A taxiban töltött fél óra sokkal hosszabbnak
tűnt. Útközben vagy ezer féle dologra gondoltam, hogy mi történhetett. Betörtek
hozzájuk? Vagy újra valaki bántani akarja Laureent? Vagy valami ennél is
rosszabb?
Kétségkívül felelőtlen döntés volt, hogy
a szívemre hallgattam és nem az eszemre. Ott maradtam vele, nagyokat nevettünk
és jól éreztük magunkat, miközben a húgom valami bajba keveredett. Állandóan
miatta történnek a bajok körülöttünk. Mindig mindenbe bele kavar, de már csak
párhónapot kell, kibírjunk, hiszen májusba már tizennyolc éves leszek, így
ahogy betöltöm, rögtön visszamegyünk New Yorkba.
Ahogy megérkezett a taxi a házhoz, csak gyorsan odadobtam egy nagyobb összeget
a sofőrnek és már rohantam is házba. Az ajtó be volt zárva, és bárhogyan
kopogtam senki nem nyitotta ki. Eközben bentről sikításokat, és ordibálásokat
hallottam. Már éppen azt terveztem, hogy betöröm az ajtót, vagy valamelyik
ablakot, csak hogy be tudjak jutni, amikor kinyílt az ütött-kopott réginek tűnő
bejárató ajtó.
Előttem egy ötvenes éveiben járó, kissé borostás férfi állt. Meredten nézett
rám, ruháiból pedig alkohol szag áramlott. Egyből tudtam, hogy ő az apjuk. akiről
Howard nem nagyon mesélt sokat, csak hogy rá van kattanva a szerekre, és hogy
állandóan vedel.
Mikor lepillantottam a jobb kezébe egy sörös üveget, a másikba meg egy kisebb,
ám annál veszélyesebbnek tűnő pisztolyt észleltem, ezért ösztönösen hátra ugrottam
egyet.
- Gyere be kislány, már csak te hiányoztál- nyúlt utánam és gyorsan megragadta
a karomat, és olyan erősen szorította, hogy nem tudtam ellenkezni.
Egészen a konyhán át, a nappaliba vonszolt ahol megláttam az egyik sarokban
Laureent aki megállás nélkül zokogott miközben a keze erősen megvolt kötözve. A
vele ellenkező sarokban Howard és a húga állt, akik ugyanúgy össze voltak zavarodva,
de Howardon látszott a mérhetetlen idegesség és a düh is.
- Na, fiacskám – lépett mellé és kezét a vállára tette, de Howard egyből
lesöpörte. – Vagy eljössz velem, és hozod magaddal őt – mutatott Sophiera – Bár
nem is tudom, hogy az enyém-e – röhögött fel jóízűen a saját viccén, de
egyáltalán nem volt vicces, főleg abban a helyzetben. Eközben én a húgom mellé
mentem és próbáltam megnyugtatni, már amennyire lehet egy ilyen szituációban.
- Vagy lelövöm mindkettőjüket, vagy megerőszakolom őket- tette csípőre a kezét
mintha gondolkozna .– Majd még meglátom – ismét felnevetett.
Ahogy a szavak elhagyták száját iszonyatosa nagy félelem uralkodott el rajtam,
és Laureen pedig még közelebb bújt hozzám. Mindkettőnkén egyből Laureen este
ugrott be, amikor rossz társaságba keveredett és meggondolatlansága és hiúsága
miatt, na meg persze a gazember barátja miatt megerőszakolták. Ez még anyáék halála
után volt, ami annyira messzinek és réginek tűnik, hogy már olykor-olykor olyan
mintha az előző életemben történt volna, vagy mintha az nem is az enyém lett
volna igazán. Haját simítgattam és csitítgatta, de nem nagyon akart javulni a helyzete,
továbbra is sírt a teste pedig remegett a félelemtől.
- Bill, ezt máshogy is meglehetne beszélni – Howard hangjából nyugalom sugárzott
csupán a külsejéből áradt a düh. – Csak ne bántsd őket, kérlek.
Az apja, Bill közben egy újabb sört vett a kezébe és azt nyakalta be egy
gyógyszer kíséretével, felételezem valamiféle drog lehetett, majd megkérdezése
nélkül belenyúlt fia zsebébe, ahonnan meglepetésemre két fegyver töltényt vett
ki.
Howard rögtön rám nézett, de én képtelen voltam bármit is mondani. Szívem túlságosan
erősen kalapált és tenyerem már ismét izzadt. Tudtam, hogy valamit kéne
csináljak, de valahogyan semmilyen ép eszű ötlet nem jutott az eszembe. Az agykerekeim
megállás nélkül kattogtak, de semmit nem sikerült kiötlenem.
