39.Praying for a miracle

Kedves Olvasók!

Meg is hoztam az évben az utolsó részt. Szeretném megköszönni mindenkinek aki velem volt, és van bár mára ez a szám elég csekély, ami fogalmam sincs, hogy miért van...

De mindegy is. Én szeretek írni, és még irni is fogok , ameddig csak tudok.

Szóvaaal , úgy terveztem hogy ezen kívül még két rész lesz, plusz egy epilógus, és VÉGE.

Tudom, mindig elmondom, de kérlek, bárki aki elolvassa, írjon valamit, nagyon sokat jelent. Köszönöm.

Képtelen vagyok gondolkodni, egyszerűen nem hiszem el mi történik velem. Végignézek a testén, és a lövés nyomot keresem. Nagy nehezen megtalálom. Valahova a gyomra, körül lehet a golyó, képtelen vagyok megállapítani a pontos helyzetét perpillanat. Három rendőr jelenik meg körülöttem, akik azonnal elkezdenek egymással beszélgetni, majd hozzám is szólnak. Sokkos állapotba kerülök, de nagy nehezen sikerül kinyögnöm, hogy ki is ő, és mi történt vele. Hogy mi történt velünk. Persze, képtelen vagyok beszámolni az egész történetről, mert ez túl bonyolult. De pár szót sikerül kimakognom, hogy úgy dióhéjban, hogy is volt a dolog. Közben kapkodom a fejemet, és nézem, mit csinálnak vele. Szájához valami műanyagot tesznek, mások pedig a hasát nézik, ahová a golyó fúródott. Hangos tappogásra leszek figyelmes, majd már csak arra, hogy valaki a hátamat simogatja.

- Hívtam a rendőröket, Mild.  – Austin hangja szólal meg, ami egyébként nyugtatóan hat rám, de most egyáltalán nem az. Legszívesebben leordítanám a fejét, hogy miért hagyott itt engem, teljesen egyedül, de nem teszem. Sokkal inkább érdekel Justin, mint ő.

- Be kell vinnünk azonnal, viszont csak egy ember jöhet velünk  - be se fejezi a mondatot a mentős, én már a kocsi felé haladok, és szállok be. Szörnyű érzés végignézni, ahogy betolják a maga tehetetlenül  fekvő Justint a mentőautóba. Nem értem, miért nem tudott otthon maradni. Egyáltalán mi a francot kereset itt? Úgy volt, hogy lezártuk. És én is lezártam, mármint az agyamba. A szívem, az egy teljes más kérdés, de úgy voltam vele, hogy tovább tudok lépni, és nélküle is boldog, és teljes életem lesz.

Mikor behelyezik, rögtön körbe állják, és különböző műszerekkel mérik az életjeleit, illetve egy csomó dolgot csinálnak vele. Teljesen sokkba estem, és már sírni se tudok, csak mereven előre nézek, és azt kívánom, bár ne velem történne ez. Tudom, elég durva ilyet kívánni másnak, de szívesen átadnám a helyemet másnak. hogy itt üljön, a mentőbe ahol  az élete szerelme, igen , mert ő az, élet-és halál között lebeg, a volt barátja miatt, pontosabban annak az apja miatt.

- Nyugodjon meg, mindent megteszünk, hogy életbe maradjon – egy férfi lágy hangját hallom meg, de olyan mintha nem látnám ki az. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, nem tudom érzékelni az idő múlását. Egyszer csak megáll a mentő autó, és gyorsan kihúzzák, majd besietnek vele. Ahogy tudom én is követem őt, de a sok újságíró az utamat állja. Össze-vissza kapkodom a fejemet, állandóan kérdésekkel bombáznak. Egyszer csak egy erős kar megragad, majd átvonszol, teljesen egy elzárt részig, ahová már a paparazzik nem jöhetnek be, és csak akkor pillantom meg, hogy ki is volt. Scooter. 

