Son

2016. május 29., vasárnap

17.Any chance that you could stay right here?

Kedves olvasók!
Nagyon köszönöm szépen a sok kommentet, véleményt nagyon jól esnek, és örülök hogy élvezitek az irományom olvasását!
Azt szeretném kérdezni, hogy megírnátok nekem, hogy szerintetek mi lesz a történet folytatása, illetve hogy mit gondoltok a részek hosszúságáról, mert szerintem picit rövidek.
Köszönöm szépen xx





Egyáltalán nem tudom, hogy hány percig vagy másodpercig álltunk úgy, de úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok, és van valakim, akire számíthatok az életemben. Az egész életem tökéletes volt, mindaddig, amíg a szörnyű balesete következtében meghaltak a szüleink és utána az egész életem fenekestül felfordult. Számunkra egy teljesen új, és ismeretlen városba költöztünk Laureenell, egy eléggé botrányos sztárhoz, aki a kettős énjével állandóan zavart okoz a fejemben, közben én összejöttem az egyik osztálytársammal, akit nagyon szerettem és úgy éreztem, hogy minden rendbe lesz, de közben meg ott volt az állandó féltékenysége és eközben  a húgom meg biszex lett és összejött az ő húgával. 

Az arcomat szorosan a mellkasába fúrtam és úgy álltunk. Egy idő után kezeivel gyengéden megragadta az enyéimet, és pedig nagy nehezen felemeltem a fejemet.

- Feküdj vissza – indított el afelé ahonnan én érkeztem, de én egyből tiltakozni kezdtem.

