Nagyon örülök, hogy már több mint 16000 oldalmegjelenítése van a blognak. Mostanában nincs nagyon ihletem, ami azért is van mert egyre kevesebb visszajelzést kapok, szóval ha elolvastátok mindenképp írjatok valamit, kérlek!
Puszi xx
Mielőtt köszöntem volna az ajtóban álló
személynek, gyorsan végigmértem a kinézetét. A szokásos fekete vászoncipőjét
viselte, egy szintén szokásos fekete-fehér farmer-póló kombinációval. Az
immáron válláig érő göndör haja kuszán állt, jobb oldalán egy két tincse a füle
mögé volt tűrve, a többit pedig egy fekete kukás sapkával takarta el. Emlékszem,
mindig azt mondta, hogy a következő héten levágatja, de végül sose tette meg , amit
én egyáltalán nem bántam. Imádtam a hajába túrni, és szagolgatni, ami kissé
bizarrnak hangzik, de mindig olyan selymes és jó illatú volt.
Miután végigmértem ,szemeim az arcára tévedtek. Szemei beesettek illetve vérmesek
voltak, és az arca pedig még vékonyabb, mint mielőtt elment volna. Eddig se
volt valami nagydarab fiú, de most körülbelül úgy nézett ki, mint egy
anorexiás, csak férfi változatban.
Soha nem gondoltam volna, hogy látni fogom még. Azt hittem, hogy azzal mindent
lezártunk, vagy reméltem, mert magam se tudom, hogy akartam-e újra látni.
Akartam-e újra szembesülni a problémáinkkal. Nem akartam feltenni neki a bennem
lévő kérdéseket, amik bántottak. Hogy miért jelent meg hirtelen az apja, és
miért kellet elmenniük. Hogy miért vett ki az apja a zsebéből két töltényt, és
miért lőtt rá a húgomra. A húgomra, aki teljesen összetört utána, és
elutasított engem teljesen.
- Sziaa..- kezdtem volna a köszönést, de valahogyan nem tudtam kiejteni a nevét.
Mindent, amit ellenem tett, rám zúdult és ismét pokoli érzés volt. Egyből harag
támadt bennem, hogy hogy volt képes ezek után idejönni. Viszont próbáltam
úgy tenni, mintha közömbös érzéseket váltana ki a jelenléte, és nem nagyon
reagáltam a köszönésére, csupán még jobban kitártam előtte az ajtót, hogy be
tudjon sétálni a házba. De tudtam, hogy sokáig nem tudom így tartani magam. A düh
immáron az egész testemet átjárta, és csak másodpercek kérdése volt, hogy mikor
jön belőlem elő a dühöngő énem.
Kezeit maga mellé eresztette, és otthonosan körbenézett a házban, majd pillantása
megállapodott rajtam. Barna szemeit az enyéimbe vájta, majd száját nyitotta.
- Mildred én ..- kezdte volna mondandóját, de akkor éreztem, hogy nem tudom
tovább tettetni a semlegességet, és tudtam, hogy most jött el az ideje mindennek.
Hogy elmondjam, hogy miken mentem keresztül, hogy elveszítettem őt, és közben a
húgomat is, és rá szoktam a drogra, és a cigarettára. Hogy konkrétan pokollá
tette az életemet.
- Na, ide figyelj Howard – hangom kicsit mélyebben szólt, mint ahogy szokott. –
Mégis mit képzelsz magadról? Hmm? – támadtam le egyből, miközben ő kezeit az
oldalzsebébe tette és egy ilyen, na, ez jó lesz nézéssel illetett. – Tönkretettél, érted? Miattad elveszettem mindent, ami fontos volt. Tudd, hogy
Laureen három teljes hónapig nem szólt hozzám, és elmondott mindennek, sőt
engem okolt érte. Engem, érted? Aki nem tehetett semmiről. – hadartam, ahogy
csak tudtam. – Ha még ez nem lenne elég, rászoktam a cigarettára és
nyugtatókra, mert minden egyes nap rémálmaim vannak, és ha nem vennék, nyugtatókat
be remegne kezem-lábam, és ez csak miattad van, érted?
Nem bírtam tovább. Egyszerűen bele fáradtam abba, hogy elrejtsem, hogy mit is érzek.
Gyorsan kapkodtam a fejem, szemeimmel pedig a legközelebbi tárgyat kerestem.
