40.Love me like you do

Kedves Olvasók!

Itt is lenne a következő rész, ami kicsit hosszabbra sikeredett, és úgy érzem, nagyon sokaknak fog ez tetszeni nem akarok spoilerezni .

Ugye azt mondtam, hogy már csak egy rész van hátra, de végül meggondoltam magam, és úgy tervezem, hogy eljutok az 50-es számhoz, szóval még tíz rész várható.

Köszönöm a véleményeket, remélem most sem hagytok cserben.

Már megint ez a hang. Nyöszörögve és nagy nehezen kinyújtom jobb karomat, de még így se érem el a telefonomat. Kicsit meglököm magam, így sikeresen a kezembe pattan, és ki tudom nyomni az ébresztőt. Ha utálok valamit egy napban, az az hogy fel kell kelni, és még hozzá elég  korán. Átpillantok az ágy másik oldalára, de szép sima takaró, így következtetek, hogy Austin ma sem aludt itthon. Szerencsére, egyre jobban elterjedt a szakmába, egyre több munkát kap, viszont alig látom. Bár ez az utóbbi időkben, nem túlságosan zavar. Mert az utóbbi időben teljesen mással vagyok elfoglalva.

Pontosan tizenhat napja van kómába, de semmit ne tudtunk segíteni. Az orvosok azt mondják, hogy ez csak átmeneti, de ők se tudják, hogy pontosan meddig is tart ez az átmenet . Lehet, hogy egy hónap múlva felébred,de lehet, hogy csak évek elteltével. Ezt senki se tudja. És ez a legrosszabb benne. Az agya nem sérült meg, de mégsem ébred fel. Az orvosok azóta is ezt kutatják, mert korábban ilyesmi nem nagyon fordult elő, de eddig semmilyen épkézláb magyarázattal nem tudtak előállni.

Erőt veszek, és kikászálódok az ágyból. Nem hagyhatom el magamat, újra. Sietősen felkapom a ruhámat, majd gyorsan megiszok egy kávét, és hagyok egy kis post-itet a húgomnak, hogy sokáig dolgozok, ne várjon meg a vacsorával. Merthogy az élet megy tovább. Egy héttel ezelőtt, éppen mikor jöttem ki a kórterméből összefutottam Scooterrel, aki teljesen kikészült, mint mindenki. Akkor említette, hogy otthagyta a kiadót a titkárnője, és hogy most azt se tudja, mit csinál. Én meg ott álltam, egy közepes érettségivel , munka nélkül, egy kiskorúval, bár van még pénzünk, anyáék nagyon sokat megtakarítottak, de hát nem ülhettem itthon egész áldott nap, valamivel muszáj eltereljem a gondolataimat.

Buszra szállok, és egyenesen a kiadó felé veszem az irányt. Az első nap nehéz volt, csak úgy kapkodtam a fejemet, de úgy érzem, egészen jól bele tanultam.

- Diana – üdvözlöm a recepcióst. – Scooter hagyott valami üzenetet? – könyökölök fel a pultra, miközben elveszem napi kávé adagomat. Még csak hét óra van, de már a másodikat kortyolgatom. Ez nem túl jó.

- Nem, semmi különöset –kezd gondolkodni. – Vagyis várj. De igen – hirtelen keresgélni kezd a rendelten asztalán, majd pár másodperc múlva egy kék cetlit vesz elé, és egyenesen a kezembe nyújtja. – Ez a tiéd – mosolyog rám, és meg gyorsan elolvasva, egyből az irodába sietek.

A papíron egy kevés intézni való dolog mellet, egy fontosabb feladat várt rám. Egy közlemény megírása, róla. Egy újabb heti közlemény, egy igazi, hiszen annyi, de annyi állhír terjed róla, minden egyes nap kitalálnak valamit. És pont ezért kell kiadni, egy biztos, és igazat, hogy ennek higgyenek, és ne a holmi bulvár lapok által kitalált történeteknek.

Leülök az asztalomhoz, és próbálom összeszedni a gondolataimat, és úgy megírni, ezt az egészet, hogy semmi személyes dolgot ne vigyek bele. Legalább egy óra is eltelik, mire elkezdem bepötyögni a szavakat a gépbe, de tíz órára kész vagyok, és már kint is van, minden platformon.

Egész álló nap gürizek, annyi a munka, hogy ki se látok a papírok közül, és két telefonhívás között fogyasztom el ebédemet. Végül fél ötkor, fáradtan lépek ki a kiadó épületébe, de nem haza igyekszek, hanem a kórházba. Ez már bele égett a mindennapjaimba. Egy külön kórterembe tették, ahová a belépés csak különböző papírokkal érvényes. Úgy érzem magam, mintha az elnököt látogatnám meg. Pedig ő csak egy átlagos, huszonkét éves fiú. 

