Kedves Olvasók!
Először is, nagyon sajnálom, hogy több mint két hetet(jesszusom) kellet várnotok az új részre, de aki követ Facebookon, azt tudja, hogy egyáltalán nem voltam jó passzban, illetve a suliban is elég nagy volt a hajtás az utóbbi időkben. De most itt van, és olvashatjátok. Nagyon örülnék sok-sok véleménynek, mert nem tudom hogy milyen úton halad a blog.
De most úgy őszintén, ki gondolta volna ezt kettő, vagy esetleg három hónappal ezelőtt. Senki. Egyikőnk se gondolt bele, hogy mi lesz velünk. Howard távozás után, az életem teljesen összeomlott, már másodjára. Teljesen eltávolodtunk egymástól, miközben mindketten a saját útjainkon voltunk. Ő azon, hogy még több zenét csináljon, még több embernek okozzon örömet azzal, hogy csak énekel, én pedig szépen süllyedtem lefelé. Nem tudtam hol a határ, semmiben sem. Most, így visszagondolva, csak úgy összefolyik ez a pár hét. Mintha egy óriási nagy feketeség lenne az egész.
Gyors léptekkel, mosolyogva futok utána a lépcsőn, majd szállok be mellé a
kocsiba. Kezd késő lenni, és gondolom az utazástól elfáradt, így immáron nem ő
vezet. Két karjával derekamat átkarolja, én pedig fejemet mellkasára döntöm.
Jobbra tekintek, de semmit se látok. Teljesen besötétedett. A kocsiban lágy
zene szól, és csak mit ketten vagyunk, persze a sofőrön kívül, de elválasztó
fal van, így nem nagyon zavar bennünket. Egyik kezével gyengéden kisimítja
hajamat az arcomból, majd átteszi a másik oldalra. Nagyokat sóhajtok, érzem,
hogy se ő se én nem tudunk uralkodni érzelmeinken. Ajkaival apró csókokat lehel
nyakamra, és lassan szája felvándorol az enyémre. A gyengédséget gyorsan
átváltja a mohóság.
- Justin – súgom neki. – Egy kocsiban vagyunk - kuncogok halkan.
- És?- egyik szemöldökét felemeli, de látom szemein hogy tiszta kába. Írisze ki
van tágulva, és piros, sőt, inkább vérmes.
Sajnos ismerős a látvány. Ezt nem hiszem el. Régen, tudtam, hogy
füvezik, de hogy most? Ezt nem hiszem el. Gyorsan lecsukom szemeimet, abban
reménykedve, hogy csak hallucináltam, de sajnos nem. Szeme még mindig vörös.
- Te füvezel? – csapom meg mérgembe mellkasát kezemmel, és rögtön
eltávolodok tőle. Arca másodpercek alatt megváltozik. Nyögdécsel, és nem nagyon
tudja, hogy mit mondjon. Csak bámulom, de meg se szólal. Mintha nem találná a
szavakat. Oldalra nyúl, ahonnan kivesz egy törölközőt, illetve egy flakon
szénsavmentes vizet. Kérlően néz rám, én pedig azonnal kiveszem kezéből a
dolgokat és rögtön elkezdem öntögetni őt, hogy jobban legyen. Miután végzek,
műkönnyet teszek szemébe, és kicsit megpaskolom. Azért még is csak egy stúdióba
megyünk, nem nézhet úgy ki, mint egy csöves, aki éppen most lőtte be magát.
Pár perc múlva meg is érkezünk a studióba. Szó nélkül szállok ki a járműből, és
követem őt. Úgy érzem, jobb, ha nem mondok semmit. Legszívesebben kiosztanám,
hogy mit képzel magról, de nem teszem. Mindketten iszonyatosan heves természetű
emberek vagyunk, ki tudja, mi sülne ki belőle, ha újból egymásnak ugranánk. Egy
sima egyszerű épületbe sétálunk be ahol több kisebb-nagyobb stúdió is van. Az
egyik jobb oldali teremből egy ismerős arc bukkan fel, mellette egy még
ismerősebb arccal. Scooter aggódó arccal közeledik felénk, é szint úgy a másik
ember is.
- Na, végre hogy megjöttetek – forgatja a szemét. - Szia, Mildred. Örülök, hogy itt vagy. Ő itt
Skrillex –mutat az ismerős arcra. Egyből felismertem. Tipikus féloldalas hosszú haja, és a sok
fekete cucc amit visel az csak is rávall. Meg már annyi zenét csinált, amire
annyit táncoltunk a meccsek utáni bulikon Los Angelesbe, hogy könnyedén
felismerem.