Mikor meglátta, hogy mire is készülök pontosan, ösztönösen hátra ugrott egyet,
de én mit sem törődve ezzel, felemeltem a mellettem lévő, nagyobb értékű vázát,
és arra készültem, hogy neki dobom. Ez elég betegesen hangzik, de pontosan
tudtam, hogy megérdemelte volna. De végül meggondoltam magam, de már túl késő
volt ahhoz, hogy visszatartsam ezért a szép, kék színű váza nagy erővel csapódott
le a csempére, pontosan Howard mellé. Először rápillantottam, majd vissza
földre, és akkor rájöttem, hogy mit is akartam eredetileg.
Torkomra mintha valamiféle kötelet szorítottak volna, hiszen hirtelen alig
kaptam levegőt, és akkor csak egyszer elkezdtem valami iszonyatosan bűzt
érezni, ami egyre csak közeledett felém, és akkor mintha megszűnt volna a
világ, és elvesztettem az eszméletemet.
Szemhéjamat lassan nyitom fel, és legalább egy perc is eltelik, amíg
megbizonyosodok róla, hogy még a házban vagyok. Lassan balra fordítom a
fejemet, és meglátom az ágyam melletti széken. Kezeit az öleibe ereszti, és
nyugodtnak tűnik, de én pont hogy nem vagyok az. Nem tudom, mit csináljak. Mi
lenne a helyesebb, ha megint úgy kiakadnék,de akkor meg ki tudja, mit csinálna legközelebb, vagy ha nem csinálnék semmit, és várjam,
hogy ő lépjen? Az az egy biztos, hogy bármelyik utat is választom, nem jöhetek
belőle ki jól. Erre akkor kellet volna gondoljak, amikor behívom a házba.
Hogy elkerüljem az út választást, a falamon
lévő nagyobb órára pillantok, ami hajnali kettőt mutat, majd tekintetem ismét
visszatéved rá, és nem bírom ki, hogy ne szólaljak meg.
- Menj el, kérlek. Mindkettőnknek ez lesz a legjobb
- Nem fogok elmenni, addig, amíg meg nem hallgatsz – állt fel ingerülten a
székről, majd helyet foglalt mellettem az ágyon. Mikor láttam hogy mire készül
ösztönösen eltávolodtam tőle, amit észre vett és csak egy apró mosoly jelent
meg az arcán
- Mikor anyánk elhagyott minket az apám teljesen szétesett. Elvesztette élete
szerelmét, ok nélkül. Mivel akkoriban nagy válság volt, nem nagyon talált
munkát, amíg egyszer csak be nem szállt a helyi bűnbandába. Ő soha nem akart
ilyen ember lenni, de ha nem szállt volna be, bizonyára most az utcán lennénk.
- Gondolom te is beléptél a dologba - törtem meg a monológját.
- Nem tehettem mást, Mildred – egyenesen a szemembe nézett, mivel eddig a
padlót fürkészte. – Utána meg csak jöttek a dolgok egymás után tudod, hogy megy
ez.
- Nem, nem tudom – ráztam idegesen a fejemet, mert egyszerűen nem tudtam elhinni,
hogy nem volt neki más lehetősége. Jó az apját, még megértettem, hogy miért
hozott ilyen döntést, hogy védelmezze a gyermekeit, de Howardnak biztos lett
volna más lehetősége. Elmehetett volna dolgozni valahova, vagy mit tudom én, de
az biztos, hogy nem szabadott volna neki is beszállni a sötét ügyekbe.
- Mit tehettem volna, hmm? – kapta föl a
vizet másodpercek alatt. – Tudod milyen nehéz sorsunk volt? – meredt rám, mire
én csak bólintottam. Nem akartam újabb veszekedést, csak annyit, hogy mondja el,
amit csak akar, hogy aztán soha ne láthassam többet.
- Miért kellet elmenjetek?
- Mert ki akartam lépni. Nem bírtam a légkört, és sok rizikós melót, és nem
akartam, hogy elveszítselek. Így aztán, aznap amikor te a sztárocskád
koncertjén voltál, én elmentem és elmondtam mit akarok. A Főnök azt mondta ,
hogy ha kiakarok lépni, akkor el kell hagyjuk a várost, vagy megöl mindenkit
akit szeretek, beleértve téged is. – itt megállt egy kicsit és nyelt egy
nagyot, majd folytatta történetét. – Apám a hír hallatán nagyon mérges lett, de
tudta, hogy a Főnök mindig beváltja ígéretét, így azt mondta, hogy menjünk, de
közben Laureen megérkezett, és azt hiszem, innen már tudod a történet többi
részét.
