37. I close my eyes and I can see a brighter day

Kedves Olvasók!

Igen, igen itt van az újabb rész. Aki követ facebookon, az már láthatott a mai nap folyamán egy kisebb részletet a fejezetből, de most végre kész van az egész. Köszönöm a kommenteket, remélem most is kapok párat, bár ahogy nézem a statisztikát, egyre rosszabb, ami nem tudom minek köszönhető.

Ja, és úgy érzem, hogy a történet már csak maximum 5 fejezettel lesz hosszabb, mindenképp szeretném januárba befejezni. Nem, nem azért mert már körülbelül senki se kíváncsi rá, hanem azért mert úgy érzem, ez így leszek kerek, egész, és olyan amilyen.

Könnyek között lépek ki a hotelból, miközben megcsap a hűvös New York-i reggel illata. Kabátomat teljesen felhúzom, majd kapucnimat, fejemre dobom, és járda szélére megyek. Képtelen vagyok egynél több percet várni bármire, bármilyen fajta tömeg közlekedési eszközre, így az elsőként meglátott taxit le is intem, és be is szállok. Halkan, könnyek között mondom el az úti célomat, majd az út további részét végigszipogom. Iszonyatosan fáj, és képtelen vagyok másra gondolni, pedig tudom, hogy ez így nem mehet tovább, most már tényleg.  Egyszerűen muszáj, hogy kizárjam az agyamból és a szívemből. Amint kitesz a taxi, odaadok neki egy tízest, majd egyből az utca másik oldalán lévő kisbolthoz igyekszek.  Egyből a jobb oldalon lévő polchoz ballagok, majd leemelek egy dobozzal a polcról, és rögtön ki is fizetem. A könnyeim megszáradtak bőrömön, és biztos szörnyen nézek ki , de nem érdekel. A gyújtómért nyúlok, majd már csak arra eszmélek, hogy szinte a fél doboz Malboro-t elszívtam. Utoljára, még vele együtt, Görögországban szívtunk, és megígértük egymásnak hogy soha többet. De mivel már nincs olyan hogy mi, és nem is lesz, szarok rá mit csináltunk. Szarok az egészre, de komolyan. Még egy utolsó elhúzok, majd elnyomom, és hazamegyek. oda, ahova tartozok. Én lezártam tényleg, és soha, de soha nem fogok visszatekinteni. Egyszerűen nem akarok, és kész. 

Amint benyitok az ajtón, Austin felvont szemöldökkel tekint rám. Sőt, inkább bambul rám, és nagyon úgy tűnik, hogy magyarázatot akar.

- Hali – lépek oda hozzá, egy ártatlan pusziért, de elhúzódik, mégpedig jogosan. Fogalma sincs, hogy hol voltam egész éjszaka. Csak úgy kattognak a kerekeim, de semmi normális, és hihető hazugság nem jut az eszembe.

- Mégis hol voltál? Egyáltalán itthon aludtál? – már rég nem láttam ilyen idegesnek, és hogy is fejezzem ki magamat, ingerültnek. 

- Miért szerinted hol aludtam volna? – nézek rá értetlenül, és minden színészi tehetségemet bevetem, hogy elhiggye, hogy mit zagyválok össze-vissza. – Csak reggelizni voltam, és néz, de neked is hoztam egy adagot – teszem le a kaját, amit még az út menti fánkosnál vettem. Valahogy éreztem, hogy ez még jó lesz egyszer valamire.

- Oké – tekint rám úgy, mintha megértené a dolgokat, és mintha el is hinné, és még egy apró mosolyt is elereszt. – De akkor miért van ilyen büdös cigi szagod? – ölelem meg közben.

Na, erre nem számítottam. Letekintek a fánkra, amit időközben letettem a pultra, majd arra gondolok, hogy csak meg ne érezze a dobozt a zsebembe.

- A parkon keresztül jöttem, és tudod, hogy ott ilyenkor mennyi hajléktalan van – füllentek újra. Esküszöm, úgy tudok  hazudni, mint a vízfolyás, lehet, hogy ezzel kéne foglalkozzak. Hivatásos hazudozó. Hm. Nem is hangzik olyan rosszul.

 Egy bólintással jelzi, hogy vette az adást, majd az előbbi csókot, amit én kezdeményeztem, befejezi. Khhm, fejezzük be, úgy tíz perc múlva. Kicsit eltolom magamtól, majd szemeibe nézek.

