Nagyon köszönöm szépen a sok kommentet, véleményt nagyon jól esnek, és örülök hogy élvezitek az irományom olvasását!
Azt szeretném kérdezni, hogy megírnátok nekem, hogy szerintetek mi lesz a történet folytatása, illetve hogy mit gondoltok a részek hosszúságáról, mert szerintem picit rövidek.
Köszönöm szépen xx
Egyáltalán nem tudom, hogy hány percig vagy
másodpercig álltunk úgy, de úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok, és van valakim,
akire számíthatok az életemben. Az egész életem tökéletes volt, mindaddig, amíg
a szörnyű balesete következtében meghaltak a szüleink és utána az egész életem fenekestül felfordult. Számunkra egy teljesen új, és ismeretlen városba
költöztünk Laureenell, egy eléggé botrányos sztárhoz, aki a kettős énjével
állandóan zavart okoz a fejemben, közben én összejöttem az egyik
osztálytársammal, akit nagyon szerettem és úgy éreztem, hogy minden rendbe
lesz, de közben meg ott volt az állandó féltékenysége és eközben a húgom meg biszex lett és összejött az ő
húgával.
Az arcomat szorosan a mellkasába fúrtam és úgy álltunk. Egy idő után kezeivel
gyengéden megragadta az enyéimet, és pedig nagy nehezen felemeltem a fejemet.
- Feküdj vissza – indított el afelé ahonnan én érkeztem, de én egyből
tiltakozni kezdtem.
- Nem, én jól vagyok – valamiért eleresztettem kezét, de rögtön megbántam így
utánuk kaptam, de ő már akkor zsebre tette mindkettőt. –Laureen hol van?
- Gyere – bólintott én pedig kicsit lemaradva követtem. Ahogy sétáltunk a folyosón egyre többen kezdtek el körülöttünk susmogni és sugdolózni, feltehetőleg
azért mert felismerték. Ezért sapkáját
még jobban az arcába húzta és kapucniját is visszadobta rá. Látva hogy kicsit
lemaradtam bevárt, én pedig szorosan mellém álltam. Kezeimmel karjába
kapaszkodtam, nemcsak azért mert jólesett, hogy ott van és támogat, hanem azért
ismert még mindig nehezen tudtam a saját lábaimon járni.
- Laureen – nyitottam be rögtön abba a kórterembe ahol megláttam, hogy fekszik.
Szörnyű látvány volt. Túlságosan is hangosan mondtam ki a nevét, ezért felriadt
álmából. Zavartan nézett körül, majd szemei megállapodtak rajtam. Gyorsan felültem
mellé az ágyba és kezeimmel megérintettem, de nem reagált csupán némán bámult.
Tekintete kissé üres volt, és olyan érzésem volt, hogy néz, de nem lát engem,
vagy esetleg valaki mást lát helyettem.
Nagyon szerette Sophiet. Midig is láttam, hogy, mikor ránéz, ahogy hozzá beszél,
szemei felragyognak és az arcára gyönyörű mosoly ül ki. Sosem hittem volna,
hogy így megszeretem a párosukat. Eleinte nagyon furcsán viselkedtem velük,
mert nehéz volt megszokni, de ahogy teltek a napok és hetek egyre jobban
megszoktam őket. Emlékszem az egyik hétvégén dupla randira mentünk egy közeli
parkban és teljesen normálisak voltunk. Azt hittem, hogy mindenki meg fogja
őket bámulni, de nem. Egyáltalán nem volt ilyenről szó, olyanak tekintették
őket mind minket Egy rendes, hűséges, szerelmes párnak.
- Hogy vagy? – mosolyogtam rá amennyire is csak tudtam abban a helyzetben de ő
továbbra sem reagált. Falfehér bőre még fehérebbnek tűnt. Lepillantottam a
sebesült lábára, ami át volt kötözve, gondolom kivették a golyót, így kicsit megkönnyebbültem,
de hogy semmire sem reagált az kicsit aggasztott. Kérdően Justinra pillantottam,
aki fejét kicsit oldalra billentette, mégpedig az ajtó felé, jelezve hogy kint
beszéljünk.
- Mindjárt jövök – simítottam meg a húgom haját, majd követve Justint kiléptem
a kórteremből a folyosóra.
