Son

2016. április 3., vasárnap

3.We both know it's a cruel world

Los Angeles. Justin Bieber. Los Angeles. Justin Bieber.


Csak ezek jártak a fejembe egész nap. Nem értettem apát. Nem értettem, hogy miért pont ő. annyi más ember van a világon. Például ott van anya főnöke, akivel egész szoros a kapcsolatunk, vagy Brittany barátnőmék, anyuék nagyon jóba voltak a szüleivel.

Justin Bieber. Ő egy világsztár, celeb, vagy nem is tudom, hogy, hogy nevezzem. Az egész világ ismeri. Van, aki imádja, van, aki gyűlöli. Van, aki isteníti, van, aki a pokolba kívánja. Megosztó személyiség.

- Gyere be, béb - indult el az ajtó felé majd egy fiú lépett be a házunkba.
Testét tetoválások borították, haját pedig egy baseball sapkával takarta el. Az orrában, a nyelvében a szemöldökében, egyszóval mindenhol ahol piercing lehet egy ember arcán, neki volt. Ránézésre velem egy idős lehetett, és a kinézete alapján nem volt szimpatikus.
A fiú egy khm.. elégé..khm vad csókkal köszöntötte a húgomat, majd kézen fogva elindultak a lépcső felé mintha ott sem lennék.
- Laureen!- szóltam utánuk hangosan. – Nem akarod bemutatni a barátodat?- kérdően felvontam a szemöldökömet.
- Hagyjál már Mildred - legyintett egyet majd felosontak az emeletre.

Fél kettő körül elindultam a belvárosba a megszokott helyünkre. Mehettem volna kocsival is, de inkább a tömegközlekedést választottam mivel egyrészt így gyorsabb és így legalább nem kell, semmire se koncentráljak, csak csupán az utazásra. Fél órás metró és egy pár perc sétálás után megérkeztem a Central Park melletti kávézóba. A törzshelyünk. Ha meccs volt a suliban, mindig ide jöttünk palacsintázni majd az este további részét a néhány saroknyira található klubban töltöttük.
Amint belépek, a helységbe egyből elkap a jól megszokott kávé illat. Úgy érzem minden rendben é s a baleset óta először mosolygok őszintén.
Elindulok a törzsasztalunkhoz, ahol éppen Austin foglak helyet. Sohasem késik, most sem csinált másképp.
- Szia – mosolyogok, kedvesen majd egy gyenge csókot lehelek az ajkaira és leülök vele szembe.
- Mit kérsz?- kérdezte – Kávé, süti palacsinta? – sorolta fel az étlapon található ételeket.
- Austin – köszörülte meg a tokomat. – Beszélnünk kell! –néztem rá komoran.
- Most is azt csináljuk, nem?- röhögött az arcomba.
Hirtelen nem tudtam mit mondjak. Pontosan olyan pökhendi lett, mint a húgom. Egyszerűen nem ismertem rá. Ez előtt sohase volt ilyen durva. Kedves volt és figyelmes, és soha nem tett volna semmilyen ilyenféle megjegyzést. Most viszont igen.
Mivel nem szóltam egy szót sem, rendelt magának és nekem egy kávét, majd kérdően rám nézett.
- Los Angelesbe kell költöznünk- mondtam ki hirtelen mire nyelt egy nagyot.
Látszott rajta hogy nem érti, hogy mit hadoválok össze. Úgy terveztük, hogy itt megyünk együtt egyetemre, és közösen kibérlünk egy lakást. Már voltunk párban, de még nem találtuk meg az igazit, ahová szívesen mennénk lakni.
- Miről beszélsz? – kérdően meredt rám.
- Erről- kotortam egy pár másodpercet a táskámban majd odaadtam apám végrendeletét
Nem szólt egy szót se, csak hitetlenkedve rázta a fejét. Pár perc is eltelhetett, mire felkapta a fejét, de valószínű csak azért, mert a pincér kihozta a kávéijainkat.
- Nem fogsz elmenni-szürcsölt bele a kávéjába. – Nem engedlek – mondta ki könnyedén, amire én megrökönyödtem.
Nem enged? Ezt most, hogy érti? Megváltoztatja a végrendeletet, vagy, hogy. Tudtam, hogy szeret, így gondoltam, hogy a legjobbat akarta nekem. Azt hogy vele maradjak, mert már csak ő maradt nekem Laureen mellett. Senki más.
- Hidd el, nem akarok. De muszáj –ittam bele a kávémba én is. – Mindent megpróbáltam – tartottam vissza könnyeimet, – Nincs más választásom- töröltem le pár könnycseppet az arcomról.
- Szóval te ilyen könnyed feladod? – állt fel dühösen. – Jó, tudod mit?- csapott idegesen az asztalra mire én felugrottam és a kávézóba ülő emberek nagy része kérdően felénk fordult – Csinálj, amit akarsz – csapta le idegesen a pénzt az asztalra és mérgesen kiviharzott az étterembe
Én meg ott álltam egyedül és nem értettem ezt az egészet. Normálisan meg akartam beszélni ezt a dolgot, mint egy felnőtt a felnőttel. Azt hittem meg tudjuk beszélni, hogy mi lesz. Hogy én elköltözök, ő meg utánam jön, vagy miután elmúltam 18 visszajövök, nem tudom. Reméltem, hogy tudunk egy közös megállapodást találni. Mindenre számítottam, de komolyan, éppen csak erre nem. Könnyeimmel küszködve, felráncigáltam magamra a kabátomat, majd a már félig meghűlt kávémat otthagyva kirohantam a friss levegőre. Fogalmam sem volt, hogy most mit kéne, csináljak. Utána menjek és beszéljek vele, vagy inkább haza menjek Laureenhoz? De közben még egy csomó dolgot is elkellet, intézzek, de úgy éreztem most semmihez nem lenne semmi energiám.
Egyszer csak egy rezgést halottam. Körülnéztem, de nem láttam semmit, aztán ahogy kezdett hangosodni rájöttem, hogy a telefonom, ami persze a táskám mélyén volt. Mielőtt felvettem volna, megnéztem. Laureen.
- Mildred – mondta a nevemet miközben szipogott . A hangja félénk és kétségbeesetten hangzott. Egyetlen egy másodperc alatt egy csomó rossz dolog futott át az agyamon. – Haza tudsz jönni? – szipogott tovább mire én rögtön felkeltem a padról és elindultam haza.
Amint leszálltam a buszról elkezdtem rohanni. Éreztem, hogy nagy a baj.
- Laureen – kiabáltam, amit beléptem a házba – Hol vagy? –néztem körül, de nem találtam.

