Son

2016. április 6., szerda

4. Cause everything starts from something


Negyed kilenckor indul a gépünk. Elhagyjuk New Yorkot, legalább is egy ideig. Így lesz a legjobb. Ha itt maradnánk, minden rosszabb lenne. Mindenhol őket keresnénk, és mi így nem tudunk így élni. Már semmi nem olyan, mint régen. Minden megváltozott.
Laureen mikor felkelt mindent elmesélt. Az egészet. Volt, amikor mosolyogtunk, komoran néztünk egymásra, vagy éppen felváltva bőgve kértünk bocsánatot egymástól.
A fiú, akit elhozott, egy 18 éves narkós gyerek. A buszmegállóban találkoztak a baleset után pár nappal. Látta, hogy Lar nincs túl jó lelki állapotban, így kihasználva a helyzetet elkezdett puhatolózni, Laureen pedig bedőlt neki. Utána pedig már csak az árral sodródott. Hajfestés, ivás, cigizés, piercing. Nem tudta kontrollálni magát, olyan gyorsan történt minden. Én persze próbáltam megállítani, de nem tudtam. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy megállítsam.
Aznap mikor sírva hívott fel a fiújával voltak együtt a szobában. Bár eléggé tudott hatni Laureenra, azért annyi esze volt, hogy ne akarja azt, amit a fiú. De a fiú akarta, túlságosan is.
A húgom tiltakozott, küzdött, de fiú nem volt magánál. Megtette. Nem hittem a fülemnek, mikor elmesélte, az egészet. Megerőszakolták. Az én 14 éves Laureenemet. Nem csodálom, hogy ilyen állapotba került. A saját húgom, hamarabb került ilyen közeli kontaktusba, mint én. Ezt most úgy értem, hogy ez mennyire rossz dolog, és kihatással lesz ez az élmény az egész életére. Az élmény ha jó lett volna, jó kihatással lett volna, de így, kétlem.
Egy hónap telt el. Austint egyszer hívtam, de nem válaszolt. Az iskolában úgy viselkedett mintha ott sem lennék, ezért az osztálytársaink elég furcsán néztek ránk, hisz úgy tudták minden rendben köztünk.
Éppen a bőröndömet pakoltam be, mikor Laureen nyitott be a szobám ajtaján.
- Te miket viszel? – nézett rám kérdően. – Fogalmam sincs hogy pakoljak be, és mit – kétségbeesetten ült le a az ágyamra , majd helyet foglaltam mellette.
- Pakolj be pár alapvető dolgot, és legfontosabb dolgaidat – tanácsoltam miközben felmutattam egy régi képet. – Úgyis veszünk új holmikat, bármi, ami kell – simítottam meg a vállát majd aprón bólintott.
Bár elmondott mindent, nem olyan, mint régen. Nem lázad, de nem is közelít. Nem tudom átélni mit, érezhet, csak azt tudom, hogy idő kell neki, míg teljesen felépüljön.
Az idő eltolódás miatt 10 órakor értünk Los Angelesbe, ahol körülbelül még egy órát várakoztunk.
- Mehetünk? – néztem Lar-ra a napszemüvegem alól majd bátorítóan megszorítottam  kezét és elindultunk
A taxi megállók között egy matt fekte kocsit láttam meg, ami előtt egy fekete öltönyben öltözött férfi állt. A kezében egy tábla volt a nevünkkel. Szóval ő fog minket elvinni a házba.