- Nem, én jól vagyok – valamiért eleresztettem kezét, de rögtön megbántam így utánuk kaptam, de ő már akkor zsebre tette mindkettőt. –Laureen hol van?
- Gyere – bólintott én pedig kicsit lemaradva követtem. Ahogy sétáltunk a folyosón egyre többen kezdtek el körülöttünk susmogni és sugdolózni, feltehetőleg azért mert felismerték.  Ezért sapkáját még jobban az arcába húzta és kapucniját is visszadobta rá. Látva hogy kicsit lemaradtam bevárt, én pedig szorosan mellém álltam. Kezeimmel karjába kapaszkodtam, nemcsak azért mert jólesett, hogy ott van és támogat, hanem azért ismert még mindig nehezen tudtam a saját lábaimon járni.
- Laureen – nyitottam be rögtön abba a kórterembe ahol megláttam, hogy fekszik. Szörnyű látvány volt. Túlságosan is hangosan mondtam ki a nevét, ezért felriadt álmából. Zavartan nézett körül, majd szemei megállapodtak rajtam. Gyorsan felültem mellé az ágyba és kezeimmel megérintettem, de nem reagált csupán némán bámult. Tekintete kissé üres volt, és olyan érzésem volt, hogy néz, de nem lát engem, vagy esetleg valaki mást lát helyettem.
Nagyon szerette Sophiet. Midig is láttam, hogy, mikor ránéz, ahogy hozzá beszél, szemei felragyognak és az arcára gyönyörű mosoly ül ki. Sosem hittem volna, hogy így megszeretem a párosukat. Eleinte nagyon furcsán viselkedtem velük, mert nehéz volt megszokni, de ahogy teltek a napok és hetek egyre jobban megszoktam őket. Emlékszem az egyik hétvégén dupla randira mentünk egy közeli parkban és teljesen normálisak voltunk. Azt hittem, hogy mindenki meg fogja őket bámulni, de nem. Egyáltalán nem volt ilyenről szó, olyanak tekintették őket mind minket Egy rendes, hűséges, szerelmes párnak.
- Hogy vagy? – mosolyogtam rá amennyire is csak tudtam abban a helyzetben de ő továbbra sem reagált. Falfehér bőre még fehérebbnek tűnt. Lepillantottam a sebesült lábára, ami át volt kötözve, gondolom kivették a golyót, így kicsit megkönnyebbültem, de hogy semmire sem reagált az kicsit aggasztott. Kérdően Justinra pillantottam, aki fejét kicsit oldalra billentette, mégpedig az ajtó felé, jelezve hogy kint beszéljünk.
- Mindjárt jövök – simítottam meg a húgom haját, majd követve Justint kiléptem a kórteremből a folyosóra.
Azt hittem megállunk a várakozónál, de nem, hanem tovább mentünk. Amíg én leültem a kantinnál lévő egyik asztalhoz ő beállt a büfé sorba. Hiába a sapka és a kapucni pár tizenéves kislány könnyedén felismerte őt, így kicsit hosszabbra sikerült a vásárlása, én közben pedig tűkön ülve vártam a magyarázatot. A magyarázatot, arra hogy mit akar mondani. Közben meg még mindig sokkba voltam, és valószínűleg még mindig nem tudtam feldogozni a sokkot, és hogy már nincs többé Howard. Howard, a barátom. Bocsánat, a volt barátom. A volt barátom, akivel minden jól alakult. Voltak fura dolgai, de kinek nincsenek? Úgy éreztem, hogy találtam egy biztos pontot, de tévedtem. Ez a biztos pont egy éjszaka alatt elszállt.
Még régebben, valamikor a múlt hónap közepén kitalálta, hogy menjünk el egy autós moziba. Vonakodva, de belementem, és nagyon jó volt. Midig is irtóztam tőle, mert emlékszem egy filmben éppen egy ilyen jelent volt, és akkor jött egy zombi és mindenkit kiirtott. Howard csak nevetett, a félelmem okán, és megígérte, hogy minket nem fog megenni semmilyen szörnyeteg. Szerintem az volt a legjobb közös pillanatunk, az az éjszaka. 
- Tessék – tett le elém egy erős kávét, illetve egy fájdalom csillapított, és reméltem, hogy ketten tökéletes hatással lesznek a kissé nehezen mozgó testemre, és zavaros elmémre. – Figyelj, Mildred – köszörülte meg a torkát, mintha zavarba érezné magát, vagy csak valami olyasmit akart elmondani, amiről nem túl könnyű beszélni. – Laureen téged hibáztat, mindenért.
- De én nem csináltam semmit – kezdtem egyből ösztönösen magamat védeni.
- Tudom, de ő máshogy gondolja – szakított félbe. – Mikor felkelt dührohamot kapott és mindennek elhordott, de tényleg. Kijelentette, hogy visszaköltözik New Yorkba egyedül.
Egyszerűen nem tudtam elhinni Justin szavait. Azt már előre gondoltam, hogy iszonyatosan nagy sokk lesz neki, hogy elvesztette a barátnőjét, de azt már, nem hogy az egészért engem fog hibáztatni, holott nem tehettem semmiről. Nem tehetem arról, hogy ilyen apjuk van, és hogy mibe keveredtek.
- Nem ez nem lehet – álltam fel ingerülten, – Nem ezt nem akarom elhinni – sírógörcs kapott el és úgy éreztem nem kapok levegőt. Fejemet a kijáratott keresve kapkodtam, majd olyan gyorsan kezdtem el lépkedni, ahogy csak tudtam. 
- Állj már meg – ordított utánam.
- Hagyjál már békén, elegem van belőled és ebből az elcseszett világból. Mindenki engem okol mindenért, holott nem tehetek semmiről sem, és tudod? Te tettél ilyenné, ilyen ingerülté, ilyen …– üvöltöttem neki, majd indulatosan kivágtam a bejárati ajtót. A kora reggeli szél élesen csapta meg vékony bőrömet, és egyből elkezdtem fázni, aztán reszketni. Reszketni attól, hogy fázok és a pokoli fájdalomtól. A fájdalomtól, ami úgy tűnt, hogy soha nem fog elmúlni. Torkomra mintha valami kötelet szorítottak volna, ezáltal úgy éreztem, hogy nem tudok lélegezni.
Már akkor tudtam, hogy egy irtózatosan nagy hülyeség volt, hogy így bántam Justinnal, mert kivételesen most nem tehetett semmiről, de annyi minden mást tett már ellenem, hogy úgy gondoltam muszáj a fejéhez vágnom a dolgokat. De ebben a helyzetben csak segíteni akart, de én eltoltam magamtól.
A kórház előtti padok egyikére leültem, bár tudtam, hogy nagy hiba lesz, mert könnyedén felfázhatok, de abban a pillanatban nem érdekelt semmi, csak hogy végre üljek, mert egy másodpercig sem tudtam volna tovább a saját lábaimon állni. Mivel nem találtam egyetlen egy szabad padot sem, ezért leültem egy olyanra ahol egy kicsit elzűlöttnek kinéző, körülbelül velem egyidős fiú ült. Furán felnézett rám, de nem nagyon törődött velem.
