Kedves Olvasók!
Mostanában egyre több ihletem van, és ezáltal többször hozok részeket, de úgy látom, hogy túlságosan nem vagytok aktívak. Kérlek, aki elolvassa a részt, írjon valamit.Nem tudjátok elképzelni, hogy fel tudja dobni a napomat egy-egy aranyos, vagy éppen nem aranyos komment.
Annyira nem akartam ezt az egészet. Persze, ki is akarna teherbe esni tizennyolc évesen önszántából? Nem túl sokan, és én nem tartozok közéjük. Tudom, hogy mit kell csináljak, de egyszerűen félek. Félek, hogy mi lesz velem ezek után. Nem tudom, hogy mi van velem, d egyszerűen undorodva gondolok arra, hogy a hasamba egy élet növekszik, egy kisbaba. Egy kisbaba, akinek az apja Justin Bieber. Csak gondoljunk bele, szegénynek, ha felnő, nem lesz jó élete. Ezt bátran kijelenthetem.
Az egész élete meg lesz bélyegezve, az által, hogy ki az édesapja, és én ezt
nem szeretném. Ha egyszer gyerekem lesz, annak a legjobbat akarom adni, és
most, az a helyzet, amiben vagyok, ez nem az.
Jobb oldalamra pillantok, és megnyomom a
nővér hívót. Őszintén örülök, hogy körülbelül fél perc múlva már a kórtermemben
van, mert kitudja mi lett volna, ha nem ilyen korán, talán még meg is gondoltam
volna magamat.
- Mit parancsol? –egy fiatal, mosolygós nővér ál meg ágyam mellet, és bájosan
rám pillant, viszont mikor meglátja, ijedt és sápadt arcomat, egyből
megkomolyodik.
- Szeretném elvetetni a gyereket – alig tudom kipréselni a szavakat szájamból,
és úgy érzem, mintha nem is igazán mondtam volna, és a nővérke nem hallott
volna semmit. De hallott. Arca egyből sápadt lesz, és szeme csillogni kezd, de
csupán egy bólintással jelzi, hogy ért, hogy mit akarok,majd sietősen kimegy a
teremből. Ahogy a szemébe néztem, láttam benne valamiféle együttérzést és
fájdalmat. De olyat, mintha ő is átélte volna, és tudja, hogy milyen ez nekem.
Lehet, hogy ő is volt olyan buta, hogy teherbe esett alig tizennyolc évesen?
Kitudja, bármi megtörténhet.
*1hét múlva*
Az egyik székhez nyúlok, hiszen nem érem fel a legfelső polcot, viszont ott van
a gabonapelyhem. Hányszor meg mondtam már mindkettőjüknek, hogy ne tegyék fel a
legfelső polcra, mert nem bármennyire is annak tűnik, nem vicces minden nap egy
székre állni és felnyúlni érte. Amint megkaparintom, beleöntöm a reggeliző tálkámba,
majd tejet öntve vele, gyorsan el is pusztítom. Már hallom a lépcsőről a
hangokat, így a hűtőbe nyúlok,a már kész szendvicsért.
- Ahj, el fogok késni –rohan le Laureen a lépcsőn, kissé szétszórtan, ami elég
fura, hiszen nála összeszedettebb emberrel még nem találkoztam, és úgy hiszem,
hogy nem is fogok. – Ide tudnád dobni a kajámat? – rám se pillantva cuccait
próbálja beletuszkolni cuccait táskájába, kisebb—nagyobb sikerrel.
- Tessék – dobom pont a hátizsákjába
- Még egy kis pénzzel meg tudsz dobni?- szememet forgatva nyúlok bele
pénztárcámba és adok neki egy 20-ast.
- Még valami? Esetleg egy felhőkarcoló, vagy luxusautó? – próbálom bevetni
ironikus énemet, de egy legyintéssel elintéz engem és tovább pakolászik. Mindig
is időben készített el minden, és szinte perce pontosan be volt osztva, hogy
mit fog csinálni, ezért is csodálkozom azon, hogy most így viselkedik. De hát
úgy látszik, hogy neki is van, amikor nincs jó napja.
Közben Austin is lejön az emeletről és egyből felém fordul.
- Na és te kérsz valamit? Istenien tudok pénz elővenni – fordulok bájos
mosollyal felé.
- Én csak egy csókot kérek, ha lehet – mosolyog rám huncutan, majd derekamnál megfog,
és erősen magához húz.
Egy héttel ezelőtt, amikor kiment a kórtermemből azt hittem, hogy soha többé
nem fogom látni. Tudtam, hogy megbocsájtó, és minden t lenyel, de nem gondoltam
volna, hogy még ezt is. Iszonyatosan szörnyen éreztem magamat, a műtét után, de
a meglepetésemre a folyosón várt engemet, könnyes szemmel és ideges
tekintettel. Kezemet megfogva, csak annyit mondott, hogy sajnálja. Ezzel zártuk
le a dolgot. Se ő se én nem említettem meg ezek után, csupán Laureenak meséltem
el aznap este, aki kicsit se lepődött meg a dolgon, de hisz van olyan amin ő
meglepődik?