A fejem megtelt információval. A testem ismét remegi kezdett, idegességemben pedig
a számat harapdáltam. Tudtam, hogy valami efféle dolog állhat a háttérbe, de
ilyen komolyra soha nem gondoltam volna. Gondoltam, hogy a Főnök az egész
vezetője, és hogy milyen veszélyes lehet, de csak ki tudott volna találni valami
más tervet, nem?
- Kérlek, most menj el – tekintetemet az övéibe fúrtam, de nagyon úgy tűnt
nekem, hogy még nincs vége.
- Vissza akarlak kapni – mondta ki hirtelen azokat a szavakat, amikről
reméltem, hogy nem hallom. Tudtam, hogy ezért jön vissza, csak azért, hogy visszakapjon,
de én már réges-rég nem akartam őt. Nem akartam, mert tudtam, hogy mellette
soha nem lehet normális életem, márpedig az volt az, amire mindig vágytam. Egy
klissék nélküli, bajok nélküli életet, mint egy átlagos amerikai polgár.
- Mildred, kérlek. Kiszálltam a bandából, és mindent elhagytam, csak miattad.
Mert szeretlek- hangja elcsuklott, ami miatt én is kicsit megenyhültem. Soha
nem mondtuk ki egymásnak ezt a szót, mert nem láttuk értelmét. Szavak nélkül is
ki tudtuk fejezni, hogy mit is érzünk pontosan egymás iránt. De most hogy
kimondta, kicsit megenyhültem, de tudtam, hogy nem szabadna így minden erőmet összeszedtem
és még egyszer elmagyaráztam, hogy menjen el. Nagy nehezen, de megértette, amit
tisztelek benne. A bejáratnál még egyszer megkérte, hogy bocsássak meg neki, de
én csak annyit mondtam, hogy meglátjuk, mert amikor becsuktam az ajtót, egyből
patakokból folyt a könnyem. Nehezen tudtam rendezni gondolataimat, és igazából
nem is akartam mást, csak hogy vége legyen ennek a napnak, mert már nem bírtam
tovább.
Úgy ahogy voltam, farmerestül sminkestül estem be a nappalibba lévő kanapéra és
rögtön elnyomott az álom, viszont ismét felkeltem többször is, a rémálmaim
miatt. Megint ugyanazt a lányt látom, akinek a nevét kiabálja az idegen, és utána
csak egy puffanás. Ahogy egyre többet álmodom, egyre ismerősebb lesz, és nem
tudok megszabadulni ettől a kínzó érzéstől, hogy mi van, ha velem fog
megtörténni? Próbálom gyorsan elhessegetni a gondokat, és újra az alvásra
koncentrálni.
Iszonyatosan nagy csörömpölésre ébredek, ezért hirtelen kapom fel a fejemet, és
egyből a konyha felé irányul a tekintetem. Ott állt teljess valóságban. Mindig
is próbáltam elképzelni, hogy milyen lesz még egyszer látni, de nem éppen egy
ilyen találkozásra számítottam. Ismertem őt, és tudtam, hogy milyen a természete,
és ha valamit egyszer ki mond, azt komolyan is gondolja, de azt viszont soha
nem gondoltam volna, hogy így fog végződni a beszélgetésünk.
Mielőtt találkozott volna tekintetünk, gyorsan végigmértem. Hosszú haját immár egy
szinte kopasz váltotta fel, amit egy kék kendővel takart el, és egy egyszerű
pulcsit viselt egy farmerrel. Éppen a konyha pulton ült és csokit evett
miközben a kezében lévő telefonját nyomkodta megállás nélkül.
Pár másodperc telik csak el, míg észre nem veszi, hogy felkeltem. Csak egy
pillanatra néz rám, és tekintete máris visszatér a telefonjára. Meglepett, hogy
még köszönésre se méltatott, így én próbáltam kezdeményezni a beszélgetésünket.
- Szia Justin.
Mintha meg se hallotta volna a hangomat, és azt hogy köszöntem neki, felállt a
bárszékről és egyenesen megindult a lépcső felé. Tekintetemet, rögtön felé kaptam,
és ahogy megpillantottam ismét beugrott egy rakat emlékkép. Az, amikor későn
jöttem haza az első napon, mert randizni voltam Howarddal, vagy amikor neki
sírtam el a bánatomat. Ahogy felidézem ezeket pillanatokat, rájövök, hogy nem
szabad többet a múltban éljek, mert azon már nem változtathatok, de a jövő még
előttem áll, ami csak rajtam múlik.