Próbáltam rendezni a gondolataimat, és hogy mit fogok csinálni ezzel az egész helyzettel, amikor egyszer csak megszólalt.
- Kérsz egyet?- nyújtott felém egy doboz cigit. – Látom elég szarul vagy, rajtam szokott segíteni – vonta meg a vállát.
- Jaj, én nem élek ilyen szerekkel – utasítottam vissza, mert tényleg nem szoktam cigarettát szívni. Utoljára Justin buliján volt ilyen alkalom, de akkor se rendeset, hanem füveset, és egyáltalán nem szoktam rá. Persze, New Yorkban néhányszor elszívtunk egyet-egyet a meccsek utáni bulin, de a társaságomba mindenki csak ilyen buli cigis volt, senki sem volt rászokva. Bár, amikor kiderült Austin ügye, egypárszor rajta kaptam, de azt mondta, hogy jó stressz levezetés, szóval inkább rá hagytam az egész dolgot.
- Biztos? – vonta fel a szemöldökét a srác. Mint már említettem körülbelül velem egy idős lehetett, de a ruhái és a kinézetei alapján jóval többnek tűt, mint az igazi kora. Göndör haja szinte a válláig ért, és egy ütött kopott farmert viselt, egy egyszerű fehér pólóval. Mellette egy kisebb hátizsák is helyet foglalt, ami nem volt behúzva így egy két dolog kilátszódott. Volt benne egy kisebb takaró, pár kajás doboz, és legalább egy karton cigaretta.
- Na, jó – úgy voltam vele, hogy nekem már édes mindegy mi történik velem. Egy szál elszívása úgysem ronthatja el már az állapotomat és kedvemet se, ezért egyik kezemmel kivettem egy szálat ő pedig meggyújtotta. Utána viszont egy szót sem szóltuk egymáshoz. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el így, de őszintén szólva jól esett kicsit gondolkodni. De sajnos semmire ne jutottam, csak arra, hogy addig fogom győzködni a húgomat, amíg megbékél velem. Bárhogyan fog ellenkezni én addig mondom és mondom, hogy a végén csak megbékél, hiszen mást nem tehet, vagy igen? De tudom, hogy mindent megteszek érte, hiszen nekem már tényleg csak ő maradt, senki más.
Egyszer csak hirtelen, nagy erővel vágódott ki a bejárati ajtó és mindketten azonnal odakaptuk a fejünket. Mikor megláttam, hogy egy kapucnis alak sietett kifelé, egyből tudtam, hogy ki lehet az. Időközben két szálat is elszívtam és épp a harmadiknál tartottam. Eszembe se jutott, hogy mit csinálok közben, úgy siettem hozzá.
- Justin – próbáltam vele tartani a lépést – Tudod, hogy nem úgy gondoltam csak annyira össze vagyok zavarodva és félek – hadartam neki halkan, alig hallhatón.
- Aha, szóval azért cigizel? – állt meg végre, de tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. – Annyira szánalmas vagy. Én csak segíteni akartam, de tudod mit? A franc fog segíteni. Én megmondtam, hogy ne kezdj azzal a sráccal és néz mi lett? Tönkretetted a húgod életét – mutatott a kórház felé – Felfogtad ezt? Lehet, hogy soha többet nem fog veled szóba állni. Érted? – fakadt ki magából, és tudtam, hogy igaza van, de szavai mégis bántottak. Nem bírtam tovább és elkezdtem bőgni – Jaj ne bőgj már. Nem magadat sajnáld, könyörgöm. Egyszer legyen az, hogy nem saját magadat helyezed előnyben, kérlek. – rázta fejét – De örülhetsz magadnak, amíg tizennyolc vagy nálam lakhatsz, de utána, soha a büdös életbe nem akarlak látni, felfogtad? – immáron a képembe üvöltött én meg egyszerűen nem bírtam tovább. Ki akartam szabadulni végre ebből a rohadt életből. Elegem volt mindenből és mindenkiből.
Kezeimet fülemhez szorítottam, hogy ne halljam tovább a szavakat, amiket nagy erővel mondd ki, de úgy látszik eleget mondott, mert amikor pár perc után feleszméltem már sehol se láttam. Visszanéztem a kórház felé, de ott sem láttam nyomát. 
Eközben egyáltalán nem vettem észre hogy a padon ülő fiú felállt mellőlem és követett minket.
- Mit akarsz? – ordítottam rá, pedig nem akartam csupán a bennem lévő csalódottságot, a dühöt, a fájdalmat, egyszóval mindent akartam kifejezni.
- Nem is tudtam, hogy ilyenekkel barátkozol. De amúgy jó fejnek tűnt – fel se vette azt, hogy hogy bánok vele, ha nem elkezdett beszélni és beszélni, ami jót tett, mert elterelte a figyelmemet, egy ideig. Sokat beszélt lányokról, egyszer kétszer említette a családját, de inkább azt mesélte, hogy mennyit szokott inni, hol és kivel.
Mikor abba hagyta, elkértem a telefonszámát, ha bármi történne. Jó fej srácnak tűnik, bár nem hinném, hogy valaha is fogok vele beszélni, csupán emberi illedelmesség miatt tettem meg ezt a lépést.
Telefonomra pillantottam, ami már delet mutatott, így úgy voltam vele, hogy meglátogatom a húgomat. Tudtam, hogy nem fog semmit mondani, vagy csinálni, de próbálkozni kell, mert nem maradhat így örökre. Nem maradhat, ez a helyzet, hogy nem szól hozzám, nem törődik velem, mert abba bele fogok őrülni.
Sietősen szedtem a lábaimat, majd benyitottam a kórterembe. Helyzetén nem változtatott, bár sehogy sem tudott volna, hiszen sebesült lába fel volt kötözve. Szemei le voltak csukódva, kezét pedig hasán pihentette. Óvatosan mellé lépkedtem, nem akartam, hogy felkeljen, de sajnos felkelt.
- Menj ki – ordított rám mérgesen, amitől kicsit megijedtem így ösztönösen hátra ugrottam egyet. 
- Laureen – gyengéd hangon szóltam neki.
- Soha többet nem akarlak látni, érted? Számomra megszűntél létezni – hangjából nyugodtság áradt, ami teljesen megrémisztett, a szavaival egyaránt. Tudtam, hogy nehéz lesz megbékíteni, de hogy ilyen erősen ki áll az elvei mellett, az már sok volt. Ott álltam és azt kívántam, hogy bár ne történt volna meg ez. Bár ne lettem volna szerelmes Howardba, bár ne kellett volna ideköltözzünk, bár ne kellet volna szétesnie az életemnek.