- Kisasszony, várni kell. Még vannak bent. – utamat állja egy nagy, köpcös biztonsági őr, én meg kénytelen vagyok leülni és várni. Várni a soromra. Meglepetésemre, nem sok idő elteltével nyílik az ajtó, és szinte nem hiszek a szememnek. Selena az. Magassarkújával végig tipeg a folyosón, rám se hederít. Nem gondoltam volna, hogy meglátogatja, azután ami velünk történt. Az őr int, hogy szabad a pálya, így én besétálok, majd leülök, a szokásos helyemre, és elkezdek beszélni hozzá, mint ahogy azt minden nap teszem. Aztán valami olyan következik be, ami nem mindennapi. A műszerek elkezdenek rezegni, majd megcsendesülnek, és pedig felkapom a fejemet, és hol őt, hol a műszert nézem, és egyszer csak bekövetkezik az, amire több mint két hete vágyok. Lassan, és óvatosan kinyílik a szeme. Egyszerűen nem hiszek a szememnek. Képtele vagyok rá. Fejét felém fordítja, és meglepődik azon, hogy ott vagyok.  Mosolyra nyitom számat, és legördül egy könnycsepp az arcomon. Ébren van, és ez a lényeg. Csak ezt az egyetlen dolgot kértem, és beteljesült. Úgy érzem, ennél boldogabb már nem lehetnék. 

- Mildred? – hangja erőtlen és hamiskás. Éppen nyitom a számat, hogy szóljak neki, mikor berontanak hozzá , legalább tizen, és körbe veszik, én meg csak kisodródok az árral, de nem tudom, hogy hogy. Teljesen lesokkolódtam. De ez most nem az a rosszfajta, amikor gyomorgörcsöd van, és a lábad a földbe gyökerezik, nem, ez teljesen más. Most boldog vagyok. A folyosóra tekintek, ahol megpillantom Scootert , aki a napi vizitére jött. Álmosnak, és meggyötörtnek tűnik. Szóval még nem tudja a jó hírt. Hát honnan is tudhatná, hiszen alig telt el pár perc. Izgatottan, és nagy mosollyal sietek felé, hogy közöljem a jó hírt.

- Scooter – szólok rá, még egész messziről. – Felébredt, felébredt Justin.

Az arcára ezernyi érzelem ül ki. Egyszer tudom benne felfedezni a boldogságot, a megkönnyebbülést, és a mérhetetlen örömöt. Egy óriási mosollyal a száján siet a kórterme felé, én pedig ki a kórházból. Visszamehetnék, de én megtettem, amit tudtam. Az volt a kívánságom, hogy felébredjen. Ez teljesült. Hogy én igazából mit akarok, és mit is akartam mióta ismerem, az teljesen más. Nem minden jöhet össze egy ember életében. Bár, arra kíváncsi lennék, hogy miért jött vissza, és honnan tudta, hogy hol is vagyok pontosan. Ha lesz rá alkalmam, megkérdezem.

Sietek haza, ahogy csak tudok, hogy elmondjam Laureenek a jó hírt. Ők ketten mindig is jóban voltak, bár nem a legelejétől, de bírták egymást. Én csak ennyit tudtam, de azt hogy mindig tartották a kapcsolatot, igen akkor is amikor először elment, aztán miután szakítottunk is, az nagyon meglepett. Aznap mesélte el ezt az egészet Laureen amikor lelőtték, csak hogy felvidítson, és hogy tudjak róla. 

- Szia – üvöltök egy nagyot, ahogy beteszem a lábamat a házba, mert tuti, hogy fent van a szobájába. Pár másodperc múlva hangokat hallok, és meglátom, ahogy a lépcsőről bandukol lefelé.

- Mi ez a nagy boldogság? 

- Képzeld – úgy tekintek felé mintha valami nagy titkot mondanék el, egyszerűen nem tudom magam türtőztetni. – Felébredt.

- Tényleg? – lepődik meg, és ő is hirtelen totál boldog lesz. Közelebb lép hozzám, és egyik kezemet a kezébe veszi, és babrálni kezd vele. Ahogy nézem, egyszerűen csak még jobban elönt a boldogság, de közben úgy érzem, valami mégis hiányzik. Nem túl nagydolog, olyan mintha egy stabil széken állnék, de mintha egy csavar hiányozna. egyszerűen nem vagyok teljesen. Teljes, nélküle.

Kissé eltol magától, hogy a szemembe tudjon nézni, és egyből rájövök, hogy tudja. Mindig is tudta, de most képtelen tenni érte, és sajnálja az egész dolgot. Hihetetlen, hogy egy nézésből egy gondolatot ki tudok olvasni. Sírógörcs kerülget, de nem akarok újra sírni. Elegem van már belőle, hogy állandóan sírok. Nem akarok újra egy idegroncs lenni, nem tudom, hogy újra feltudnék –e állni a padlóról. Nem tudom, hogy lenne-e új célom amiért érdemes lenne.

Próbálom, de nem tudom visszatartani a könnyeimet, és ösztönösen borulok a nyakába. Szorítom, ahogy csak tudom. Nem így terveztem ezt a délutánt, de most ez kell. Ki kell hogy adjam magamból, hogy utána továbblépjek, és tovább éljem a hétköznapi, de cseppet sem átlagos életemet.

- Héhé – bal kezét hátamra teszi, és azzal simítgat – Minden rendben lesz, ígérem.

*4 héttel később*

Az irodába mindenki sürög - forog, és ez még csak egy átlagos kedd. Semmi új dolog nem történt, csak minden megy, ahogy kell mennie. Már majdnem két hónapja itt vagyok, és úgy érzem, egész jól beilleszkedtem. Intéztem a papírmunkákat, a megbeszéléseket, és az apróbb-seprőbb dolgokat. Szeretem, mert ellazít,é s kizökkent a hétköznapi bajokból, gondokból. Egyszer csak úgy hallom mintha kopognának az ajtómon, de nem veszek róla tudomást. Aztán egyre hangosabb a hang, és most már biztos vagyok benne, hogy valaki áll az ajtóm előtt. Megmondtam, hogy ne zavarjanak, éppen egy nagyon fontos papírmunka között vagyok. Idegesen odasétálok az ajtóhoz, majd erősen kivágom. Azt hittem, hogy valamelyik kis kávévivő, vagy mitugrász jön, de nem. Közel sem.  Hajába sapka van, és arra rátette a kapucniját, de így is könnyedén felismerem.  Őt bármikor.

- Bemehetek? – szólal meg végül, mert legalább egy percig bámuljuk egymást, de nem szólalok meg. Nem azért mert nem tudok, egyszerűen nem akarok.

Jobban kinyitom az ajtót, hogy be tudjon jönni, majd becsukom, és úgy maradok. Nem fordulok meg. Újra elkezdenek bennem kavarogni az érések, és azt se tudom, hogy mire gondoljak hirtelen.  Egy nagy levegőt veszek, és megfordulok, de továbbra is csak bámulom, ami kicsit kezdi idegesíteni.

- Miért nem látogattál meg?

- Nem akartalak, ennyire egyszerű az egész – úgy érzem, kissé bunkó és arrogáns vagyok, de csak így bírom ki vele. 

- Nem akartál? –őszintén meglepődik. – Te már nem érzel irántam semmit? – közelebb lép, én pedig próbálok hátrébb, de neki ütközök az ajtónak. Pont ettől tartottam, hogy újra ez lesz. Szeretném őt, mindennél jobban, de úgy érzem, hogy hibát követnék el. Mármint, az agyam érzi úgy, a szívem teljesen másképpen működik.

- Ilyet nem mondtam – zavaromban fülem mögé tűrök egy tincset, és a földet kezdem pásztázni. Most már közel sem vagyok olyan bátor, és határozott, mint a beszélgetésünk elején.

- Akkor mondjál valamit, mert visszajöttem hozzá akkor, érted jöttem vissza, hogy újra kezdjük. 

- Tényleg? – kérdezem vissza tőle, mert ezt eddig nem tudtam. Mint már említettem egyszer meg akartam kérdezni, de erre a válaszra nem számítottam.

- Miért szerinted miért mentem vissza? – értetlenül rázza fejét. – Persze hogy érted – még közelebb jön. Csupán pár centire van tőlem. Legszívesebben azonnal a nyakába ugranék, és el se engedném, de nem teszem. Muszáj türtőztetnem magamat.

- Justin, én nem tudom hogy mi legyen , de tényleg – végre ránézek, bele a, azokba a káprázatos szemekbe. – Szeretlek, de félek. Félek, hogy mi lenne velünk. Annyiszor próbáltuk már meg – túrok idegesen a hajamba – És egyszer se jött össze.

- Szerintem még egy esélyt megérdemlünk – apró mosolyt küld felém. – Én – mutat magára – és te. – majd rám. Itt áll életem szerelme, akivel már mindent megéltünk, szó szerint mindent, és újra együtt akar velem lenni. Tudom, nagyon is jól, hogy ez közel sem olyan biztos kapcsolat, mint Austinnal, és lehet, hogy egy hétnél tovább nem fogjuk egymást bírni, és lehet, hogy megcsaljuk egymást, és bántsuk egymást, de olyat, mint ő, nem fogok találni.

- Úgy gondolod? – már tudom a válaszomat, de húzom az eszét, hadd dolgozzon meg értem.

- Igen, úgy – megsimítja arcomat – De tudom, hogy igent mondasz, csak húzod  az agyamat – ismer mint a tenyeremet. Röhögök egyet, ezzel fel is fedvén magamat, majd szemeibe nézek, és számat az ő szájára tapasztom.

- Héhé – válik el tőlem – Nem halottam a választ – fenyegetően fel emeli az egyik ujját.

- Na jó – adom be a derekamat – Kellesz Justin, csak te kellesz. – nézek rá, és ahogy kimondom, megjelenik rajta az az irtózatosan nagy és boldog mosoly, és végre megölelem és arcomat mélyen a karjai közé fúrom. El se hiszem, hogy ez történik velem.