Son

2016. május 24., kedd

16.We can make it through anything

A taxiban töltött fél óra sokkal hosszabbnak tűnt. Útközben vagy ezer féle dologra gondoltam, hogy mi történhetett. Betörtek hozzájuk? Vagy újra valaki bántani akarja Laureent? Vagy valami ennél is rosszabb?

Kétségkívül felelőtlen döntés volt, hogy a szívemre hallgattam és nem az eszemre. Ott maradtam vele, nagyokat nevettünk és jól éreztük magunkat, miközben a húgom valami bajba keveredett. Állandóan miatta történnek a bajok körülöttünk. Mindig mindenbe bele kavar, de már csak párhónapot kell, kibírjunk, hiszen májusba már tizennyolc éves leszek, így ahogy betöltöm, rögtön visszamegyünk New Yorkba.
Ahogy megérkezett a taxi a házhoz, csak gyorsan odadobtam egy nagyobb összeget a sofőrnek és már rohantam is házba. Az ajtó be volt zárva, és bárhogyan kopogtam senki nem nyitotta ki. Eközben bentről sikításokat, és ordibálásokat hallottam. Már éppen azt terveztem, hogy betöröm az ajtót, vagy valamelyik ablakot, csak hogy be tudjak jutni, amikor kinyílt az ütött-kopott réginek tűnő bejárató ajtó.
Előttem egy ötvenes éveiben járó, kissé borostás férfi állt. Meredten nézett rám, ruháiból pedig alkohol szag áramlott. Egyből tudtam, hogy ő az apjuk. akiről Howard nem nagyon mesélt sokat, csak hogy rá van kattanva a szerekre, és hogy állandóan vedel.
Mikor lepillantottam a jobb kezébe egy sörös üveget, a másikba meg egy kisebb, ám annál veszélyesebbnek tűnő pisztolyt észleltem, ezért ösztönösen hátra ugrottam egyet.
- Gyere be kislány, már csak te hiányoztál- nyúlt utánam és gyorsan megragadta a karomat, és olyan erősen szorította, hogy nem tudtam ellenkezni.
Egészen a konyhán át, a nappaliba vonszolt ahol megláttam az egyik sarokban Laureent aki megállás nélkül zokogott miközben a keze erősen megvolt kötözve. A vele ellenkező sarokban Howard és a húga állt, akik ugyanúgy össze voltak zavarodva, de Howardon látszott a mérhetetlen idegesség és a düh is.
- Na, fiacskám – lépett mellé és kezét a vállára tette, de Howard egyből lesöpörte. – Vagy eljössz velem, és hozod magaddal őt – mutatott Sophiera – Bár nem is tudom, hogy az enyém-e – röhögött fel jóízűen a saját viccén, de egyáltalán nem volt vicces, főleg abban a helyzetben. Eközben én a húgom mellé mentem és próbáltam megnyugtatni, már amennyire lehet egy ilyen szituációban.
- Vagy lelövöm mindkettőjüket, vagy megerőszakolom őket- tette csípőre a kezét mintha gondolkozna .– Majd még meglátom – ismét felnevetett.
Ahogy a szavak elhagyták száját iszonyatosa nagy félelem uralkodott el rajtam, és Laureen pedig még közelebb bújt hozzám. Mindkettőnkén egyből Laureen este ugrott be, amikor rossz társaságba keveredett és meggondolatlansága és hiúsága miatt, na meg persze a gazember barátja miatt megerőszakolták. Ez még anyáék halála után volt, ami annyira messzinek és réginek tűnik, hogy már olykor-olykor olyan mintha az előző életemben történt volna, vagy mintha az nem is az enyém lett volna igazán. Haját simítgattam és csitítgatta, de nem nagyon akart javulni a helyzete, továbbra is sírt a teste pedig remegett a félelemtől.
- Bill, ezt máshogy is meglehetne beszélni – Howard hangjából nyugalom sugárzott csupán a külsejéből áradt a düh. – Csak ne bántsd őket, kérlek.
Az apja, Bill közben egy újabb sört vett a kezébe és azt nyakalta be egy gyógyszer kíséretével, felételezem valamiféle drog lehetett, majd megkérdezése nélkül belenyúlt fia zsebébe, ahonnan meglepetésemre két fegyver töltényt vett ki.
Howard rögtön rám nézett, de én képtelen voltam bármit is mondani. Szívem túlságosan erősen kalapált és tenyerem már ismét izzadt. Tudtam, hogy valamit kéne csináljak, de valahogyan semmilyen ép eszű ötlet nem jutott az eszembe. Az agykerekeim megállás nélkül kattogtak, de semmit nem sikerült kiötlenem.
- Na akkor jöttök? – állt fel pár perc után a székről Bill.
- Nem – fogta meg a Sophie kezét. – Itt maradunk.
- Szóval azt hiszitek, hogy én jó embere vagyok? – nézett körül a szobában. - Tévedtetek– vette elő a fegyverét, majd egy kézlendítés után meghúzta a ravaszt. Olyan gyorsan történt minden, hogy már csak annyit vettem észre, hogy Laureen a karjaim között esik össze.
- Laureen – guggoltam le mellé majd gyorsan végig pásztáztam a testét, hogy hova mehetett a golyó.
- Nagyon fáj – könnycsatornája kiürült a fél órás sírsás miatt, ezért arcán már csak a félelem és a fájdalom jeleit vettem észre. Kezét szorosan a vérző lábán tartotta. Mikor lepillantottam oda, kicsit megkönnyebbültem, hiszen egy fokkal jobb mintha valami fontosabb szervét találta volna el az a szemét, de még így is sokkolódva guggoltam mellette. Ösztönösen én is odatettem a kezemet, majd a mellettem lévő asztalról lerántottam a terítőt és átköttetem a sebet, hogy nem vérezzen tovább. 
