, hogy vele akarok lenni. Kettős érzések
kavarognak bennem, és esküszöm ezek még rosszabb, mintha tudnám, hogy nem, vagy
igen. Itt állok, két tűz között, vagy hogy szokták mondani. Egyszerre akarom,
hogy vége legyen, és végre normális életem legyen, de ugyanakkor arra is
vágyom, hogy velem legyen. Hogy bármikor tudjunk beszélni, hogy bármikor megfoghassam
a kezét, és hogy bármikor megcsókolhassam.
Fogalmam sincs, mennyi időt töltök el a falnak támaszkodva, de miután
megelégelem ezt a helyzetet, úgy ahogy vagyok, sminkestül, ruhástól fekszek be
az ágyamba, és hunyom le a szememet. Szerencsémre, hamar elnyom az álom.
Arra ébredek, hogy valaki lehuppan az ágyamra, pont mellém. Félve nyitom ki a
szememet, és nézek rá az illetőre, de szerencsére nem őt látom meg, hanem
Laureent. Mosolyogva pillant le rám, és kezdi el simogatni a hajamat. Ahogy a szemeibe nézek, egy csomó dolog
eszembe jut. Hogy ő még csak tizenöt, lassan tizenhat éves, és mennyi mindene
ment keresztül ebben az életben. A legtöbb vele egykorú lánynak, a legnagyobb
baja az, hogy nem vettek meg neki valamit, vagy éppen nem találkozott a legjobb
barátnőjével., és a legtöbbjüknek fogalmuk sincs, hogy ezeknél a dolgoknál,
sokkal fontosabb dolgok is vannak a világon, és ezeket nem kell tragédiaként
megélni, mert mivel nem is azok. Csak apró kis hétköznapi dolgok, amik teljesen
eltörpülnek a tényleges bajok mellett.
- Remélem jó okod van hogy felkeltettél – kissé mogorván szólok hozzá.
- Naa – teteti, hogy megsértődik. – Mildred, csináljunk egy csajos napot. Már
rég nem voltunk együtt, egy teljesen napot.
Nem gondolkodok sokat, rám férne már egy gondolkodás, idegesség, és Justin
nélküli nap. Egy nap amikor csak mi ketten vagyunk a húgommal, senki más.
- Adj tíz percet, és mehetünk – mosolygok rám, majd mászok ki az ágyamból. Nevetve
nézek magamra, amiért így feküdtem le. Egyből a fürdő felé megyek, ahol egy
gyors tusolás után felkapok magamra egy farmert, és a belebújós, merches
pulcsimat, amit még Justintól kaptam, majd a hajamat felkötöm, mert körülbelül
négy napja nem mostam hajat. Még így is elég béna, ezért feldobom a fejemre a
sima, egyszerű fekete baseball sapimat, és így indulok le. Nagy megkönnyebbülés,
hogy csak Laureent pillantom meg. Nem akarjuk, hogy felismerjenek nagyon, így
inkább a tömegközlekedést választjuk. Egy fél órás busz után érkezünk meg az
egyik plázába, ami persze telis-tele van boltokkal. Legalább két óra bóklászás
után, fáradtan ülünk le az egyik gyors étterem székeire.
- Annyira örülök ennek a ruhának, már
nagyon régóta vágytam egy ilyenre. Emlékszel, még anya is ilyet akart – mesél
lelkesem a szemben ülő húgom. Úgy látom, hogy egyre jobban van, és egyre
kiegyensúlyozottabb az élete, és ennek nagyon örülök, mert neki ilyennek kell
lennie. Még csak tizenöt éves, a legfontosabb az életében, hogy boldog legyen,
semmi más – De a másik is tök jól nézett ki, nem? Hahó, Mildred. - hallom
minden egyes szavát, de valahogy teljesen másfele járnak a gondolataim.
Megígértem, hogy ez a nap csak Laureenről fog szólni, de egyszerűen nem tudok
attól a ténytől elvonatkoztatni, hogy mi is van Justinnal, pedig nagyon próbálok
koncentrálni.
- Ja, igen, szerintem s tök jó hogy megvetted – hamis mosolyt villantok rá, és
tovább folytatom az étkezést, de ismer ő eléggé ahhoz, hogy tudja, hogy nincs
valami rendben velem. Megköszörüli torkát, jelezve, hogy tudni akarja, hogy mi
van, én pedig felpillantok rá, de egy nyikk sem jön ki a számból. Már éppen
összeszedném a gondolataimat, amikor egy ismerős arcot vélek felfedezni a
kajálda másik oldalán. Ahogy egyre közeledik, felénk, egyre világosabbá válik,
hogy ki az. Mint ahogy tegnap is, most is örülök, hogy megpillantom, viszont
eléggé bipoláris érzések fognak el hirtelen.