- Mégis mi történt, Mildred? – hangjából idegességet és félelmet tudok kiolvasni. Szemeibe nézek, és képtelen vagyok egy szót is kinyögni, és hirtelen, rá jövök, hogy mi történt. Eddig is tudtam, de képtelen voltam feldolgozni, viszont most olyan érzés, mintha rám zuhanna az egész. Hangos zokogásba török ki, nem tudok megállni lábaimon, a falnak támaszkodva csúszok le a padlóra.

- Hé, Mildred – guggol le elém, de alig látom könnyeimtől, csupán egy kérdést teszek fel neki. Egy kérdést ami most , ebben  a kibaszott pillanatban a legfontosabb.

- Scooter, ugye nem fog meghalni? Ugye? Kérlek ,mond, hogy élni fog , kérlek – könyörgök neki, de tudom, hogy ezzel semmit nem tudok segíteni, és semmit nem számít. Justin magára maradt, csupán orvosok veszik körül. Az ő kezükbe van az élete. Vagy él tovább, vagy meghal. Csak ez a két opció létezik, nincs harmadik választás. Sosincs harmadik.

Már legalább négy óra eltelt, mióta bejöttünk a kórházba, de csupán egyetlen egy nővérke szaladt ki úgy fél órája, de bárhogyan is ordibáltam neki, és kérdezgettem őt, nem mondott semmit, csak annyit értem el, hogy két nagy gorilla lefogott, és azóta is rajtam tartják a szememet.  Scooter közben ki-be járkált, intézte médiát, és hívogatta Justin családját, de mivel se az apja, se az anya nem lakik közel, így csak én vagyok itt. teljesen egyedül, a kavargó érzéseimmel, és a félelemmel. A félelem attól, hogy elvesztem, mert ha tényleg elveszteném, és soha többet nem láthatnám, azt hiszem teljesen összeomlanék, és nem tudom, hogy képes lennék-e újra talpra állni. Szerintem nem.
Egyre hangosabb és hangosabb az újságírók által keltett zaj, és már képtelen vagyok nyugton ülni, mikor nyitódik az ajtó, de nem Scooter érkezik, hanem Austin. Ziláltnak tűnik, de gyorsan jön felém. Én pedig mérges vagyok rá, nagyon.
- Mégis hogy hagyhattál ott? – kezdek bele, nem akarom az időmet vesztegetni, mintha bármit is számítana – Teljesen egyedül, két pszichopatával. Neked teljesen elment az eszed? – kissé felemelem a hangomat, de látom, hogy az őrök egyre többet pillantgatnak rám, ezért próbálom magam nyugtatni, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Én csak segítséget hívtam, Mildred. Csak segíteni akartam.
Szemeit pásztázom és látom rajta, hogy igazat mond. Austinnál nagyobb lelkű, és segítőkészebb embert, soha nem ismertem és nem is fogok. Képtelen vagyok rá haragudni. Visszaülök helyemre, ő pedig mellettem helyet foglal. Tudja, hogy mennyit számít nekem ő, ezért nem szól egy szót sem, és én sem. Csak ülünk és várunk, nem tudunk mást tenni.Körülbelül negyed óra elteltével, orvosok kezdenek kiszivárogni a műtőből, de egyikük se szól, ami nagyon fel idegesít. Legutoljára, egy magas, negyvenes éveibe járó jön ki, aki pont előttünk áll meg. Örülök, hogy végre valaki elmondja, hogy mi is történik vele.
- Hogy van? – alig tudok beszélni, így szinte olyan mintha suttognék. A doktor aggódó pillantásaitól megijedek, és már egyből a legrosszabbra gondolok. Én már csak ilyen vagyok.
- Él – szólal meg végül. – De a golyó mélyen belefúródott hasfalába, és egy levált része pedig  a máját károsította meg, de sikerült mindent eltávolítanunk, bár kicsit hosszú ideig tartott – utal arra, hogy szinte négy órán keresztül műtötték. – De él.
El se tudom mondani, milyen kő esik le a szívemről. Négy teljes óráig a legrosszabbra gondoltam, de él. Él Justin. Egyáltalán nem érdekel, hogy együtt leszünk-e a jövőbe, vagy egyáltalán találkozunk-e csak az hogy él. Én kavartam bele ebbe az egészbe , és nem tudtam volna elviselni azt a tényt, hogy miattam halt meg.- Bemehetek hozzá? – teszem fel a nagy kérdést. Még egyszer , utoljára látni szeretném, de nagyon. Kitudja, mikor lesz újra rá alkalmam.