- El fogsz késni - lököm el, ezzel megszakítva csókcsatánkat, majd felülök a
bárpultra és jegyzeteimet kezdem el bújni. Alig hiszem el, hogy két hét múlva
érettségizek. Mióta visszajöttünk New Yorkba elég sokat tanultam, de még mindig
úgy érzem, hogy alig tudok valamit. És hogy utána mit kezdek az életemmel?
Egyszerűen nem tudom. Nincs semmi, ami érdekelne, de viszont valamit meg akarok
csinálni, de fogalmam sincs.
- O-o-o – hangzik fel a z ajtó felől egy vészjósló hang, majd a húgomat látom
meg, kezében egy egy újságpapírral.
- Mi az? – nézek fel tanulmányaimból, majd pillantok át a szalagcímre, és ha
nem tartatna éppen Austin a derekamnál fogva, biztos leesnék. Azt hittem vége
van, és soha a büdös életben nem fogok róla újra hallani, de tévedtem. Egészen
idáig nem is hallottam, és nem is kerestem róla híreket, de ez, ez teljesen
más. Justin Bieber volt barátnője,
Mildred Black terhes? A cikkben lévő dolgokat állítólag egy bennfentes, és
hozzám közel álló személy mesélte el. Ahogy a sorokat olvasom, érzem, hogy én
ezt nem akarom. Nem akarok újra belekerülni ebben az egészbe, én csak egy
normális életet szeretnék élni, de úgy látszik, nem jön össze, bármennyire is
próbálkozok, és bármennyire is ellenkezek bármi ilyesféle dolgok ellen. Az újságban lényegében annyit írnak le, hogy Justin Bieber volt barátnője terhes
volt, és elvetette a babát, és ők úgy tudják, hogy tőle van. És milyen jól
tudják.
Hirtelen fel megy a pumpa bennem és idegességembe egy kézmozdulattal lesöpröm a
mellettem lévő jegyzeteimet majd egy erőset csapok bele az asztalba.
- Hé,hé. Nyugi – fogja össze két kezemet olyan erősen ahogy csak tudja, és ,meg
ránézek. Ideges vagyok, de közben iszonyatosan féke, hogy ki fog derülni az
igazság, és akkor Austin biztos elhagyna, ebben már teljesen biztos vagyok, és
abban is ,hogy azt nem élném túl, most tényleg nem. tudom, elég sok dolgot
vészeltem át, de ez újra tönkre tenne, és nem tudom, hogy képes lennék-e újra
felállnia padlóról és elölről kezdeni mindent Annyiszor csináltam már ezt, hogy
már szinte rutinból jön az egész.
- Jobb, ha felmegyek – hagyok ott csapott-papot és felsietek a szobámba.
Hirtelen nem érdekel az, hogy kivel mi történik, és hogy mi velük, csak saját
magam. Megnyugodok mikor hallom a zár kattanását a bejárati ajtón, ami azt jelenti,
hogy végre egyedül vagyok. Úgy terveztem, hogy egész nap tanulok, ehelyett
pedig itt kuksolok a szobámba és csak pörög az agyam és pörög. Egyszerűen nem
akar leállni, sehogy sem.
Nem tudom, mennyi időt töltök el hanyatt fekve, a plafont bámulva, mikor egyszer
csak meghallom, hogy valaki dörömböl az ajtómon. Hirtelen összerezzenek, de
aztán inkább lassacskán feltápászkodok, majd lesétálok és megállok az ajtó elé.
Olyan érzésem, hogy valaki olyan áll az ajtó másik túl oldalán, akit nem akarok.
Nagyon nem. Mégis ráteszem kezemet a kilincsre, amit lenyomok, és nagy erővel
kinyitom az ajtót.
Én ezt egyszerűen éreztem. Előre éreztem, hogy ő fog ott állni. És hogy
változott-e? Cseppet sem. Hirtelen köpni-nyelni nem tudok, bármennyire is
számítottam, hogy lehet, hogy ő lesz az.
- Mildred – szólít meg, és meg sem várva, hogy azt mondom, hogy bejöhet, bejön
a házba, én meg becsukom az ajtót mögötte, és úgy maradok. Egyszerűen képtelen
vagyok megfordulni, és őszintén szólva, nem is akarok. Nem akarom azt, hogy itt
legyen, viszont tudom, hogy örökre nem maradatok így, ezért egy nagy levegő
vétel után megfordulok, és egyenesen a szemébe nézek:
- Te meg mi a francot keresel itt, Justin? – látom az arcán, hogy cseppet sem
lepődik meg, amiért ilyen, hogy is mondjam, kissé harciasan fordulok hozzá.
Mindkét szemöldökét felvonja, majd kissé elneveti magát, és a mellette álló
szekrényen lévő képre pillant. Egy kép rólam és Austinról.
- Kitől volt a gyerek, Mildred?