Nagyon örültem annak, hogy odafigyeltem az elsősegélynyújtó órákon, hiszen ez csak egy töltelék tantárgy. Mindenki vagy alszik, vagy éppen a terem túlsó sarkába lévő emberrel beszélget, vagy zenét hallgat, mint Howard. Sokszor akarta odaadni a fél fülesét, hogy én se unatkozzak annyira, de fontosnak tartottam az órát, és most beigazolódott, hogy milyen igazam volt.
- Én megmondtam – nézett ránk. – Akarsz még egyet? – fenyegetően tartotta fegyvert a földön fetrengő húgomra. – Vagy te? De te már nagy vagy, mást is lehet veled csinálni- perverzen felkacagott mire engem még a hideg is kirázott. Már a gondolatától is féltem, ezért kérlően a barátomra pillantottam, aki még mindig szorosan Sophie mellet ácsorgott.
Láttam rajta, hogy hezitál, és hogy az agyában lejátszódnak a különböző opciók. Ha azt mondja, hogy nem, akkor ismét lőhet az apja, akár egy komolyabb sebet is okozva, vagy éppen halálosat. Ha belemegy, hogy elmennek, akkor tudja, hogy összeroppannánk, mind én mind a húgom. Idegesen a göndör fürtjei közé túrt, majd egy lépést tett az örege felé.
- Mit akarsz? Csak annyit hogy elmenjek veled, vagy még van valami? Bármit megcsinálok, csak ne kelljen, elmenjünk.
- Hah, ez vicces helyzet. – ismét helyet foglalt. – Azok után, hogy otthagytad a drogos bizniszt és ki léptél a bandából még van a képed azt mondani, hogy nem jössz el – háborodott fel, majd tántorogva felállt és felém lépdesett. Howard rögtön az útjába ugrott, de apja ismét a fegyverrel fenyegetett, amikor megragadta a karomat és teljes erővel felpofozott.
A testem úgy esett a földre ment egy zsák, a fejemet pedig erősen bevertem a kőkemény csempébe. Azonnal kinyitottam a szememet, és Laurrent kerestem velük, aki szabad kezét felém tartotta, majd nagy nehezen visszamásztam mellé.
- Howard – nyöszörögtem. – Menjetek, kérlek – kérleltem alig hallhatóan, mert nem bírtam tovább és elbőgtem magam. Túl sok minden zúdult rám körülbelül tíz perc alatt, és a fejemet se nagyon éreztem tisztának.
Muszáj volt kimondjam ezeket a szavakat, mert tudtam így lesz a legjobb. Ha tovább makacskodik, hogy itt marad, annak akár vérfürdő is lehet a kimenetele, de ha elmennek, akkor mi jól leszünk. Az, hogy velük mi lesz az nem tudtam, de tudtam, hogy szeret annyira, hogy elengedjen.
- Sophie– nézett a húgára, aki a sarokban lefagyva állt. – Gyere – fogta meg a kezét, majd együtt elindultak az ajtó felé, az apjuk pedig némán, büszke mosollyal követet őket. Az ajtónál egy pillanatra mindketten megálltak, és visszapillantottak felénk. Azt hogy Sophie mit mondott vagy mit csinált, azt egyáltalán nem figyeltem csupán Howardot bámultam, akinek arcára fájdalom és csalódottság illetve iszonyatosan nagy bűntudat ült ki. Száját nyitotta, de nem jött ki rajta hang, csupán némán suttogott, de tisztán értettem. Sajnálom. Miközben kimondta egy könnycsepp gördült le az arcán és már el is tűntek.
Ott álltam, illetve ültem a csempén karjaimban a húgommal, akinek bal térdében egy golyó volt, az én fejem meg sajgott és vérzett az ütéstől és fogalmam sem volt mit tegyek. Laureenra pillantottam, akinek állapota úgy tűnt stabilizálódott, ezért a falzsebembe nyúltam a telefonomért.
Mikor rápillantottam elkezdett minden lassan elhomályosulni és alig tudtam megadni a kódomat, ezen felül még az ikonok is összefolytak a képernyőn. Párszor becsuktam a szememet, hogy tűnjön el homályosság, majd a telefon ikonra kattintottam. Az eszem azt sugallta, hogy a mentőket hívjam, de végül mégis Justin nevére mentem rá, mert már csak ő maradt, akire számíthatok, vagyis reméltem, hogy számíthatok.
- Justin – szóltam bele a készülék halkan, amikor az ötödik csenegetés után nagy nehezen felvette. A háttérbe visításokat és hangosan dübörgő zenét hallottam.
- Ki a franc vagy? – hangjából nem éppen azt hallatszott, hogy teljesen józan.
- Tudnál – kezdtem a mondatot, de könnyeim nem nagyon engedték, hogy befejezzem mondandómat. – Segíts, kérlek, csak te maradtál – fakadtam ki magamból teljesen.
- Mildred? – hangja kissé normálisabbnak tűnt. – Hol vagy?
- Howardnál, Laurennt meglőtték – dadogtam az ijedtségtől és a fájdalomtól. – Kérlek,segíts – szóltam utoljára telefonba, majd mintha egy másik univerzumba kerültem volna, a szemem elsötétült és már nem bírtam tovább a testemet tartani, ezért nagy erővel a földre zuhantam ismét.