- Nincs magánál, és normális helyzetben nemet mondanék – néz mélyen rám. – De látom mennyire aggódik, ezért menjen csak be, de csak öt percet kap, pihennie kell – apró mosoly jelenik meg az arcán, én pedig bólintok, és egy gyenge köszönöm-öt préselek ki magamból, és már sietek is a kórterembe, ahová időközbe elszállították.

Ahogy belépek, ismerőssé válik a hely. Nem tudom megszámolni, hányszor voltam már ilyen állapotok között. A tiszta fehér falak, és ezek a nagy , otromba kényelmetlen ágyak, már szinte az életem részévé nőttek. A kórterembe csak ő van. A készülékekre nézek, amik rendbe működnek, és látom, hogy ő is jól van, habár alszik. de most ez a lényeg, hogy pihenjen. Képtelen vagyok kimenni még, ezért az egyik ajtó melletti kis széket felkapom, és leülök mellé.

Beszélni akarok vele, bár tudom, hogy ez jelen pillanatban képtelenség. Egy hirtelen vezérelt ötlet miatt, megfogom kezét, és mégis beszélni kezdek hozzá, de egyáltalán nem össze függő dolgokat. Csak úgy random mondatokat ejtek ki a számon, amiknek semmi értelmük nincs, de valahogy képtelen vagyok arról beszélni, hogy mi is történik. Bár nagyon is jól tudom, hogy nem hall, én azért bízok benne. Egy halk kopogást hallok az ablakon keresztül. Az orvos int, hogy menjek. Még egyszer visszanézek rá, hogy megjegyzem őt. Nincs a legjobb állapotában, az biztos, de még most is olyan gyönyörű ember, mint amilyen volt. 

- Szeretlek Justin, mindennél jobban – mondom neki, és éppen állnék fel, mikor keze megrándul. Elképedve nézek rá, de semmi. Csak egy rándulás volt. Tudom, hogy ez sokszor megtörténik, de általában nem szoktak rá emlékezni a páciensek, de én most mégis azt remélem, hogy emlékezzen. Emlékezzen, mert nem tudom, hogy fogom-e valaha is mondani neki még ezt. Nem tudom, hogy lesz-e rá alkalmam.

*2 héttel később* 

- Megint itt? – a recepciós lány rá mosolyog, mint minden egyes nap a baleset óta.

- Mint mindig – gyengéden bólintok, majd elindulok Justin kórterme felé. Két hét telt el, de azon kívül, hogy egyszer nekem megszorította az ujjamat, semmi életjelt nem adott. Az orvos azt mondta, hogy csak alszik, de később kómába esett, és azóta nem ébredt fel. Pórbálnak minket nyugtatgatni, hogy csak átmeneti állapot, de valamiért nem tudok hinni nekik, és szinte felrobbanok attól, hogy semmit nem tudok csinálni azért, hogy felébredjen. Csak annyit, hogy minden egyes nap meglátogatom, ennyi telik tőlem. Ahogy a folyosón lépkedek, felfedezek egy ismerős alakot. 

Arcára aggodalom van kiülve, mint az eddigi tizennégy napban. Mikor meglát, már messziről integet. Bár csak azóta ismerjük egymást, de csodálatos teremtény. Éppolyan nagylelkű, és őszinte , mint  a gyereke.

- Hogy vagy Pattie? Nem úgy volt,hogy csak holnap jössz be?

- De,de úgy volt. De nem bírom ki, egyfolytában csak reménykedek. Csak ennyit tudok tenni – szomorúan néz rám, én meg úgy érzem, hogy megszakad a szívem. Annyira rossz látni ahogy a családja aggódik érte, és még nem is beszéltem a világról. hogy a világ mit szólt ehhez az egészhez. Rajongók millió siratják, és még azok is, akik utálják, mert tudják, hogy nélküle nem lenne olyan a világ, amilyen most.