- Felmegyek, letusolok, mert tényleg büdös vagyok – tekintek magamon végig. – Utána tanulok, mert még van mit – még egy gyors puszira odalépek hozzá, majd fel is osonok az emeltre. Egyből a mellék helység felé veszem az irányt, majd a mosdó kagylónak támaszkodok, és felnézek, a szembe elhelyezett óriás tükörre, és csak bámulom magamat. Most le fogom zárni, az egészet. Nem élhetem úgy le az egész életemet, hogy csak rajta jár az eszem, és őt akarom. Ezt nem lehet. Miután egy gyors zuhanyt veszek, letörlöm a tegnap estéről megmaradt smink maradványokat az arcomról, majd egy újabb, kicsit erősebbet dobok fel arcomra, bár magam sem tudom, hogy miért, hiszen azt tervezem, hogy egész nap itthon ülök, és nyalom be a már kidolgozott tételeimet. 

Hirtelen hangokra leszek figyelmesek, majd arra, hogy valaki a lépcsőn sétál felfelé. Mikor kilépek a fürdőből, meglepetésemre Laureenek találom magam szembe.

- Oh, szia – lépek oda húgomhoz, és egy arc puszival üdvözlöm. – Hogyhogy ilyen hamar hazajöttél?

- Claireék utaznak el, de ez nem is fontos – legyint egyet. – Hol voltál? – kérdezősködik, én meg megint szarul érzem magam, hisz ismét hazudnom kell egy számomra igencsak fontos személynek. Bár már megszoktam, hogy állandóan hazudok. Mindig, és mindenkinek.

- Austin nem mondta? – indul el a szobája felé, én meg egy pár lépéssel lemaradva tőle követem. – Korán reggel elmentem reggelizni – mosolyogva lépek be rendezett szobájába. Falain egy pár világváros terül el, asztalán pedig megszámlálhatatlan könyv mennyiség, illetve egy bekeretezett kép. Rólunk. Csak kettőnkről. De nem akarom a kezembe venni, nem akarok rá gondolni, hiszen a koncertre készült, Justin koncertjén. Minél kevesebb vele kapcsolatos dolgot látok, vagy hallok, annál jobban ki tudom zárni az életemből, mégpedig örökre.

- Mildred, szerinted én beveszem ezt a szánalmas hazugságot? – néz rám úgy, mint aki pontosan tudja, hogy blöffölök, és így is teszek. Le se tagadhatná, hogy a testvére vagyok. – Tudom jól, hogy nem ott voltál. Na ki vele – emeli fel kissé fejét, jelezvén, hogy tudni akarja az igazságot. Eddig mindig mindent elmondtam, de úgy érzem, hogy ez csak is rám tartozik. Bármennyire is felhőtlen a kapcsolatunk, és szoros a kötelék köztünk, ezt nem szabad megtudnia. Soha.

- Jó, tényleg nem ott voltam. De legyen elég ennyi, oké? – förmedek rá kissé, mert utálok hazudni. Laureen állja a tekintetemet, és ismét egy fejbólintással jelzi, hogy vette az adást,nem akarom elmondani ezt a dolgot. Mint aki jól végezte dolgát, sarkon fordulok, és kicsörtetek a szobából, viszont gyorsan mögém siet, és elkapva a kezemet, feltesz nekem egy kérdést, ami elöl már nem nagyon tudok kitérni.

- Végeztél vele?

- Igen.Végleg végeztem vele – nézek bele mélyen szemébe, ő pedig egy apró, de aranyos mosollyal nyugtázza válaszomat, majd becsukja szobája ajtaját. Naná, hogy tudja, hogy kivel voltam. Ő mindig tudja mi van vele, ami néha persze kicsit ijesztően hangzik, de én ezért szeretem. Mindig annyit törődik velem. Nem tudom, mi is lenne velem nélküle.

Nagy kínok között, de leülök tanulni, a saját íróasztalomhoz, és majdnem két óráig bírom is, de aztán érzem, hogy egyszerűen képtelen az agyam több információt befogadni a második világháborúroll, bármennyire is szeretem azt a témát.  Furcsa, hogy szeretem, hiszen egyáltalán nem jó dolog, de mégis egy igencsak meghatározó időszak volt az emberiség számára,és valamiért úgy érzem, hogy nem ez les utolsó. Ami manapság folyik, az egyszerűen borzalom, és ha így fojtatjuk tovább, hogy állandóan egymás ellen harcolunk, és mindent megteszünk azért, hogy úgy mond, kiirtsuk az ellenséget, az már nem mehet tovább. Előbb utóbb, újra ki fog törni egy háború, de az már egyáltalán nem olyan lesz mint az eddigi kettő. Semmi fegyver, vagy taktika. A nagy hatalmak ledobnak egy-egy atom bombát, és ennyi. Gyors, kegyetlen, és végzetes.