- Na akkor jöttök? – állt fel pár perc után a székről Bill.
- Nem – fogta meg a Sophie kezét. – Itt maradunk.
- Szóval azt hiszitek, hogy én jó embere vagyok? – nézett körül a szobában. -
Tévedtetek– vette elő a fegyverét, majd egy kézlendítés után meghúzta a ravaszt.
Olyan gyorsan történt minden, hogy már csak annyit vettem észre, hogy Laureen a
karjaim között esik össze.
- Laureen – guggoltam le mellé majd gyorsan végig pásztáztam a testét, hogy
hova mehetett a golyó.
- Nagyon fáj – könnycsatornája kiürült a fél órás sírsás miatt, ezért arcán már
csak a félelem és a fájdalom jeleit vettem észre. Kezét szorosan a vérző lábán
tartotta. Mikor lepillantottam oda, kicsit megkönnyebbültem, hiszen egy fokkal
jobb mintha valami fontosabb szervét találta volna el az a szemét, de még így
is sokkolódva guggoltam mellette. Ösztönösen én is odatettem a kezemet, majd a mellettem
lévő asztalról lerántottam a terítőt és átköttetem a sebet, hogy nem vérezzen
tovább.
Nagyon örültem annak, hogy odafigyeltem az elsősegélynyújtó órákon, hiszen ez
csak egy töltelék tantárgy. Mindenki vagy alszik, vagy éppen a terem túlsó
sarkába lévő emberrel beszélget, vagy zenét hallgat, mint Howard. Sokszor
akarta odaadni a fél fülesét, hogy én se unatkozzak annyira, de fontosnak tartottam
az órát, és most beigazolódott, hogy milyen igazam volt.
- Én megmondtam – nézett ránk. – Akarsz még egyet? – fenyegetően tartotta
fegyvert a földön fetrengő húgomra. – Vagy te? De te már nagy vagy, mást is
lehet veled csinálni- perverzen felkacagott mire engem még a hideg is kirázott.
Már a gondolatától is féltem, ezért kérlően a barátomra pillantottam, aki még
mindig szorosan Sophie mellet ácsorgott.
Láttam rajta, hogy hezitál, és hogy az agyában lejátszódnak a különböző opciók.
Ha azt mondja, hogy nem, akkor ismét lőhet az apja, akár egy komolyabb sebet is
okozva, vagy éppen halálosat. Ha belemegy, hogy elmennek, akkor tudja, hogy összeroppannánk,
mind én mind a húgom. Idegesen a göndör fürtjei közé túrt, majd egy lépést tett
az örege felé.
- Mit akarsz? Csak annyit hogy elmenjek veled, vagy még van valami? Bármit
megcsinálok, csak ne kelljen, elmenjünk.
- Hah, ez vicces helyzet. – ismét helyet foglalt. – Azok után, hogy otthagytad
a drogos bizniszt és ki léptél a bandából még van a képed azt mondani, hogy nem
jössz el – háborodott fel, majd tántorogva felállt és felém lépdesett. Howard
rögtön az útjába ugrott, de apja ismét a fegyverrel fenyegetett, amikor
megragadta a karomat és teljes erővel felpofozott.
A testem úgy esett a földre ment egy zsák, a fejemet pedig erősen bevertem a
kőkemény csempébe. Azonnal kinyitottam a szememet, és Laurrent kerestem velük,
aki szabad kezét felém tartotta, majd nagy nehezen visszamásztam mellé.
- Howard – nyöszörögtem. – Menjetek, kérlek – kérleltem alig hallhatóan, mert
nem bírtam tovább és elbőgtem magam. Túl sok minden zúdult rám körülbelül tíz
perc alatt, és a fejemet se nagyon éreztem tisztának.
Muszáj volt kimondjam ezeket a szavakat, mert tudtam így lesz a legjobb. Ha
tovább makacskodik, hogy itt marad, annak akár vérfürdő is lehet a kimenetele,
de ha elmennek, akkor mi jól leszünk. Az, hogy velük mi lesz az nem tudtam, de tudtam,
hogy szeret annyira, hogy elengedjen.
- Sophie– nézett a húgára, aki a sarokban lefagyva állt. – Gyere – fogta meg a
kezét, majd együtt elindultak az ajtó felé, az apjuk pedig némán, büszke
mosollyal követet őket. Az ajtónál egy pillanatra mindketten megálltak, és
visszapillantottak felénk. Azt hogy Sophie mit mondott vagy mit csinált, azt
egyáltalán nem figyeltem csupán Howardot bámultam, akinek arcára fájdalom és
csalódottság illetve iszonyatosan nagy bűntudat ült ki. Száját nyitotta, de nem
jött ki rajta hang, csupán némán suttogott, de tisztán értettem. Sajnálom. Miközben kimondta egy
könnycsepp gördült le az arcán és már el is tűntek.