- Örülök, hogy megismerhettelek, Justin már sokat mesélt rólad- fogunk kezet
miközben egy féloldalas mosolyt villant rám. Bemegyünk az egyik kis stúdióba,
és Justin szótlanul megy be az egyik hangfelvevős részbe, én pedig leülök az
egyik szabd babzsákra. Kíváncsian nézek körbe, hiszen ezelőtt még sosem voltam
ilyen komoly stúdióba, de szinte ugyanúgy néz ki, mint minden filmben. Van egy
nagy üvegfal, ami mögött ugye az énekes van, a másik oldalon pedig óriási nagy
műszerek, amik tele vannak kijelzőkkel és gombokkal. Egy számomra ismert dallam
csendül fel. A közös számunk dallama. Míg Görögországban voltunk megírta az
egész dalt. Nem csak a dallamot, de a szöveget is. Mikor elakadt, segítettem
neki, de a nagy részét így is ő írta, és egyszerűen fantasztikus lett. Egy
lassú, kicsit melankolikusabb szám, viszont az utolsó refrénnél mintha teljesen
megváltozna. legalább is akárhányszor elénekelte nekem, teljesen megváltozott.
Felvitte a hangját, és csak úgy áradt belőle a zene. Sokszor könyörgött, hogy
énekeljük el együtt, de mindig nemet mondtam. Egyszerűen féltem attól, hogy nem
lesz olyan, mint amit ő, s mint amit én karok. Nem fogok megfelelni a saját
elvárásaimnak.
- Ne ezt – int le gyorsan Justin. Idegesen pillant rám, de csak egy másodperc
elejéig. A lassú dallamot immáron egy pörgős váltja fel, és rögtön elkezd rá
énekelni. Egy idő után unalmassá válik. Normál esetbe nem lenne az, de hogy
most, hát hogy is mondja, nem vagyunk éppen a legjobban, amit csak is magának
köszönhet. Egy hirtelen jött ötletből fakadóan, felállok és kimegyek a teremből.
Ahogy a hosszú folyosón sétálok, egyszer csak egy ismerős hangot hallok meg.
Rögtön bedugom a fülemet, mert nem hiszem el. De mikor újra hallom az illető
hangját, egyből mosolyognom kell. Egyre közeledik, így én egyre gyorsabban lépkedek.
A következő pillanatban, az egyik kis stúdióból kifordul, az általam keresett
személy. Igazából semmi okom nem volna arra, hogy mosolyogjak, hiszen eléggé
rossz hangulatban váltunk el, és az óta nem is láttam, de egyszerűen örülök
neki. Talán azért mert emlékeztet a régi énemre. Arra a kis pomponos lányra,
aki azt hitte, hogy az élete tökéletes, és mindig az is marad. Most jövök rá,
hogy én milyen kis naiv voltam. Megvolt mindenem, ami csak kellet. Egy
tökéletes család, sok barátnő, és egy tökéletes pasi. Konkrétan egy rózsaszín
felhőbe éltem.
- Mildred – az arcára egyszerre ül ki meglepődöttség és öröm is. Egy óriási
mosoly keretében ugrok szinte a karjai közé, és ölelem át ahogy csak tudom.
Beszívom azt a tipikus mentolos illatát, majd még pár másodpercig ölelem. – Te
mit keresel itt? –érdeklődően tekint rám, miután elengedtem.
Austin mintha semmit sem változott volna, csupán annyi hogy arcát immáron kevés
borosta takarja, de a mosolya, és az öltözködése ugyanaz maradt.
- Ezt én is kérdezhetném tőled – bököm meg barátiasan, amire ő is felém bök, és
egyik karjával ismét átölel. Igazából mai napig nem tudom, hogy szerettem-e úgy
igazán őt. Sokkal inkább legjobb barátok voltunk, mint szerelmesek. – Amúgy
csak Justin-t kísértem be – bökök magam mögé, mint egy kis gyerek. Nem tudom
miért, de teljesen be vagyok zsongva, hogy újra látom.
- Jaj, tényleg ti együtt vagytok – miközben csevegünk éppen egy nagy hangszeres
cuccot tolnak el előttünk ezért egyik kezével félre ránt a folyosó középről így
újra az öleibe landolok. Mindkettőnkből egyszerre tör ki a nevetés, ami nem
nagyon akar félbe szakadni.
- Gyere, mutatok valamit – ujjait rákulcsolja az enyéimre, és elkezd húzni.
Kevesebb, mint egy perc sétálás után egy másik stúdióban találom magam. Csupán annyiban különbözik a másiktól, amit először
láttam, hogy a falakat egy csomó poszter és hol arany, hol platina lemez borítja.
- Te itt dolgozol? De ezt hogy – csak ámulok és bámulok. Hirtelen nem találok szavakat.
Bármennyire is talpra esett volt mindig, soha nem gondoltam, hogy idáig fog
eljutni. Fő hobbija a volt a zene készítés, és emlékszem , otthon lent a
pincéjükbe volt egy saját kis stúdiója, de mindig csak magának csinálta, és
nekem is csak ha jó kedve volt, akkor mutatta meg szerzeményeit. – Ez mekkora
már – még mindig nem hiszek a szememnek.
