Son

2016. október 2., vasárnap

31.Don’t tell me you’re my heartbreaker


Kedves Olvasók!

Először is, nagyon sajnálom, hogy több mint két hetet(jesszusom) kellet várnotok az új részre, de aki követ Facebookon, azt tudja, hogy egyáltalán nem voltam jó passzban, illetve a suliban is elég nagy volt a hajtás az utóbbi időkben. De most itt van, és olvashatjátok. Nagyon örülnék sok-sok véleménynek, mert nem tudom hogy milyen úton halad a blog.



De most úgy őszintén, ki gondolta volna ezt kettő, vagy esetleg három hónappal ezelőtt. Senki. Egyikőnk se gondolt bele, hogy mi lesz velünk. Howard távozás után, az életem teljesen összeomlott, már másodjára. Teljesen eltávolodtunk egymástól, miközben mindketten a saját útjainkon voltunk. Ő azon, hogy még több zenét csináljon, még több embernek okozzon örömet azzal, hogy csak énekel, én pedig szépen süllyedtem lefelé. Nem tudtam hol a határ, semmiben sem. Most, így visszagondolva, csak úgy összefolyik ez a pár hét. Mintha egy óriási nagy feketeség lenne az egész.
Gyors léptekkel, mosolyogva futok utána a lépcsőn, majd szállok be mellé a kocsiba. Kezd késő lenni, és gondolom az utazástól elfáradt, így immáron nem ő vezet. Két karjával derekamat átkarolja, én pedig fejemet mellkasára döntöm. Jobbra tekintek, de semmit se látok. Teljesen besötétedett. A kocsiban lágy zene szól, és csak mit ketten vagyunk, persze a sofőrön kívül, de elválasztó fal van, így nem nagyon zavar bennünket. Egyik kezével gyengéden kisimítja hajamat az arcomból, majd átteszi a másik oldalra. Nagyokat sóhajtok, érzem, hogy se ő se én nem tudunk uralkodni érzelmeinken. Ajkaival apró csókokat lehel nyakamra, és lassan szája felvándorol az enyémre. A gyengédséget gyorsan átváltja a mohóság.

- Justin – súgom neki. – Egy kocsiban vagyunk - kuncogok halkan.