Halk csoszogást hallottam az emeletről, így rögtön felrohantam és a húgom szobája felé vettem az irányt. Kopogás nélkül berontottam ahol megláttam. Ott ült a szobája közepén, összeroskadva. A sötét szemfestéke teljesen lefojt a sírástól, az arca is bedagadt, egyszóval úgy nézett ki, mint egy roncs. Egy roncs, akinek nincs semmije és senkije. Aki egyedül maradt, és ha ez így megy tovább bármit megtehet, hogy véget vegyen ennek.

- Lar – futottam hozzá, aki rögtön szorosan átölelt – Nincs semmi baj- simogattam a fejét miközben a pulcsimba temette fejét és nem tudott megszólalni – Gyere – állítottam fel – Mossuk meg az arcodat- fogtam meg a kezét majd elindultunk a fürdőszoba felé.
A mosdókagyló elé állítottam és óvatosan elkezdtem mosni az arcát, közben pedig nyugtatgattam. Bármi történ vele, nagyon megrázta, de lehet, hogy ez az egész rázta meg. Lehet, hogy most tudatosult benne hogy mi történt a szüleinkkel. Hogy soha nem lesz már újabb Miami-i nyaralás, vagy már soha nem fogunk csak úgy elmenni, túrázni a közeli hegyekbe.
Nem szólt, és nem kérdeztem. Tudtam, hogy ki kell pihenni magát, mielőtt bármit mondd, így megágaztam neki, és befektettem. Olyan törékeny volt, mint a baleset előtt. Ott, ahogyan ránéztem, rájöttem, hogy soha többé nem fogom engedni, hogy valaki, bántsa őt, mert ő maradt nekem, csak ő



Winnie Biersack

2 megjegyzés:

  1. Az előző fejezet kapcsán mondtad hogy sokat dolgoztál vele. Ezt a fejezetet olvasva még jobban azt vettem észre hogy nem figyelsz a helyesírásra vagy a szavak használatára. Sok helyen van elütés valamint helytelen vagy duplázott szóhasználat. Ezekre ügyelj! Egyébként még mindig nem vagyok kibékülve Justin szerepével de továbbra is olvasom. Nem rossz történet, de ne siess egy fejeztet közzétenni... előbb jól nézd át nincs-e hiba benne!

    VálaszTörlés
  2. Mindig átolvasom előtte, de ember vagyok, tévedhetek :)
    Kitettem a következő részt! Jó olvasást.

    VálaszTörlés