Ott álltam, illetve ültem a csempén karjaimban a húgommal, akinek bal térdében
egy golyó volt, az én fejem meg sajgott és vérzett az ütéstől és fogalmam sem
volt mit tegyek. Laureenra pillantottam, akinek állapota úgy tűnt
stabilizálódott, ezért a falzsebembe nyúltam a telefonomért.
Mikor rápillantottam elkezdett minden lassan elhomályosulni és alig tudtam
megadni a kódomat, ezen felül még az ikonok is összefolytak a képernyőn.
Párszor becsuktam a szememet, hogy tűnjön el homályosság, majd a telefon ikonra
kattintottam. Az eszem azt sugallta, hogy a mentőket hívjam, de végül mégis
Justin nevére mentem rá, mert már csak ő maradt, akire számíthatok, vagyis reméltem,
hogy számíthatok.
- Justin – szóltam bele a készülék halkan, amikor az ötödik csenegetés után nagy
nehezen felvette. A háttérbe visításokat és hangosan dübörgő zenét hallottam.
- Ki a franc vagy? – hangjából nem éppen azt hallatszott, hogy teljesen józan.
- Tudnál – kezdtem a mondatot, de könnyeim nem nagyon engedték, hogy befejezzem
mondandómat. – Segíts, kérlek, csak te maradtál – fakadtam ki magamból teljesen.
- Mildred? – hangja kissé normálisabbnak tűnt. – Hol vagy?
- Howardnál, Laurennt meglőtték – dadogtam az ijedtségtől és a fájdalomtól. –
Kérlek,segíts – szóltam utoljára telefonba, majd mintha egy másik univerzumba
kerültem volna, a szemem elsötétült és már nem bírtam tovább a testemet tartani,
ezért nagy erővel a földre zuhantam ismét.
Mikor nagy nehezen kinyitottam a szememet, körülöttem fehér falakat pillantok
meg, majd rögtön eszembe jutott, hogy mi történt. Ösztönösen felülök, de a
fejem iszonyatosan fáj ezért kicsit lassabbra veszem a tempót. Lábaimat leeresztem,
majd nagy nehezen felállok és kisétálok a kórteremből.
Körülöttem olyan mintha legalább két tucat ember lenne, mire még egyet pislogok
és rájövök, hogy alig lézeng egy-két személy. Egyből megakarom keresi az
információs pultot, ezért ösztönösen a jobb oldali folyosón indulok el. Csak
megyek és megyek, de nem találom, amikor megpillantok egy kis táblát a bal oldali falon. Rögtön elkezdtem lefele szaladni a lépcsőn, és végre megpillantottam
a pultot. Sietősen közelítettem meg, de a fejem még mindig nem tisztult ki
rendesen. Mikor már majdnem oda értem egy kar kapta el a kezemet, és hirtelen
szembe találtam magam vele. Fején kapucni ólálkodott, gondolom azért, hogy
senki ne ismerje fel. Arcáról nem tudtam semmit leolvasni, hiszen még mindig iszonyúan
zúgott a fejem és nehezemre esett stabilan megállni.
- Justin – suttogtam alig hallhatóan és ösztönösen a fejemet a mellkasára döntöttem
és erősen szorítottam a karjait, mintha valami biztos pontot keresnék. Észrevéve,
hogy mennyire kétségbeesett és nehezen mozgó vagyok átölelt és még közelebb
húzott magához, miközben egyik kezét a hajamra tette és lassan simogatni
kezdte.
- Minden rendben lesz, ígérem – a fülemhez hajolt és óvatosan bele súgta ezt a
négy szót, ami nekem azokban a pillanatokban mindent jelentett.
Winnie Biersack
*-* nagyon jó rész volt :) Imádtam:)
VálaszTörlésJaj, örülök hogy tetszett :*
TörlésAnnyira más történt, mint amire én számítottam, hogy wow❤
VálaszTörlésPróbálom kiszámíthatatlanná tenni a dolgokat :))
TörlésNagyon jó 😍 imádtam 😍😍
VálaszTörlésNagyon jól esik hogy tetszett :))
TörlésNagyon jo lett. Nagyon tetszik❤😊❤😊😍😍
VálaszTörlésJaj annyira örülök , hogy ennyien kommenteltek !:)
TörlésFantasztikus *-*
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett:))
TörlésImádtam!!! :) Remélem hamar lesz új rész!
VálaszTörlésMa este lesz uj resz,es koszonom :))
Törlés