Mikor nagy nehezen kinyitottam a szememet, körülöttem fehér falakat pillantok meg, majd rögtön eszembe jutott, hogy mi történt. Ösztönösen felülök, de a fejem iszonyatosan fáj ezért kicsit lassabbra veszem a tempót. Lábaimat leeresztem, majd nagy nehezen felállok és kisétálok a kórteremből.
Körülöttem olyan mintha legalább két tucat ember lenne, mire még egyet pislogok és rájövök, hogy alig lézeng egy-két személy. Egyből megakarom keresi az információs pultot, ezért ösztönösen a jobb oldali folyosón indulok el. Csak megyek és megyek, de nem találom, amikor megpillantok egy kis táblát a bal oldali falon. Rögtön elkezdtem lefele szaladni a lépcsőn, és végre megpillantottam a pultot. Sietősen közelítettem meg, de a fejem még mindig nem tisztult ki rendesen. Mikor már majdnem oda értem egy kar kapta el a kezemet, és hirtelen szembe találtam magam vele. Fején kapucni ólálkodott, gondolom azért, hogy senki ne ismerje fel. Arcáról nem tudtam semmit leolvasni, hiszen még mindig iszonyúan zúgott a fejem és nehezemre esett stabilan megállni.
- Justin – suttogtam alig hallhatóan és ösztönösen a fejemet a mellkasára döntöttem és erősen szorítottam a karjait, mintha valami biztos pontot keresnék. Észrevéve, hogy mennyire kétségbeesett és nehezen mozgó vagyok átölelt és még közelebb húzott magához, miközben egyik kezét a hajamra tette és lassan simogatni kezdte.
- Minden rendben lesz, ígérem – a fülemhez hajolt és óvatosan bele súgta ezt a négy szót, ami nekem azokban a pillanatokban mindent jelentett.

Winnie Biersack


12 megjegyzés: