29.'Cause nothing can ever, ever replace you

Kedves Olvasók!

Igen, újra itt vagyok, és hoztam is egy újabb részt. Nagyon durva, legalábbis számomra, hogy már majdnem harminc(!!) fejezeténél járunk, viszont , nyugi, még egy jó darabig nem tervezem befejezni a történetet. Köszönöm szépen a véleményeket, amiket az előző résznél kaptam, és remélem most is fogok kapni, hideget, és illetve meleget is, hogy tudjak fejlődni, és hogy még jobb legyen ez az egész sztori.

Jó olvasást!♥

Szemeimet lassan kinyitom, és hirtelen megijedek mikor magam körül semmit nem látok. Olyan, mintha egy elzárt helyen lennék, ami közbe nyitott. Nagyon nehéznek érzem a fejemet, és ahogy meg akarnám mozdítani lábamat, egyszerűen nem tudom. Mintha legalább négy kiló súly nehezedne rajtuk, és be lennének kötözve, de ahogy lepillantok, nem látok sehol semmit, csupán annyit, hogy anya szült meztelenül fekszek. Ösztönösen próbálnám kezeimmel eltakarni kínos részeimet, de nem megy. Azokat se tudom megmozdítani. Mindkét fülemet hangos sikoly üti meg, majd mikor az ággyal szembe lévő tévére meredek, egyből meglátom, ki sikolyt. Könnyeim egyből elkezdenek záporozni és nem tudom abbahagyni a bőgést. Torkomra mintha kötelet tettek volna, elkezdek fulladozni, aztán mintha valaki tűkkel szurkálna. Nem értem mi történik velem, teljesen össze vagyok zavarodva, és halálosan meg vagyok ijedve. El nem álló, és nem halkuló sikítás tör ki belőlem, de még én se értem mit ordítok. Mintha nem uralnám a testemet.

- Mildred, Mildred – rázogat valaki, majd érinti meg hajamat, és ennek következményében rögtön kipattan a szemem. Újra meztelen vagyok, csak most éppen nem álmodok. Lányos zavaromba rögtön a lepedőhöz nyúlok, de ezt egy cseppet sem érdekli. Arcán csak ijedtséget vélek felfedezni. Érzem az arcomon a megszáradt könnycseppjeimet, de örülök, hogy végre vége van az álmomnak. Végig azt hittem, hogy valóság, de szerencsére nem az volt. Első dolgom hogy felüljek, és szorosan átöleljem. Ahogy erős karjai közé fúrom a fejemet, kitört belőlem újra a zokogás, de most már sokkal inkább azért, mert megkönnyebbültem. Megkönnyebbültem, hogy vége van ennek a szörnyűségnek.

- Bébi, mi van veled? – simogatja a hajamat, de én továbbra se karom felemelni a fejemet, mert úgy érzem, itt biztonságban vagyok, viszont a tervemet meghiúsítja, hiszen eltol magától – Mit álmodtál? Kérlek, mondd el. Segíteni akarok - már a szokásává vált, hogy két kezével az arcomat jó erősen megfogja, és most is ugyanezt teszi.

- Én – szipogok, és alig látok valamit. Igazából nem is akarok semmit nézni, csak bele azokba a gyönyörű szemeibe. – Rémálmom volt – valamiért, de kezdek lassan lehiggadni, és megnyugodni. Mintha az, hogy itt van velem, ellazít, és igen, ez igaz. Ő megnyugtat, és vele, telje biztonságban érzem magam.

- De mi volt benne?

- Nem fontos – súrolom meg a szememet, és lepedőmmel együtt hagyom le az ágyat, majd később a szobáját is. Nem tudom miért, de most nem akarok erről beszélni. Anyáék halála után egy darabig voltak rémálmaim, de nem ilyen félék, aztán, azután a szörnyű éjszaka után is volt egy konkrét, ami nagyon sokáig tartott, és soha nem tudtam, hogy mit jelent az, egészen addig, amíg az be nem teljesült. És pontosan ettől tartok most is, hogy meg fog történni, ami álmodtam. És, ha ez igaz, akkor ez megrémiszt. 

Saját szobám felé veszem az irányomat, és gyorsan elő kotrok egy egyszerű nadrágot és felsőt, majd egy jó hosszú tusolás után, félve, de kilépek a fürdőszobából, és a konyhába igyekszek. Bármennyire is szeretném most elkerülni, azt hogy találkozzunk, sajnos nem lehet. Már előre tudom, mi lesz a reakciója arra, hogy ilyen, hogy is mondjam, igen, bunkón viselkedtem vele. Viszont mikor belépek, nem találom sehol. Persze, azt kívántam, hogy ne lássam, de mégis kíváncsi vagyok, hogy merre lehet. Negyed óra, mire körbe járom az egész házat, de sehol se találom, egészen addig, amíg meg nem pillantok egy lejáratot, egy pince, vagy valami olyasmi felé a lépcső mellett. Gitárral a kezébe pillantom meg, és éppen egy új dalon dolgozik, a sok lap, illetve ceruza miatt, legalábbis erre következtetek. Csupán egy pillantást vet rám, és már vissza is tér hangszeréhez. Próbálok vele beszélgetést kezdeményezni,de nagyon passzívan viselkedik. Mikor már vagy tíz perce arra válok, hogy szóljon valami, elkiáltom magam, de úgy rendesen.

- Most meg mi a fészkes fene bajod van? – rögtön felnéz, mikor ráordítok. Lassan, nyugodtan helyezi le földre hangszerét, majd felém lépked.

- Hogy nekem mi bajom van? – mutogat magára. – Te rohantál el, és utasítottál el a rémálmod után – kezd ideges lenni. - Én csak segíteni akartam, bassza meg –olyannyira kezd az lenni, hogy erővel belerúg gitárjába, ami kétszer is megpördül, majd nagy robajjal ér ismét földet. Megrémülök. Sokszor láttam már ilyesféle állapotban, de eddig sosem féltem, vagy rettegtem tőle, most viszont igen. Szinte hasítani lehet köztünk a levegőt. Nem merek a szemébe nézni, viszont látom rajta, hogy választ kér, vagy csak egy nyomós indokot. Egy indokot, amit még magam sem tudok.

- Jó igen, tudom – motyogom halkan – De annyira össze vagyok zavarodva – török ki.

- Te vagy össze zavarodva?

- Igen, én – aprón bólintok – Azt se tudom, ki vagyok neked. - mutogatok össze vissza, mint mindig, ha ideges vagyok. Újra remegni kezdenek a lábaim, és a kezeim. Tudom, minek az előjelei. A pániknak. Pedig annyira örültem már, hogy végre elmúlt ez a betegségem, de most újra elő kezd jönni, pedig egyáltalán nem akarom. Nem akarok újra gyógyszer, és cigarettafüggő lenni.

Justin arcán tisztán látom, hogy gondolkozik, de hamar rájön, hogy mire is céloztam. Igen, céloztam egy dologra, mégpedig arra, hogy nem kért-e meg hogy barátnője legyek. Tudom, nagyon elcsépelt dolog, meg igazából nem is várnám el tőle, vagyis de elvárom, mert eddig mindenki megkérdezte, meg szerinte ez a normális dolog. De ő nem tette.

Gúnyosan felnevet, majd ismét komor lesz tekintete. Esküszöm, nem tudok rajta kiigazodni. Olyan, mint egy bomba, ami bármelyik másodpercben robbanhat.

- Mildred- idegesen sóhajt, és látom rajta, hogy próbálja magát visszatartani, és ezt díjazom. – Most komolyan az a bajod, hogy nem kértem meg, hogy a barátnőm legyél? Ez nevetséges – lábával ismét rúg egyet, de immáron a betonba, ami azért valljuk be, nem lehetett egy kellemes érzés.

- Igen, az – állok ki igazamért. – De ha te ezt ilyen mogorván, és hanyagul kezeled, akkor én itt sem vagyok - nem akarom, hogy megint bőgjek, ezért rá se nézve sarkon fordulok, és amilyen gyorsan csak tudok felfutok, egészen a szobámig, amit jó alaposan be is zárok. Reszkető kezemmel keresem bőröndömbe gyógyszereimet, de sehol se találom, de aztán végre rájövök. Kint hagytam. Bármennyire is rosszul érzem magam, biztosan ne fogok kimenni ezen az ajtón még egy jó darabig.

Hirtelen eszembe út Laureen. Kapkodva nyitom ki éjjeliszekrényemet, és kapcsolom be abban lévő készülékemet. Rengeteg nem fogadott hívás. Nem érdekelve azt, hogy ott most hány óra lehet, egyből rá megyek a kis zöld ikonra, és máris csörgetem.