Felállva a székemről, egyből kiindulok a szobámból, és Austin keresem szemeimmel. Legelőször is a szüleim szobájába megyek, amit most átalakítottunk neki, és ott tárolja minden kisebb-nagyobb dolgát, de mikor benyitok, nem látom meg. Lassan lemegyek a lépcsőn, és körbetekintek az óriás nappalinkba, de ismét nem találom. Utolsó opcióként kimegyek a kertbe, ahol végre megpillantom. Csak ül az egyik fa tövében és zenét hallgat. Vörös haja fénylik a napsütéstől,és csak úgy csillog.

- Te meg mit csinálsz itt? – nyomok egy gyengéd csókot ajkaira 

- Nem akartalak zavarni a tanulásba, így inkább kijöttem - vonja meg a vállát, majd szerelmetesen rám pillant. Tudom, hogy szeret, jobban, mint én valaha is fogom őt. Ahogy rám néz, ahogy megfogja a kezeimet, érzem rajta, és ilyenkor elszomorodok, és úgy érzem, hogy becsapom. mert tudom, és ismerem annyira magamat, hogy érzem, hogy soha nem fogom úgy szeretni, mint őt. De még is szeretem őt, de teljesen máshogy. De én olyan vagyok, hogy kell nekem egy biztos pont az életembe, és ebben a pillanatban ő az.

- Pedig nem zavartál volna – ülök bele az ölébe, ő pedig egy perverz mosoly kíséretében megfogja ujjaimat és babrálni kezdi azokat, majd olyan helyekre vezeti, amiktől már úgy néz ki a fejem, mintha egy üveg ketchupot öntöttek volna rá – Inkább menjünk be – sóhajtok bele egy csókba, majd kéz a kézben sétálunk be a nappaliba, ahol Laureent pillantjuk meg.

- Merre mész? 

 - El- rám se nézve, pakolja össze-vissza cuccait, és mintha kicsit feldúlt lenne, és ez feltűnik, mert ő a legtöbbször nyugodt és kiegyensúlyzott, nem úgy mint én.

- Hé, Laureen – kapom el a karját – Minden rendben van? – nézek mélyen a szemébe, hogy szóra bírjam. tudom, hogy nehezen nyílik meg, de látom, hogy valami komolyabb baj lehet, ezért azt kívánom, hogy törjön meg, és mondja, meg mi van. 

- Nincs – zokogásban tör ki, és karomba köt ki. Meglepődök, hogy ilyen könnyen megtört előttem, de mosolyogva ölelem át, és súgok nyugtató szavakat fülébe. Percekig csak zokog a vállamon, de szól egy szót sem. Szabad kezemmel intek Austinnak, hogy ezt a dolgot most hanyagoljuk, de ő közben az órájára mutat, jelezvén, hogy neki amúgy is mennie kell, így most emiatt a  kialakult helyzet miatt, nem köszönünk el, úgy távozik lakásunkból. Laureen nem akar csillapodni, sőt egyre hevesebb sír, ezért leemelem fejét vállamról, és a kanapéra fektetem, majd egy pohár vízzel és egy nagy adag zsebkendővel térek vissza.

- Ezt idd meg – tartom oda, ő pedig lehúzza az egész tartalmát, majd nagyokat sóhajtva párszor kifújja orrát, és törölgeti a könnycseppét. Közben simogatom arcát és lábát, és próbálom nyugtatgatni, ami úgy látszik be is vált, mintha kissé megnyugodott volna. Nem szólok hozzá, úgy is tudom, hogy elmondja, hogy mi történt csak idővel. Csupán pár percig ülünk így, majd megszólal.

- Visszajöttek – ijedten néz a szemembe, és fogalmam sincs először, hogy kikre gondol. Nem voltak soha olyan  személyek, akiktől félnünk kellet volna, vagy igen? De. Jaj, csak őket ne. Howard, és az apja. Akik tönkretették a már eleve összetört életünket. Akiknek köszönhetően a húgom teljesen eltávolodott tőlem, én pedig konkrétan drog, alkohol és cigi függő lettem. Életem legrosszabb időszaka volt, és most újra itt vannak. Csak azt ne.

- Honnan tudod? – szorítom meg a kezét. - Hívtak vagy mi?

Nem szól, hanem feláll és pulton lévő telefonomat kezembe nyújtja, ami végig ott volt, míg amíg én tanultam és kint voltam, a kertben. Egy üzenetem jött. Félve, de megnézem. 

Mildred, beszélnünk kell. Nehogy azt hidd, hogy befejeztük a dolgunkat. És hozd magaddal Laureent is. - Howard