Azt hittem megállunk a várakozónál, de nem, hanem tovább mentünk. Amíg én
leültem a kantinnál lévő egyik asztalhoz ő beállt a büfé sorba. Hiába a sapka
és a kapucni pár tizenéves kislány könnyedén felismerte őt, így kicsit hosszabbra
sikerült a vásárlása, én közben pedig tűkön ülve vártam a magyarázatot. A
magyarázatot, arra hogy mit akar mondani. Közben meg még mindig sokkba voltam,
és valószínűleg még mindig nem tudtam feldogozni a sokkot, és hogy már nincs
többé Howard. Howard, a barátom. Bocsánat, a volt barátom. A volt barátom,
akivel minden jól alakult. Voltak fura dolgai, de kinek nincsenek? Úgy éreztem,
hogy találtam egy biztos pontot, de tévedtem. Ez a biztos pont egy éjszaka
alatt elszállt.
Még régebben, valamikor a múlt hónap közepén kitalálta, hogy menjünk el egy
autós moziba. Vonakodva, de belementem, és nagyon jó volt. Midig is irtóztam tőle, mert emlékszem egy filmben éppen egy ilyen jelent volt, és akkor jött egy
zombi és mindenkit kiirtott. Howard csak nevetett, a félelmem okán, és megígérte,
hogy minket nem fog megenni semmilyen szörnyeteg. Szerintem az volt a legjobb
közös pillanatunk, az az éjszaka.
- Tessék – tett le elém egy erős kávét, illetve egy fájdalom csillapított, és reméltem,
hogy ketten tökéletes hatással lesznek a kissé nehezen mozgó testemre, és
zavaros elmémre. – Figyelj, Mildred – köszörülte meg a torkát, mintha zavarba érezné
magát, vagy csak valami olyasmit akart elmondani, amiről nem túl könnyű
beszélni. – Laureen téged hibáztat, mindenért.
- De én nem csináltam semmit – kezdtem egyből ösztönösen magamat védeni.
- Tudom, de ő máshogy gondolja – szakított félbe. – Mikor felkelt dührohamot
kapott és mindennek elhordott, de tényleg. Kijelentette, hogy visszaköltözik
New Yorkba egyedül.
- Nem ez nem lehet – álltam fel ingerülten, – Nem ezt nem akarom elhinni –
sírógörcs kapott el és úgy éreztem nem kapok levegőt. Fejemet a kijáratott
keresve kapkodtam, majd olyan gyorsan kezdtem el lépkedni, ahogy csak tudtam.
- Állj már meg – ordított utánam.
- Hagyjál már békén, elegem van belőled és ebből az elcseszett világból.
Mindenki engem okol mindenért, holott nem tehetek semmiről sem, és tudod? Te
tettél ilyenné, ilyen ingerülté, ilyen …– üvöltöttem neki, majd indulatosan
kivágtam a bejárati ajtót. A kora reggeli szél élesen csapta meg vékony bőrömet,
és egyből elkezdtem fázni, aztán reszketni. Reszketni attól, hogy fázok és a pokoli
fájdalomtól. A fájdalomtól, ami úgy tűnt, hogy soha nem fog elmúlni. Torkomra
mintha valami kötelet szorítottak volna, ezáltal úgy éreztem, hogy nem tudok
lélegezni.
Már akkor tudtam, hogy egy irtózatosan nagy hülyeség volt, hogy így bántam Justinnal,
mert kivételesen most nem tehetett semmiről, de annyi minden mást tett már
ellenem, hogy úgy gondoltam muszáj a fejéhez vágnom a dolgokat. De ebben a
helyzetben csak segíteni akart, de én eltoltam magamtól.
A kórház előtti padok egyikére leültem, bár tudtam, hogy nagy hiba lesz, mert
könnyedén felfázhatok, de abban a pillanatban nem érdekelt semmi, csak hogy
végre üljek, mert egy másodpercig sem tudtam volna tovább a saját lábaimon állni.
Mivel nem találtam egyetlen egy szabad padot sem, ezért leültem egy olyanra ahol
egy kicsit elzűlöttnek kinéző, körülbelül velem egyidős fiú ült. Furán
felnézett rám, de nem nagyon törődött velem.
Próbáltam rendezni a gondolataimat, és hogy mit fogok csinálni ezzel az egész
helyzettel, amikor egyszer csak megszólalt.
- Kérsz egyet?- nyújtott felém egy doboz cigit. – Látom elég szarul vagy,
rajtam szokott segíteni – vonta meg a vállát.
- Jaj, én nem élek ilyen szerekkel – utasítottam vissza, mert tényleg nem
szoktam cigarettát szívni. Utoljára Justin buliján volt ilyen alkalom, de akkor
se rendeset, hanem füveset, és egyáltalán nem szoktam rá. Persze, New Yorkban
néhányszor elszívtunk egyet-egyet a meccsek utáni bulin, de a társaságomba
mindenki csak ilyen buli cigis volt, senki sem volt rászokva. Bár, amikor
kiderült Austin ügye, egypárszor rajta kaptam, de azt mondta, hogy jó stressz
levezetés, szóval inkább rá hagytam az egész dolgot.
- Biztos? – vonta fel a szemöldökét a srác. Mint már említettem körülbelül
velem egy idős lehetett, de a ruhái és a kinézetei alapján jóval többnek tűt,
mint az igazi kora. Göndör haja szinte a válláig ért, és egy ütött kopott
farmert viselt, egy egyszerű fehér pólóval. Mellette egy kisebb hátizsák is
helyet foglalt, ami nem volt behúzva így egy két dolog kilátszódott. Volt benne
egy kisebb takaró, pár kajás doboz, és legalább egy karton cigaretta.
- Na, jó – úgy voltam vele, hogy nekem már édes mindegy mi történik velem. Egy
szál elszívása úgysem ronthatja el már az állapotomat és kedvemet se, ezért
egyik kezemmel kivettem egy szálat ő pedig meggyújtotta. Utána viszont egy szót
sem szóltuk egymáshoz. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el így, de őszintén szólva
jól esett kicsit gondolkodni. De sajnos semmire ne jutottam, csak arra, hogy
addig fogom győzködni a húgomat, amíg megbékél velem. Bárhogyan fog ellenkezni
én addig mondom és mondom, hogy a végén csak megbékél, hiszen mást nem tehet,
vagy igen? De tudom, hogy mindent megteszek érte, hiszen nekem már tényleg csak
ő maradt, senki más.
Egyszer csak hirtelen, nagy erővel vágódott ki a bejárati ajtó és mindketten
azonnal odakaptuk a fejünket. Mikor megláttam, hogy egy kapucnis alak sietett
kifelé, egyből tudtam, hogy ki lehet az. Időközben két szálat is elszívtam és
épp a harmadiknál tartottam. Eszembe se jutott, hogy mit csinálok közben, úgy
siettem hozzá.
- Justin – próbáltam vele tartani a lépést – Tudod, hogy nem úgy gondoltam csak
annyira össze vagyok zavarodva és félek – hadartam neki halkan, alig hallhatón.
- Aha, szóval azért cigizel? – állt meg végre, de tudtam, hogy ennek nem lesz
jó vége. – Annyira szánalmas vagy. Én csak segíteni akartam, de tudod mit? A
franc fog segíteni. Én megmondtam, hogy ne kezdj azzal a sráccal és néz mi
lett? Tönkretetted a húgod életét – mutatott a kórház felé – Felfogtad ezt? Lehet,
hogy soha többet nem fog veled szóba állni. Érted? – fakadt ki magából, és tudtam,
hogy igaza van, de szavai mégis bántottak. Nem bírtam tovább és elkezdtem bőgni
– Jaj ne bőgj már. Nem magadat sajnáld, könyörgöm. Egyszer legyen az, hogy nem
saját magadat helyezed előnyben, kérlek. – rázta fejét – De örülhetsz magadnak,
amíg tizennyolc vagy nálam lakhatsz, de utána, soha a büdös életbe nem akarlak
látni, felfogtad? – immáron a képembe üvöltött én meg egyszerűen nem bírtam
tovább. Ki akartam szabadulni végre ebből a rohadt életből. Elegem volt
mindenből és mindenkiből.
Kezeimet fülemhez szorítottam, hogy ne halljam tovább a szavakat, amiket nagy
erővel mondd ki, de úgy látszik eleget mondott, mert amikor pár perc után
feleszméltem már sehol se láttam. Visszanéztem a kórház felé, de ott sem láttam
nyomát.
Eközben egyáltalán nem vettem észre hogy a padon ülő fiú felállt mellőlem és
követett minket.
- Mit akarsz? – ordítottam rá, pedig nem akartam csupán a bennem lévő
csalódottságot, a dühöt, a fájdalmat, egyszóval mindent akartam kifejezni.