Alsó ajkába beleharap, majd két kezével átölel és magához húz. Arcaink csupán
csak pár milliméterre vannak, amikor hirtelen valaki benyit. Ahogy odakapom az
arcomat, rögtön elugrok Austintól. Csak ezt ne. Így is eléggé paprikás volt a
hangulatunk, és most még jobban az lesz. Tudom, hogy félre érthető helyzetbe
voltunk, de semmit nem csináltunk, és én nem is akartam vele csinálni. Viszont
már előre tudom, hogy nehezen fogja elhinni ezt. Ha egyáltalán elfogja, hiszen
iszonyatosan féltékeny típus.
Még életembe nem láttam ilyen lenéző, és kárörvendő pillantásokat tőle. Egy
gúnyos fej rázás kíséretében megy ki a teremből. Rá se nézve Austinnra, ösztönösen
követem őt. Viszont egyre gyorsabban veszi a lépéseit, és a kijárat felé tart.
- Justin, Justin. Állj már meg- jól tudom, hogy hallja, de esze ágába sincs rám
figyelnie. Csak megy a maga feje után. Beszáll a fekete kocsiba, és én is így
tennék, viszont ahogy hozzá nyúlok a kilincshez, ős is megfogja belül, és nem
enged be. Annyira utálom, hogy ilyen makacs és önfejű. hirtelen felmegy bennem
a pumpa, és ahogy csak tudom, elkezdem verni az ablakot. Mintha csak tudná,
hogy ebből nem fog semmi jó kisülni, kinyitja az ajtót, és erővel húz be a
kocsiba, így hajtunk el a helyszínről. Belém tör a fájdalom. Mindkét öklöm
tiszta piros, és néhány helyen felszakadt a bőr, és vérzik is. Ugyanúgy teszek,
mint Justin az idefel úton, vizes törölközőmmel próbálom elállítani a vérzést,
és a fájdalmat is. Annyira elfoglalom magam a saját bajommal, hogy észre se
veszem közbe, hogy Justin mereven bámul, és biztosra veszem, hogy azért mert
magyarázatot akar, amit meg is fog kapni.
- Figyelj – kezdek bele. – Nem csináltam semmit- nézek mélyen a szemébe, hogy
még jobban higgyen nekem, mert erősen kételkedek abba, hogy ezt egy könnyedén
nem fogja bevenni.
- Csak ne hazudj, kérlek – szinte az egész teste remeg az idegességtől, és
talán a dühtől is. Egy pillantást sem vet rám, csupán az utat bámulja.
- Bazdmeg a két dolog teljesen más – végre rám pillant, bár inkább ne tette
volna. Csak úgy tüzelnek a szemei. – Te megcsaltál.
- Nem csaltalak meg – kezdek kijönni a sodromból. Mindig beképzel olyan
dolgokat, amik nem igazak. Nem értem, hogy miért nem képes megbíznia bennem. Soha
nem tettem, és nem is fogok tenni olyan dolgokat, amivel azt üzenném, hogy nem
szeretem. Perpillanat úgy érzem, hogy ő az az ember, akit a legjobban szeretek,
és fogok is, de nem tudom, hogy ilyen áron megéri-e. Állandóan veszekszünk, és
bizalmatlankodunk egymással. – És nem is foglak. Mert szeretlek, és ezt te is
jól tudod. – veszem fel vele a szemkontaktust, de nem reagál. Egyikőnk se
firtatja tovább a témát, mert érezzük, hogy itt valami baj van, és nem ez a
legjobb hely ahol ezt meg tudjuk beszélni. Mikor leáll a kocsi, kezem felé
nyúl, és együtt szállunk ki. Nem érzem jónak, ha fogom a kezét, ezért
elengedem, és szorosan mögötte lépek be a házba. A bejárattal szemben lévő
óriási óra már fél egyet mutat.
- Nem lehetne, ha most nem beszélnénk ezt meg? – kérdezem őt, mert elfáradtam,
és nincs kedvem még egy veszekedéshez.
Nem válaszol, csupán bólint, és felfelé indul, ahogyan én is. Egyikőnk se érzi
azt, hogy most nekünk együtt kéne aludjunk. Mielőtt benyitna a szobájába, hallom,
hogy valamit suttog:
- Én is szeretlek Mildred.
Oh istenem te lány. Imádom a történetet, még mindig (már egy ideje majdnem minden rész alá megírom de tényleg:D) Elhiszem, hogy most nehéz a suli meg minden de minden okés lesz:) Szóval igen. Egyébként köszönöm, hogy miattad egy kicsit átélhetem, hogy milyen lehetne Justinnal lenni, mivel ez soha nem fog megvalósulni, azonban hatalmas fan vagyok, ez sokat jelent nekem. ❤
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm a támogatást, de tényleg. Nagyon sokat jelentenek ezek a kommentek, főleg most....
TörlésPuszillak♥
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésKöszönöm szépen!
VálaszTörlésMég mindig imádom!❤
VálaszTörlésImádom egyszerűeeeeennnnn💝💝💝💝💝 Folytaaasdd 😱💘
VálaszTörlés