- Laureen – suttogok a telefonba, amikor meghallom, hogy fogadta a hívásomat. – Mi történt?

- Kérlek, gyere haza- hangjából semmit nem tudok kivenni, és ez a legidegesítőbb. Ha sírna, vagy félne, akkor egyből tudnám, hogy valami baj történt, de így semmire nem tudok következtetni. Egy másodperce elgondolkozok, hogy mit válasszak, de most ebben a helyzetben, sokkal inkább az eszemre kell hallgassak mint a szívemre.

- Hol vagy?

- A régi házban, New Yorkban – egy aprót sóhajt.

- Megyek – bólintok egyből, és agyam máris azon kattog, hogy hogyan jussak oda. Ahogy kinyomom húgomat, rögtön megrendelek egy repjegyet, átszállás nélkül. Minden ruhámat futtában dobok bele bőröndömbe, és azzal vágtatok ki szobámból. Most az egyszer örülök, hogy nem látom meg Justint a nappaliba, így feltűnés nélkül tudok kisurranni, csak éppen mikor nyitnám ki a ház ajtaját, feltűnik a konyha melletti lépcsőnél. A francba. Tudom, nem ezt érdemelné, hogy szó nélkül hagyjam itt, de annyira össze vagyok zavarodva, hogy nem vagyok képes elköszönni. És ha elköszönnék, talán el se mennék.

- Mildred, én tényleg nem értelek – rázza értetlenül a fejét. Látszik rajta, hogy összezavarodott, és talán kimerült is. Pedig nem így terveztük. Azt terveztük, hogy egy hónapot eltöltünk itt, mint barátok. Csak közbe minden megváltozott.

- Én sajnálom –és ismét a sírás határát kerülgettem. Pórbálom magam nyugtatni, de a napom el van cseszve, és nem akarok mást, csak nyugalmat – Nem megy ez nekem.

- Ez nevetséges – tördeli ujjait, majd teljesen közel jön hozzám, és mindkét karomat erősen megfogja, és felveszi velem a szemkontaktust. – Én szeretlek.

- Tudom- idegesen túrok hajamba. De ki tudja, hány lánynak mondtad már ezt. Én nem akarok beállni a sorba, ez nekem így nem megy –nem tudok magamnak parancsolni, az arcomon csak úgy folynak könnyeim. Teljes értetlenség olvasható le arcáról. Egy másodpercig csak némán bámul engem, majd mintha valami az eszébe jutott volna, felemeli kezét, jelezve hogy várjak, és gyorsan leszalad, majd körülbelül fél perc se telik el, mikor már újra visszatér, immáron gitárral a kezével. Ennyit megadok neki, egy utolsó esélyt, egy magyarázatot, de csak is azért, mert szeretem. Tiszta szívemből. Nem bonyolítja túl a dolgokat, előttem leül a földre, hangszerét kezébe veszi, és rá kezd. Ahogy megszólaltatja, egyből rájövök, hogy ez valami új. Semmi ismerős ütem nem üti meg fülemet.

Mikor vége van, könnyeim patakokban folynak, és azt érzem, nem kapok levegőt. Ez nem amiatt van, hogy valami szomorú számot énekelt, sőt. Minden benne van, az egész történetünk. Ahogyan találkozunk, ahogyan a legelső bulinkban megcsókoltam, ahogy eltolt magától, és ahogy újra egymásra találtunk. Nagyon tetszik a dal, de mégse tudok megszólalni. Úgy érzem, hogy egy értelmes hangot se tudnék kinyögni, pedig látom rajta, hogy várja a válaszomat, de nem adok. Próbálok csak az eszemre koncentrálni, és ellenállni, de egyszerűen nem tudok. Nem tudok, mert ő az, aki miatt idejöttem, és ő az, aki nekem kell. Hirtelen elmosolyodok, majd bőröndjeimet magam után hagyva egyből felé rohanok. Mikor rájön, hogy mit tervezek, kezeit kinyitja, én pedig egyenest belefutok, pont, mint a filmekben. Bár mindig is utáltam ezeket a klisséket, most nem azért csináltam. EZ belülről jön. Továbbra is zokogok, immáron karjaimba, ő pedig fejét vállamra támasztja, és egyenletes fújja ki a levegőt. Egyikőnk se szól, csak csupán ledermedve öleljük át egymást, és azt hiszem, hogy egy tett, néha többet jelent, mint bármi más.