- Sziasztok, lányok – megvillantja a mosolyát Austin, majd először a húgomra
pillant majd rám. Laureen szájába szó szerint megáll a kaja, a meglepettsége
miatt, hiszen legutóbb még New Yorkban látta, most meg itt van az ország másik
felén. – Mi jót csináltok itt? – kérdezés nélkül ül le a mellettem lévő székre.
Lopva a testvéremre tekintek, akinek még mindig jó kedve van, pedig azt hittem,
hogy zavarni fogja Austin jelenléte, de csupán csak meglepettnek tűnik és
kíváncsinak így rögtön elkezd kérdezősködni. Hogy miért van itt? Mit csinál,
meg tudjátok, ezeket az alapkérdéseket, ha meglátja a testvérének a volt
barátját, aki igazából elküldte a melegebb éghajlatra. Mondtam már, hogy nem
vagyok túlságosan átlagos?
- És te mit is csinálsz itt? – vágok közbe a bájcsevejükbe, amit már megunok, hiszen
legalább vagy tíz perce arról beszélnek, hogy milyen gombok vannak a panelokon,
és azokat hova kell húzgálni.
- Anyukámnak jöttem ajándékért, de nem találtam sehol semmit. Bár sajnos úgysem
tudok hazautazni, így marad a posta. De ez is több mint a semmi – mindvégig a
szemembe néz, nekem meg kezd kissé kínos lenni a szituáció, hiszen tegnap,
majdnem megcsókolt.
- Nekünk van időnk, segítünk keresni, ugye Mildred? – már szinte kezd idegesíteni,
hogy ennyire örül mindennek, és ennyire mindenbe benn van. Austinnak persze
esze ágába sincs elutasítani az ajánlatot, így miután megebédelünk, együtt,
hárman indulunk el a boltok felé.
Szerencsére ismerem az anyukáját, és tudom, hogy mit szeret, de valahogy semmi
normális, és neki való ajándékot nem találok. Austin legszívesebben elintézné
egy szál rózsával, és csokival, de ha már nem utazik haza, akkor már valami
nagyobb ajándék dukál. Hirtelen megcsörren Laureen telefonja, aki egy fél perc
alatt lehadar legalább húsz mondatot, majd egy gyors köszönés, és ölelés után
már el is tűnik. Esküszöm, néha elgondolkodok, hogy ki is a felnőtt kettőnk
közül.
- Remélem, azért te még segítesz nekem- néz rám segélykérdően a volt barátom, és persze nem akarom megbántani
így tovább folytatjuk ketten a keresést. Szerencsére, a következő boltban
megpillantok egy nagyon szép nyakláncot, így azzal a kezünkben távozunk a
boltból.
- Azt hiszem, ideje mennem.
- Na, még üljünk be valahova, kérlek. Alig tudtunk beszélni tegnap – győzköd,
én pedig félve, de igent mondom. Igazából nem akarom megbántani, és át nem
hinném, hogy bármi rossz is kisülne egy egy órás, kis baráti csevejből, vagy
igen? Egy közeli kávézóba ültünk be, és ameddig ő a pultnál elmondta mit is
szeretnénk fogyasztani, gyorsan előkaptam a telefonomat, hogy megnézzem, hátha
irt. De nem. Csupán egyetlen egy üzenetem volt, az a húgomtól, hogy hatra
otthon lesz. Szemem sarkából észreveszem, hogy közeledik két pohárral, így visszacsúsztatom
zsebembe telefonomat, majd mosolyogva felé fordulok
- Na, ki vele, mi van veled és híres Justin Bieberrel? – kérdése mintha sértő
lenne. Mintha, el se hinné, hogy köztem és közte bármi lehet.
- Bonyolult – rázom ellentmondóan a fejemet, miközben egyszerű, sima fekete
kávémat szürcsölgetem. – Mindketten makacsok, és önfejűek vagyunk, és sokszor
ez nincs jó hatással se rám, se rá. De egyébként meg minden oké –zavartan fogdosom
az egyik hajtincsemet. A hülye is le tudná rólam olvasni, hogy hazudok, és
Austin, szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre, nem hülye, sőt.