Olyan furcsa. Nem tudom, minek nevezzem, ahova megyünk. Otthon? Nem hinném. Csupán egy átmeneti szállás, amit 6 hónap múlva elhagyunk, mikor betöltöm a 18-at.
- Mildred és Laureen kisasszony? – vonta fel a szemöldökét a sofőr mire én aprókat bólintottam. –  Joe vagyok. Nem lenne gond, ha tegeződnénk? Tudjátok, nem éppen egy operaénekes sofőrje vagyok- nevette el magát.
- Nekünk is sokkal kényelmesebb lenne így – mosolyra húztam a számat, majd beültünk hátra.
Ahogy beültünk a kocsiba, rögtön zenét indított a sofőr, ami eléggé hangos volt, de nem akartam úgy tűnni, mint egy kis primadonna ezért nem szóltam neki hogy zavar.
- Ah, nézd Mid!- mutogatott kifelé az ablakon miközben a város utcáit jártuk
- Most vagytok itt először?- nézett a visszapillantó tükör
- Igen – felelte Laureen majd újra mutogatni kezdett.
Fogalmam sem volt, hogy hová megyünk, hogy hol lakik. Igazából konkrétan nem beszéltem vele, csupán egy emailt kaptam tőle, amiben leírta, hogy sajnálja, hogy mi történt a szüleimmel, és hogy nagyon ledöbbent az apám végrendeletén, de persze ő is beleegyezett az egészbe. Az egész email olya hivatalos volt Biztosan nem ő írta.
Pár perc múlva, egyszer csak megváltozott a táj. Az egyenes utat immár kacskaringós váltotta fel, amin legalább egy fél órát töltöttünk, amikor odaérkeztünk egy nagykapuhoz, majd Joe lehúzta az ablakot és váltott pár szót a kint álló, feltételezem, biztonsági őrrel. Amint kiléptünk a kocsiból, szó szerint tátva maradt a szám. A mi házunk se volt egy kicsi kupleráj, de ez. Sokall jobban hasonlított egy Dubai szállodához,, mint egy lakóházhoz. Az egész egy különálló dombon terült el, és a házat minden emeletét kék üveg fedte.
- Megérkeztünk – jelentette ki Joe. – Itt vannak a kulcsok, Rick csak majd késő éjszaka ér haza, ha egyáltalán hazajön – adta át a kulcsokat majd apró perverz vigyor jelent, meg rajta amitől teljesen kirázott a hideg.
- Rick?- szólalt meg hirtelen Laureen.
- Ja-, kapott a fejéhez.  – Justin. Van egy pár beceneve- rázta meg a fejét majd visszaült a kocsiba és búcsúzóul intett egyet,
Nem éreztem magam jól és láttam, hogy a húgomnak sem tetszik ez az új hely. Ezek valahogy nem mi vagyunk. Jó, persze mi sem voltunk éppen szegények, de sosem éltünk ilyen fényűző életet.
- Nekem ez egyáltalán nem tetszik – rázta a fejét tiltakozóan a húgom. –Menjünk már haza! – kérlelt.
- Lar –fogtam meg a kezét és a szemébe néztem. – Nem lehet. Figyeld – túrtam bele hajamba, mert fogalmam sem volt, hogy nyugtassam meg. – Nem tudom mi lesz. Milyen lesz itt az életünk – fordultam körbe. – De csak 6 hónap, érted? – szorítottam meg a kezét. - Utána visszahúzunk New Yorkba – nevettem el magam kínosan, leplezve a könnyeimet.
Nem sikerült, mert kicsit közelebb lépett, és megölelt.