Hirtelen mintha pánik roham fogna el, elkezd az egész testem remegni, és a hangosan
kezdem el venni a levegőt, majd fejemet a gyógyszereimet keresve forgatom. Mire
megpillantom, már az egész testem rázkódik, de szerencsére éppen időben gurítom
le a fél tucatot, így mikor már feleszmélek a sokkból Justint pillantom meg
magam mellet, akinek az arcára aggodalom ül ki.
- Ez mi volt? – kérdően tekint rám. – Ezek meg mik? – tekint a gyógyszeres
dobokra – És ez? – emeli fel a mellette lévő cigarettás dobozt. –Te jó ég
Mildred, mi van veled?
- Én csak..- makogok zavaromba, majd a dobozaim elé állok, mintha takargatni aknám
a nyilván való igazságot, majd visszapillantok rá és nem bírtam tovább. Mintha
vulkánként törne fel belőlem, az addig mélyen elrejtegetett, érzelem és fájdalom,
és nem tudom visszatartani a könnyeimet. Fejemet fogva csúszok le a falnak
támaszkodva egészen a padlóig majd kezeimet összefonom magam előtt. Nem tudom,
hogy hány perc vagy csak másodperc telt el anélkül, hogy Justin bármit is reagált
volna, de egyszer csak ő is leült a padlóra és kezeivel a hátamat simítgatta,
én pedig szorosan hozzá bújtam.
- Mildred, ez nem normális, hogy így élsz – halkan suttogott, miközben kezei
még mindig rajtam voltak. – Úgy érzem, ez azén hibám is, hogy ide jutottál. Ha
nem jöttél volna, ide akkor normálisan élhetnél, de ezek helyet..- kezdet volna
bele a beszédbe, amikor hirtelen félbeszakítottam.
- Szeretlek..- elcsukló hangon mondtam, és mikor rájöttem, hogy ki mondtam
hangosan ami akarok, tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.
Winnie Biersack
Imadom❤️❤️❤️
VálaszTörlésAhh, nagyon örülök, hogy ennyire tetszik :)
Törlésawh :O úristen, erre nem számítottam,de úgy érzem Justin ki fogja kosarazni :( remélem nincs igazam, szegény Mildred már annyi mindent átélt. :(
VálaszTörléssiess a kövivel!
Annyit elárulhatok , hogy még kicsit szenvedni fog , bár már nem annyira :)
TörlésSzia!
VálaszTörlésNagyon tetszett! Eddig ez tetszett a legjobban! :)
Szia! Köszönöm szépen:)
TörlésSzia!
VálaszTörlésMàr hiànyzott az új rész, ezért elkezdtem elölről olvasni��
Nekem bejön ez az íràs☺
Szia!
TörlésKÖszi szépeen :)
ááá de imádom!!! :) Annyira jó!!! van egy sanda gyanúm, hogy justin kikosarazza, ami végképp összetöri Mildredet.... Utálom, hogy mindig így hagyod abba! De azért <3 .... Klassz lett!!!
VálaszTörlésHát,lehet h, hogy igen, de lehet hogy ,nem :D Köszönöm !!
TörlésNagyon hamar folytasd mert iszonyt kiváncsi vagyok:ccc <3
VálaszTörlésPróbálok sietni, ahogy csak tudok :))
TörlésUristen *.* ez iszonyatosan jó volt :D siess a kövivel. 😃 jobban tetszik az is hogy kicsit hosszabbak a részek ☺
VálaszTörlésjaj nagyon orulook ennek:))
TörlésSietek ,ahogy csak tudok!!
Juuj nagyon tetszik*-* Nem baj hogy még szenvedni fog, de légyszi csak most ne legyen rossz😭😭 Justin ne kosarazza ki szegényt legyszii💖💖💕👌👌
VálaszTörlésJuuj nagyon tetszik*-* Nem baj hogy még szenvedni fog, de légyszi csak most ne legyen rossz😭😭 Justin ne kosarazza ki szegényt legyszii💖💖💕👌👌
VálaszTörlésHuh hat igazabol most talalom ki tortenetet,szoval lehet hogy nem fog szendvedni, de meg nem vagyok benne biztos.Orulok,hogy elnyerte a tettazesedet:))
TörlésNagyon jó lett :) Remélem Justin nem fogja kikosarazni, mert akkor már biztosan mondhatjuk, hogy Mildred-nek tényleg szörnyű élete van :c
VálaszTörlésIzgatottan várom a következő részt :D
Szia! Nagyon imádom a történeted, vár rád (és rá) egy díj a blogomon :)
VálaszTörléshttp://our1sttimetolove.blogspot.hu/2016/06/elso-dijam.html