- Nem is tudtam, hogy ilyenekkel barátkozol. De amúgy jó fejnek tűnt – fel se
vette azt, hogy hogy bánok vele, ha nem elkezdett beszélni és beszélni, ami jót
tett, mert elterelte a figyelmemet, egy ideig. Sokat beszélt lányokról, egyszer
kétszer említette a családját, de inkább azt mesélte, hogy mennyit szokott
inni, hol és kivel.
Mikor abba hagyta, elkértem a telefonszámát, ha bármi történne. Jó fej srácnak
tűnik, bár nem hinném, hogy valaha is fogok vele beszélni, csupán emberi
illedelmesség miatt tettem meg ezt a lépést.
Telefonomra pillantottam, ami már delet mutatott, így úgy voltam vele, hogy
meglátogatom a húgomat. Tudtam, hogy nem fog semmit mondani, vagy csinálni, de
próbálkozni kell, mert nem maradhat így örökre. Nem maradhat, ez a helyzet,
hogy nem szól hozzám, nem törődik velem, mert abba bele fogok őrülni.
Sietősen szedtem a lábaimat, majd benyitottam a kórterembe. Helyzetén nem változtatott,
bár sehogy sem tudott volna, hiszen sebesült lába fel volt kötözve. Szemei le
voltak csukódva, kezét pedig hasán pihentette. Óvatosan mellé lépkedtem, nem akartam,
hogy felkeljen, de sajnos felkelt.
- Menj ki – ordított rám mérgesen, amitől kicsit megijedtem így ösztönösen
hátra ugrottam egyet.
- Laureen – gyengéd hangon szóltam neki.
- Soha többet nem akarlak látni, érted? Számomra megszűntél létezni – hangjából
nyugodtság áradt, ami teljesen megrémisztett, a szavaival egyaránt. Tudtam,
hogy nehéz lesz megbékíteni, de hogy ilyen erősen ki áll az elvei mellett, az
már sok volt. Ott álltam és azt kívántam, hogy bár ne történt volna meg ez. Bár
ne lettem volna szerelmes Howardba, bár ne kellett volna ideköltözzünk, bár ne
kellet volna szétesnie az életemnek.
Winnie Biersack
Winnie Biersack
Még mindig ugyanolyan tökéletes, és wow, nagyon nem erre számítottam 😨 Szegény Mildred 😭
VálaszTörlésSiess a következővel vagy megőrülök❤❤
Annyira orulok ,hogy tetszik:*
TörlésIgen,most egy kicsi hullamvolgybe kerult szegeny:(
Sietek, ahogu csak tudok❤️
Jhaaaj, de sajnálom Mildredet :O remélem minden okés lesz, bár én a helyében már rég eltűntem volna :|
VálaszTörléssiess a következővel, tűkön ülök!
Annyit elmondok,hogy meg egy darabig nem fog jol alakulni a sorsa,hogy kicsit erdekesebb legyen a dolog.Sietek:*
TörlésMeg mindig nagyon jo es nem tudom mit irjak.. Egyszeruen iszonyat jo��
VálaszTörlésVarom a kovit��
El se tudjatok hinni,hogy mennyire orulok az ilyen kommenteknek.Puszi ❤️
TörlésIsszonyatosan jó lett! <3 Énis tűkön ülve várom a következő részt!! ♡
VálaszTörlésKöszönöm szépen:)Sietek, ahogy csak tudok :*
TörlésImádom. De tényleg. Nagyon várom már a következő részt, szinte minden nap nézem, hátha nem raktál-e ki újat. Szerintem lehetnek hosszabbak a részek (hogy lassabban fogyjon el az olvasnivaló:P).
VálaszTörlésHat azt nem igerem,hogy naponta lesz rész mert itt van a suli meg mindjárt jon a nyar,de megpróbálom hosszabbra irni őket, es koszonom,örülök ,hogy tetszik :*
TörlésNagyon jó lett *-*
VálaszTörlésOrulok,hogy tetszett;))
TörlésSzia! Most találtam rá a blogodra, de egyszerűen fantasztikus de komolyan. Nem vagyok egy nagy Bieber rajongó,de nagyon megfogott a történeted,csak így tovább. Én támogatlak :* Siess a kövivel!
VálaszTörlésSzia! Nagyon nagyon örülök, hogy tetszik. És köszönöm a támogatás, ígérem sietni fogok :**
Törlés