Winnie Biersack


14 megjegyzés:

  1. Még mindig ugyanolyan tökéletes, és wow, nagyon nem erre számítottam 😨 Szegény Mildred 😭
    Siess a következővel vagy megőrülök❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyira orulok ,hogy tetszik:*
      Igen,most egy kicsi hullamvolgybe kerult szegeny:(
      Sietek, ahogu csak tudok❤️

      Törlés
  2. Jhaaaj, de sajnálom Mildredet :O remélem minden okés lesz, bár én a helyében már rég eltűntem volna :|
    siess a következővel, tűkön ülök!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyit elmondok,hogy meg egy darabig nem fog jol alakulni a sorsa,hogy kicsit erdekesebb legyen a dolog.Sietek:*

      Törlés
  3. Meg mindig nagyon jo es nem tudom mit irjak.. Egyszeruen iszonyat jo��
    Varom a kovit��

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. El se tudjatok hinni,hogy mennyire orulok az ilyen kommenteknek.Puszi ❤️

      Törlés
  4. Isszonyatosan jó lett! <3 Énis tűkön ülve várom a következő részt!! ♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen:)Sietek, ahogy csak tudok :*

      Törlés
  5. Imádom. De tényleg. Nagyon várom már a következő részt, szinte minden nap nézem, hátha nem raktál-e ki újat. Szerintem lehetnek hosszabbak a részek (hogy lassabban fogyjon el az olvasnivaló:P).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hat azt nem igerem,hogy naponta lesz rész mert itt van a suli meg mindjárt jon a nyar,de megpróbálom hosszabbra irni őket, es koszonom,örülök ,hogy tetszik :*

      Törlés
  6. Szia! Most találtam rá a blogodra, de egyszerűen fantasztikus de komolyan. Nem vagyok egy nagy Bieber rajongó,de nagyon megfogott a történeted,csak így tovább. Én támogatlak :* Siess a kövivel!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Nagyon nagyon örülök, hogy tetszik. És köszönöm a támogatás, ígérem sietni fogok :**

      Törlés