- Ha elmondanám, mit gondolok, szerintem rögtön felállnál az asztaltól, szóval
lehet jobb, ha hallgatok - mereven néz rám, és örülök, amikor egy másik témát
dob fel, így teljesen elterelve a figyelmemet. Legalább másfél órát
beszélgetünk, de úgy kötetlenül, felszabadultan. A múltról, a jelenről, és a jövőről
is, de Justint kerülve.
- Köszönöm szépen a segítséget az ajándékhoz, remélem még találkozunk – állunk immáron
a buszmegállóban.
- Semmiség volt – legyintek – Én meg köszönöm a kávét, és hogy ki kísértél - mosolygok
rá, mikor hirtelen, egy hajléktalan jelenik meg, és szó szerint félrelök, de
nem esek el, hiszen, megpillantok magam előtt egy kart, amire erősen
rácsimpaszkodok. Zavartan nézzük egymást, és a másik pillanatban már csak arra
leszek figyelmes, hogy közeledik az arca, az enyém felé. Félúton megáll, hogy
mit szólok a dologhoz, majd lepillant számra, és meg sem várva, hogy mit
reagálok ajkaival lecsap enyéimre. Iszonyatosan furcsa, és szokatlan érzés.
Nyelve bejutást kér számba, de hirtelen megjelenik előttem Justin képe, és
ellököm magamtól. Mikor ránézek, könnyek gyűlnek a szemeimbe, és csak
másodpercek kérdése az, hogy mikor sírom el magam, de nem tudok túl sokáig
gondolkodni, mert éppen akkor jön meg a busz, így köszönés, és bármi hozzászólás
nélkül futok fel, és ülök le egy helyre. Legszívesebben hánynék magamtól, és attól,
amit tettem. Megcsaltam, nem? Vagy ez még nem számít annak? Mérgemben öklömet teljes erővel az üveghez
vágom, és kapok is rögtön oda. A hirtelen belém nyilalló fájdalom, még jobban
azt akarja, hogy kijöjjenek azok a fránya könnycseppek. A telefonom rezegni
kezd a zsebembe, és mikor megpillantom, hogy ki is keres, már szabad utat
nyernek a könnyeim. Csak úgy patakokban folynak le egészen az államig. Nem,
ilyen állapotban nem beszélhetek vele. Remeg az egész testem, és legszívesebben
egy egész doboz cigit elszívnék. Amint megáll a busz, lerohanok róla, és
egészen hazáig futok. Közben fuldoklok, mind a futástól, mind a sírástól. Úgy nyitom
ki az ajtót, hogy szinte beesek a nappaliba. A nappaliba, ahol már ott van
Justin. A francba.
Nem tudom, mit mondjak, vagy mit is csináljak. Szabad szemmel látja rajtam,
hogy kivagyok. Teljesen. Egyszerűen nem bírok a szemébe nézni, annyira
bűntudatom van. Soha, senkit nem csaltam még meg, egészen idáig.
- Justin –elcsukló hangon próbálom elmondani, amit is akarok, de közbevág.
- Mi történt? – egészen közel jön hozzám, csupán pár centi van köztünk. A
közelsége valahogy megnyugtat, de nem teljesen. Megemberelem magam, és a
szemébe nézek. Azokba a gyönyörű szemébe. Kész nem bírom tovább. Úgy vetem
karjai közé magamat, mint egy kislány, aki éppen most vesztette el a kedvenc
babáját. És úgy is érzem magam, hogy elvesztettem. Két kezét szorosan a
derekamra teszi, és ő is átölel. Egy kezével elsöpri a jobb fülemnél lévő
hajtincseimet, majd hirtelen, minden előjel nélkül ellök magától, és arca egy
csapásra megváltozik. Látom, rajta, hogy tudja Hát persze, hogy tudja.
- Ez meg micsoda?- nyomja oda a képembe a képet. A képet, amin én és Austin
éppen csókolózunk.
ÚRIIIISTEEEENNN te lááány, jókor fejezed be😱😱😂😭 Siess a következő résszel 💗💗
VálaszTörlésSieteeek♥
TörlésNem hiszem el. Valahogy minden rész után ugyanezt érzem... Gyorsan siess a következővel, ne hagyj el részek nélkül😶😩😁💞
VálaszTörlésÚgyérzem, hogy egész hamar fog jönni az új rész ♥
TörlésNagyon várom a következő részt! Ügyes vagy!
VálaszTörlésKöszönöm szépen, nagyon jól esnek ezek a szavak ;)!
TörlésNEEEEEEEEEEE😮😮😮
VálaszTörlésHeheh:DDD♥
Törlés