- Te most komolyan ezért jöttél ide, hogy ezt megkérdezed? – nem akarom, hogy
itt legyen, ezért olyan undokon viselkedek, ahogyan csak tudok. - Megmondtam,
hogy soha többé nem akarok veled találkozni, érted? Felfogtad?- mutogatok neki
hevesen. – De ha már ezt akarod tudni, akkor elmondom. Igen, a tiéd volt. De
csak volt. - fújom ki a levegőt. Kicsit megkönnyebbülök. Az elmúlt két óra
idegessége jött ki belőlem.
- És nekem miért nem szóltál róla? Nem csak a te gyereked lett volna.
- Hogy miért nem szóltam? – nem tudom magam türtőztetni. –Most úgy őszintén,
szerinted milyen élete lett volna?Hm? Úgy élni le az egész életét, hogy
csesztetik mert ki az apja. És ezt most tudod, nem úgy értem, de gondolj már
bele, könyörgök.
Végig farkas szemet nézünk, majd mikor befejezem mondandómat, újra a mellette lévő
képre pillant. Körülbelül egy hónapos lehet. Austin elvitt engem
Szabadság-szoborhoz, hisz utoljára olyan öt évesen lehettem ott, és már nagyon
sokat nyaggattam őt az elmúlt hetekben. Egy csodálatos nap volt, de komolyan. Semmivel
nem foglalkoztam, csak vele, és ez volt a legjobb Minden bajomat, gondomat
magam mögött tudtam hagyni, és legalább egy napra ki tudtam kapcsolni az
agyamat. bár csak minden egyes napom ilyen jó lenne.
- Őt is ugyanúgy szereted, mint engem? – egyszerűen nem hiszem el, hogy hogy
képes ilyesfajta kérdéseket feltenni. nem elég hogy idejött és állandóan
kérdezősködik, még ezt is megkérdezi. Kapásból hazudnék neki, de már nem tök
mindegy? Úgyis tudja, mit érzek, nincs miért hazudjak neki.
- Justin - sóhajtok egyet kimerülten, majd felülök a bárszékre. Remegnek a
lábaim, és egyébként is elfáradtam. – Tudod jól, hogy soha senkit nem fogok úgy
szeretni, mint téged – nézek jó mélyen a szemébe, ő pedig egy féloldalas
mosollyal nyugtázza válaszomat, majd közelít felém. Legszívesebben hátrálnék,
de egy tappotatt sem tudok mozdulni. Hirtelen megérzem térdeimen kezeit.
- Holnap estig itt vagyok, hívj, ha akarsz - suttogja, majd egy pillanat alatt
el is tűnik.
Percekig csak ülök, és ülök. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy mi
történt az elmúlt pár percben. Csak kattog, és kattog az agyam. Nem hiszem el.
Én ezt nem akarom. Nem akarok újra belekerülni ebbe. Már kezdtem volna
elfogadni, hogy végre normális életem van, erre minden újra fenekestül felbolydul.
Hirtelen megcsörren a zsebembe lévő telefon és először azt hiszem, hogy hívnak,
de csupán csak egy üzenetet kapok Austintól, mégpedig azt, hogy ma nagyon
sokáig kell dolgozzon a stúdióban, így inkább bent alszik.. Csak ezt ne. Szóval
egész áldott nap, és este is egyedül leszek, a gondolataimmal, hiszen ma
Laureen se alszik itthon. Pompás.
Visszafordulok jegyzeteimhez, de nem megy. Nagyon nem. legalább tízszer olvasok
el ugyanazt a mondatot, de nem tudom megjegyezni. Csakis Justinon jár az agyam,
egyszerűen nem tudom kitörölni. Újra és újra lejátszódik, hogy mi történt és
újra előjönnek a régi emlékek. Minden olyan, ami vele történt.
És egyszer csak hirtelen, a szívem átveszi a fejem fölött az irányítást, és nem
állok neki ellen. Telefonomhoz nyúlok, és szinte ösztönből hívom fel. Csupán a
hatodik kicsengés után szól bele.
- Tudtam, hogy hívni fogsz – közli szárazon, cseppet sem barátságosan. – Mikor
érsz rá?
- Igazából egész nap – érzem, hogy remeg hangom, és a pulzusom az egekben van.
- Öhm – mintha vacillálna .– Öt körül oda küldök valakit – mondja ,és le is
teszi.
Huh. Egyszerre vagyok boldog és ideges is. Nem tudok másra gondolni csak rá.
Eszembe se jut senki, csak az, hogy mi lesz. Hogy mi fog történni.
Nagyon örülök, hogy mostanában ennyi rész van. Viszont ez... Hát te lány, valahogy mindig tudod, hogy mikor kell befejezni egy részt😄 Nagyon jó lett ez is és várom a folytatást, már annyira kíváncsi vagyok az egész sztori végére...:)
VálaszTörlésHuh, nagyon örülök, hogy írtál♥
Törléshát próbálom mindig izgalmasan befejezni, ezek szerint megy :)
Végre visszatért Justiiiiiin♥♥♥♥♥♥♥
VálaszTörlésHozd a folytatást *o*
Igeeen, igen, bár kitudja mi történhet még..
TörlésSietek -**
Már annyira hiányzott Justin *.*
VálaszTörlés