- És?- egyik szemöldökét felemeli, de látom szemein hogy tiszta kába. Írisze ki van tágulva, és piros, sőt, inkább vérmes.  Sajnos ismerős a látvány. Ezt nem hiszem el. Régen, tudtam, hogy füvezik, de hogy most? Ezt nem hiszem el. Gyorsan lecsukom szemeimet, abban reménykedve, hogy csak hallucináltam, de sajnos nem. Szeme még mindig vörös.
Képtalálat a következőre: „kendall jenner gif”
- Te füvezel? – csapom meg mérgembe mellkasát kezemmel, és rögtön eltávolodok tőle. Arca másodpercek alatt megváltozik. Nyögdécsel, és nem nagyon tudja, hogy mit mondjon. Csak bámulom, de meg se szólal. Mintha nem találná a szavakat. Oldalra nyúl, ahonnan kivesz egy törölközőt, illetve egy flakon szénsavmentes vizet. Kérlően néz rám, én pedig azonnal kiveszem kezéből a dolgokat és rögtön elkezdem öntögetni őt, hogy jobban legyen. Miután végzek, műkönnyet teszek szemébe, és kicsit megpaskolom. Azért még is csak egy stúdióba megyünk, nem nézhet úgy ki, mint egy csöves, aki éppen most lőtte be magát. 
Pár perc múlva meg is érkezünk a studióba. Szó nélkül szállok ki a járműből, és követem őt. Úgy érzem, jobb, ha nem mondok semmit. Legszívesebben kiosztanám, hogy mit képzel magról, de nem teszem. Mindketten iszonyatosan heves természetű emberek vagyunk, ki tudja, mi sülne ki belőle, ha újból egymásnak ugranánk. Egy sima egyszerű épületbe sétálunk be ahol több kisebb-nagyobb stúdió is van. Az egyik jobb oldali teremből egy ismerős arc bukkan fel, mellette egy még ismerősebb arccal. Scooter aggódó arccal közeledik felénk, é szint úgy a másik ember is.
- Na, végre hogy megjöttetek – forgatja a szemét. -  Szia, Mildred. Örülök, hogy itt vagy. Ő itt Skrillex –mutat az ismerős arcra. Egyből felismertem.  Tipikus féloldalas hosszú haja, és a sok fekete cucc amit visel az csak is rávall. Meg már annyi zenét csinált, amire annyit táncoltunk a meccsek utáni bulikon Los Angelesbe, hogy könnyedén felismerem.  
- Örülök, hogy megismerhettelek, Justin már sokat mesélt rólad- fogunk kezet miközben egy féloldalas mosolyt villant rám. Bemegyünk az egyik kis stúdióba, és Justin szótlanul megy be az egyik hangfelvevős részbe, én pedig leülök az egyik szabd babzsákra. Kíváncsian nézek körbe, hiszen ezelőtt még sosem voltam ilyen komoly stúdióba, de szinte ugyanúgy néz ki, mint minden filmben. Van egy nagy üvegfal, ami mögött ugye az énekes van, a másik oldalon pedig óriási nagy műszerek, amik tele vannak kijelzőkkel és gombokkal. Egy számomra ismert dallam csendül fel. A közös számunk dallama. Míg Görögországban voltunk megírta az egész dalt. Nem csak a dallamot, de a szöveget is. Mikor elakadt, segítettem neki, de a nagy részét így is ő írta, és egyszerűen fantasztikus lett. Egy lassú, kicsit melankolikusabb szám, viszont az utolsó refrénnél mintha teljesen megváltozna. legalább is akárhányszor elénekelte nekem, teljesen megváltozott. Felvitte a hangját, és csak úgy áradt belőle a zene. Sokszor könyörgött, hogy énekeljük el együtt, de mindig nemet mondtam. Egyszerűen féltem attól, hogy nem lesz olyan, mint amit ő, s mint amit én karok. Nem fogok megfelelni a saját elvárásaimnak.
- Ne ezt – int le gyorsan Justin. Idegesen pillant rám, de csak egy másodperc elejéig. A lassú dallamot immáron egy pörgős váltja fel, és rögtön elkezd rá énekelni. Egy idő után unalmassá válik. Normál esetbe nem lenne az, de hogy most, hát hogy is mondja, nem vagyunk éppen a legjobban, amit csak is magának köszönhet. Egy hirtelen jött ötletből fakadóan, felállok és kimegyek a teremből. Ahogy a hosszú folyosón sétálok, egyszer csak egy ismerős hangot hallok meg. Rögtön bedugom a fülemet, mert nem hiszem el. De mikor újra hallom az illető hangját, egyből mosolyognom kell. Egyre közeledik, így én egyre gyorsabban lépkedek. A következő pillanatban, az egyik kis stúdióból kifordul, az általam keresett személy. Igazából semmi okom nem volna arra, hogy mosolyogjak, hiszen eléggé rossz hangulatban váltunk el, és az óta nem is láttam, de egyszerűen örülök neki. Talán azért mert emlékeztet a régi énemre. Arra a kis pomponos lányra, aki azt hitte, hogy az élete tökéletes, és mindig az is marad. Most jövök rá, hogy én milyen kis naiv voltam. Megvolt mindenem, ami csak kellet. Egy tökéletes család, sok barátnő, és egy tökéletes pasi. Konkrétan egy rózsaszín felhőbe éltem.
- Mildred – az arcára egyszerre ül ki meglepődöttség és öröm is. Egy óriási mosoly keretében ugrok szinte a karjai közé, és ölelem át ahogy csak tudom. Beszívom azt a tipikus mentolos illatát, majd még pár másodpercig ölelem. – Te mit keresel itt? –érdeklődően tekint rám, miután elengedtem.
Austin mintha semmit sem változott volna, csupán annyi hogy arcát immáron kevés borosta takarja, de a mosolya, és az öltözködése ugyanaz maradt.
- Ezt én is kérdezhetném tőled – bököm meg barátiasan, amire ő is felém bök, és egyik karjával ismét átölel. Igazából mai napig nem tudom, hogy szerettem-e úgy igazán őt. Sokkal inkább legjobb barátok voltunk, mint szerelmesek. – Amúgy csak Justin-t kísértem be – bökök magam mögé, mint egy kis gyerek. Nem tudom miért, de teljesen be vagyok zsongva, hogy újra látom.
- Jaj, tényleg ti együtt vagytok – miközben csevegünk éppen egy nagy hangszeres cuccot tolnak el előttünk ezért egyik kezével félre ránt a folyosó középről így újra az öleibe landolok. Mindkettőnkből egyszerre tör ki a nevetés, ami nem nagyon akar félbe szakadni. 
- Gyere, mutatok valamit – ujjait rákulcsolja az enyéimre, és elkezd húzni. Kevesebb, mint egy perc sétálás után egy másik stúdióban találom magam.  Csupán annyiban különbözik a másiktól, amit először láttam, hogy a falakat egy csomó poszter és hol arany, hol platina lemez borítja.
- Te itt dolgozol? De ezt hogy – csak ámulok és bámulok. Hirtelen nem találok szavakat. Bármennyire is talpra esett volt mindig, soha nem gondoltam, hogy idáig fog eljutni. Fő hobbija a volt a zene készítés, és emlékszem , otthon lent a pincéjükbe volt egy saját kis stúdiója, de mindig csak magának csinálta, és nekem is csak ha jó kedve volt, akkor mutatta meg szerzeményeit. – Ez mekkora már – még mindig nem hiszek a szememnek.
Alsó ajkába beleharap, majd két kezével átölel és magához húz. Arcaink csupán csak pár milliméterre vannak, amikor hirtelen valaki benyit. Ahogy odakapom az arcomat, rögtön elugrok Austintól. Csak ezt ne. Így is eléggé paprikás volt a hangulatunk, és most még jobban az lesz. Tudom, hogy félre érthető helyzetbe voltunk, de semmit nem csináltunk, és én nem is akartam vele csinálni. Viszont már előre tudom, hogy nehezen fogja elhinni ezt. Ha egyáltalán elfogja, hiszen iszonyatosan féltékeny típus.
Még életembe nem láttam ilyen lenéző, és kárörvendő pillantásokat tőle. Egy gúnyos fej rázás kíséretében megy ki a teremből. Rá se nézve Austinnra, ösztönösen követem őt. Viszont egyre gyorsabban veszi a lépéseit, és a kijárat felé tart.
- Justin, Justin. Állj már meg- jól tudom, hogy hallja, de esze ágába sincs rám figyelnie. Csak megy a maga feje után. Beszáll a fekete kocsiba, és én is így tennék, viszont ahogy hozzá nyúlok a kilincshez, ős is megfogja belül, és nem enged be. Annyira utálom, hogy ilyen makacs és önfejű. hirtelen felmegy bennem a pumpa, és ahogy csak tudom, elkezdem verni az ablakot. Mintha csak tudná, hogy ebből nem fog semmi jó kisülni, kinyitja az ajtót, és erővel húz be a kocsiba, így hajtunk el a helyszínről. Belém tör a fájdalom. Mindkét öklöm tiszta piros, és néhány helyen felszakadt a bőr, és vérzik is. Ugyanúgy teszek, mint Justin az idefel úton, vizes törölközőmmel próbálom elállítani a vérzést, és a fájdalmat is. Annyira elfoglalom magam a saját bajommal, hogy észre se veszem közbe, hogy Justin mereven bámul, és biztosra veszem, hogy azért mert magyarázatot akar, amit meg is fog kapni.
- Figyelj – kezdek bele. – Nem csináltam semmit- nézek mélyen a szemébe, hogy még jobban higgyen nekem, mert erősen kételkedek abba, hogy ezt egy könnyedén nem fogja bevenni.
- Csak ne hazudj, kérlek – szinte az egész teste remeg az idegességtől, és talán a dühtől is. Egy pillantást sem vet rám, csupán az utat bámulja.
Képtalálat a következőre: „justin bieber angry gif”- Én nem hazudok - húzódok mellé, de kezével int, hogy ne tegyem, de nem figyelek rá. Nem akarok rá figyelni. – De amúgy most én is felhozhatnám, hogy miért füvezel, de látod, nem teszem – fakadok ki. – Legalábbis eddig nem tettem…
- Bazdmeg a két dolog teljesen más – végre rám pillant, bár inkább ne tette volna. Csak úgy tüzelnek a szemei. – Te megcsaltál.
- Nem csaltalak meg – kezdek kijönni a sodromból. Mindig beképzel olyan dolgokat, amik nem igazak. Nem értem, hogy miért nem képes megbíznia bennem. Soha nem tettem, és nem is fogok tenni olyan dolgokat, amivel azt üzenném, hogy nem szeretem. Perpillanat úgy érzem, hogy ő az az ember, akit a legjobban szeretek, és fogok is, de nem tudom, hogy ilyen áron megéri-e. Állandóan veszekszünk, és bizalmatlankodunk egymással. – És nem is foglak. Mert szeretlek, és ezt te is jól tudod. – veszem fel vele a szemkontaktust, de nem reagál. Egyikőnk se firtatja tovább a témát, mert érezzük, hogy itt valami baj van, és nem ez a legjobb hely ahol ezt meg tudjuk beszélni. Mikor leáll a kocsi, kezem felé nyúl, és együtt szállunk ki. Nem érzem jónak, ha fogom a kezét, ezért elengedem, és szorosan mögötte lépek be a házba. A bejárattal szemben lévő óriási óra már fél egyet mutat.
- Nem lehetne, ha most nem beszélnénk ezt meg? – kérdezem őt, mert elfáradtam, és nincs kedvem még egy veszekedéshez.
Nem válaszol, csupán bólint, és felfelé indul, ahogyan én is. Egyikőnk se érzi azt, hogy most nekünk együtt kéne aludjunk. Mielőtt benyitna a szobájába, hallom, hogy valamit suttog:
- Én is szeretlek Mildred.

6 megjegyzés:

  1. Oh istenem te lány. Imádom a történetet, még mindig (már egy ideje majdnem minden rész alá megírom de tényleg:D) Elhiszem, hogy most nehéz a suli meg minden de minden okés lesz:) Szóval igen. Egyébként köszönöm, hogy miattad egy kicsit átélhetem, hogy milyen lehetne Justinnal lenni, mivel ez soha nem fog megvalósulni, azonban hatalmas fan vagyok, ez sokat jelent nekem. ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm a támogatást, de tényleg. Nagyon sokat jelentenek ezek a kommentek, főleg most....
      Puszillak♥

      Törlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. Imádom egyszerűeeeeennnnn💝💝💝💝💝 Folytaaasdd 😱💘

    VálaszTörlés