 Egész éjjel forgolódtam. Nem éreztem jól magam, a szoba túl nagy volt, és valahogy nem passzolt hozzám, rossz volt, hogy különszobánk van, mikor világ életünkben együtt aludtunk, egy szobában. Mikor 3 körül kimentem a fürdőnkben (saját fürdőnk van)apró zajokat hallottam, de nem tudtam kivenni, hogy mi lehet az, mivel iszonyatosan nagy a ház.
- Mildred - bökdösött Lar mikor már sikerült elaludjak. – El fogunk késni – bökdösött tovább.
- Hány óra van? – riadtan ültem fel , majd rápillantottam az órámra: 6:30 – A francba – szitkozódtam majd gyorsan el kezdtem készülődni.
Egy gyors tusolás után, felvettem egy kényelmes farmert és egy sima fehér pólót, majd feltettem az anyától kapott nyakláncot.
- Laureen – kiáltottam a nevét, miközben ő a fürdőszobában szöszmötölt. – Megyek, csinálok reggelit, majd gyere – mondtam és kiléptem a szobán.
A konyha, hát hogy is mondjam, kissé bonyolult volt. Egy csomósütő, és 3 hűtő volt. Egy gyors szendvicset akartam összedobni, de sehol nem találtam kenyeret, csupán vagy 10 rekesz sört és egyéb alkoholos dolgokat, így egy pár almát gyorsan kivettem és már mentem is volna vissza a szobámba, amikor valami elkezdett csoszogni felém.
- Te meg ki a franc vagy?- nyávogott egy lány, aki egy szál melltartóban és bugyiban libegett előttem.
Komolyan mondom, én szégyelltem magam, helyette.
Nem szóltam semmit, csupán némán konstatáltam ezt a kínos helyzetet. Szőke hosszú haja, kócosan omlott a vállára, húsos ajkai közül ki-kilátszódtak fehérített fogai, halványkék szemei pedig szikrákat szórtak rám.
- Süket vagy, vagy mi?- dobta a hátra a haját. – Ki vagy? – artikulált, mintha azt hinné, hogy fogyatékos vagyok.
- Jessica- halottam meg egy hangot az emeletről.
Ekkor láttam életemben először az újdonsült gyámomat, Justin Biebert. Szőke haja összevissza állt, de rajta már volt ruha, nem úgy, mint a partnerén. Lazán lesétált a lépcsőn, majd mielőtt üdvözölt
volna beletúrt a hajába.
- Justin Bieber - lépett felém miközben kedvesen rám mosolygott.
- Mildred - nyújtottam én is a kezemet – Mildred Black – próbáltam viszonozni a mosolyát, de nem nagyon ment. Őszintén, nem volt túlságosan szimpatikus.
 Szemével végigpásztázta a testemet, majd óvatosan bólintott, és megfordult.
- Justin - sipákolt újra a lány. - Mégis mi ez? –kérdően nézett rá.
-  Nyugi Jess – lépett közelebb a lányhoz, majd kezét a derekán pihentette. - Nekem most mennem kell – kopogtatta meg az óráját.
- Szóval most próbálsz lerázni? – fakadt ki magából a lány. – Csak annyi kellett, hogy dugjak veled? – szedte össze a cuccait majd én is megindultam a szobám felé, mert úgy éreztem ez nem tartozik rá.
- Maradj Mildred - vett észre a szeme sarkából Justin. – Igen, arra kellettél- röhögte ki a lányt, aki mint egy tízéves tini sértődötten a fejéhez vágott pár trágár szót, majd kiviharzott a házból
Eközben Laureen is megjelent a konyhába, aki csak, mint én, kérdően néztük a jelenetet, de közben iszonyatosan kínosak éreztük magunkat.
Igazából az óta kínosan érezzük magunkat, mióta tudjuk, hogy ide jövünk.


Winnie Biersack

3 megjegyzés:

  1. Most olvastam el de fantasztikus! :) Így tovább! :) Nehogy abbahagyd! :)

    VálaszTörlés
  2. Szia, egy díj vár rád! ;)
    Link: http://herondalefamilyth.blogspot.hu/2016/04/blogom-elso-ket-dija.html

    VálaszTörlés
  3. Halad a történet de nem látok benne fejlődést helyesírás és szerkezet szintjén. Előfordul hogy egy szót kétszer használsz pl. "és mi így nem tudunk így élni...", kavarod az igeidőket pl. "Bár elmondott mindent, nem olyan, mint régen..." és befejezetlenül hagysz egy mondatot pl. "Most vagytok itt először?- nézett a visszapillantó tükör..."

    Lehet mások az ilyenekre nem figyelnek fel, mert csak a történet érdekli őket, de hidd el, hogy az is fontos hogy valami helyesen legyen leírva.

    VálaszTörlés