Kerek tíz nap telt a baleset óta. Ez a tíz nap
eléggé nehéz volt. Érzelmileg és testileg egyaránt. Nem beszélve a
rémálmaimról. Szörnyűek. Ugyanaz mindig. A baleset. Az agyam az egészet eljátssza újra és újra, de mindig vége van a nevetésem után, és soha nem tudom meg mi
lesz utána.
Anya és apa elvesztése nagyon megviselt, de tudom, hogy muszáj erősnek
maradnom. Persze, iszonyatosan fáj, és ha már rájuk gondolok, elbőgöm magam, és
fogalmam sincs, hogy hogyan fogok nélkülük létezni, de volt, aki rosszabbul
viselte. Laureen. Az első két nap, csak sírt, sírt és sírt. De utána, mintha mi
sem történt volna abbahagyta. Nem beszél róla, és még a temetésre sem jött el.
Bárhogyan próbáltuk Austinnal győzködni, nem is akart róla hallani. Levágatta a
haját, befestette, elkezdett sminkelni és valami szörnyű punk zenét üvöltet
egész nap a szobájában. Olyan mintha kikapcsolta volna az érzéseit. Tudjátok,
mint a vámpírok.
Eltemettük őket. Nehéz volt, de elengedtem. Rájöttem, hogy bármit csinálok, már
nem jöhetnek vissza, így tovább kell, lépjek. Ők is ezt szeretnék.
- Lar! – nyitottam be a szobájába.
Éppen a körmét festette feketére. Mintha nem is az én húgom lenne. Teljesen
ellentéte annak, ami volt. A kedves, segítőkész és szorgalmas kislány helyett
most egy lázadó, káromkodó tini lett. Sőt. Tegnap este, mikor hazajött kinéztem
az ablakon és éppen egy fiúval smárolt. Nem hittem a szememnek. Mi lett vele?
- Mi van? –közeledett felém mogorván és mikor megpillantottam a nyelvében ékeskedő
piercinget felsikítottam.
- Arról majd később beszélünk- mutattam
a szájára és próbáltam szigorúnak tűnni – És arról is, hogy kivel smároltál
tegnap - köszörültem meg a torkomat, mert kínosnak érzetem ezt az egészet.
Soha nem beszélgettünk a magánéletünkről. Persze, párszor említettem neki
Austin hogy mi van köztünk, de semmi több. Ő meg csak 14. Nem gondoltam, hogy
ilyen korán kezdi ezt az egészet.
– Egy óra múlva itt az ügyvéd - Vegyél
fel valami ruhát- mondtam komolyan, de nem nagyon éreztem magam biztosnak.
- Van rajtam ruha, és egyébként is minek jön az ügyvéd?- nézett kérdően rám.
- A végrendelet miatt - nyeltem egy nagyot, mert nem akartam előtte elbőgni
magam.
Csak bólintott és becsapta előttem az ajtót. A fürdő felé vettem az irányt,
ahol gyorsan letusoltam, majd egy enyhe, de mégis látható sminket tettem fel.
Mondjuk, az alapozót bőven kellet, használjam, hogy eltüntessem a szemem alatt
már hegyekben álló táskákat. A szobámban felvettem egy ceruza szoknyát és egy
inget, majd begöndörítettem a hajamat, mert borzalmasan nézett ki.
Mikor kész lettem, megálltam a tükör előtt. Nem néztem ki a legjobban, de a
mostani helyzetből csak ennyit tudtam kihozni.
Mikor csöngettek gyorsan lesiettem és közben magammal ráncigáltam Lar-t akit szó
szerint ki kellet, vonszoljak a szobájából. Mielőtt kinyitottam az ajtót, még
egyszer bele néztem a tükörbe mire Laureen csak megforgatta a szemét és
megbökött.
- Jó napot Mr. Blake! –fogtam kezet az ügyvéddel és beinvitáltam a házunkba. -
Ő itt a hugom – mutattam rá aki csak morgott valamit a szája alatt. – Laureen!
– néztem rá mérgesen, de az ügyvéd csak legyintett egyet
- Tinédzser- mosolygott majd a nappali felé vettük az irányt.
- Szóval – köszörülte meg a torkát – Mivel még egyikőtök sem múlt el 18, ezért
apátok a végrendeletbe kijelölt egy gyámot.
- De nekünk nincsenek rokonaink - ráztam fejem.
Sose voltak rokonaink. Apának és anyának a szüleit sosem ismertük és nem volt nekik
testvérük, így nem volt nekünk keresztszülőnk, nagybácsink vagy
unokatestvérünk.
- Tudom- bólintott komoran. – De apátok kijelölt egyet, akiben teljesen
megbízik és tudja hogy ott jó helyetek lenne. Los Angeles.
- Én nem megyek sehova - pattant fel Laureen. – És gyám sem kell nekem.
- Laureen. - álltam fel mellé és szigorúan ránéztem majd leültettem – Los
Angeles? De miért? Mr. Black én nem értem ezt az egészet- ráztam a fejemet,
mert tényleg nem tudtam mi lesz.
- Ott él a gyámjuk- lapozgatta a papírjait. – Pillanat- intett egyet.
Ránéztem Lar-ra akinek az arcára aggodalom ült ki. Akkor láttam először a régi énjét
a baleset óta, de mikor észrevette, hogy bámulom flegmán rám nézett, majd
elkezdte piszkálni a körmét.
- Ő itt a gyámjuk - nyújtott elém egy lapot egy névvel és fényképpel.
- Na, ne már – állt fel akkor már másodjára a húgom. – Nem fogok ezzel a nyálas
buzi fejjel élni egy fedél alatt- akadt ki. - És hogy a gyámom legyen? Kizárt!-
ordibált. – Inkább haltál volna meg te- mutatott rám- Mint ők- mutatott a
szüleim fényképére.
A szavai egyszerűen szörnyűek voltak. Hogy mondhatott ilyen szörnyűséget? Nem
értem, hogy tud valaki így megváltozni ennyi idő alatt. Miért nem próbálja meg
velem feldolgozni az egészet, úgy minden sokkal könnyebb lenne. Mérges voltam,
és egyszerűen nem tudtam magamat irányítani. Úgy éreztem, hogy már nem bírom
tovább.
Megütöttem. Nem bírtam tovább, és elbőgtem magam.
Mikor felemeltem a fejemet már nem láttam magam előtt Mr. Blacket csupán a
papírjait. Mikor magamhoz vettem a gyámom papírját újra elolvastam.
Szóval apa ezért áradozott róla mindig, ezért mondta, hogy ő mennyire jó ember,
én meg mindig cáfoltam a kifogásolható viselkedéseivel és a drogügyleteivel. De
úgy látszik apa hajthatatlan volt. A gyámunk Justin Bieber lett.
Winnie Biersack
Winnie Biersack
Szia jól lett, bár mikor az előző részben megláttam, hogy Justin benne lesz kissé húztam a szám de továbbra is olvasni fogom :)
VálaszTörlésNagyon örülök:)
TörlésFurcsállom, hogy gyámként Justin Biebert választottad. Ő is fiatal, ezért szerintem kaphatott volna más szerepet a történetben. Az ügyvéddel való beszélgetés is lehetett volna hosszabb. Kicsit úgy érzem elsietted ezt a részt.
VálaszTörlésHuh, pedig hidd el nagyon sokat is dolgoztam rajta. Azért választottam őt, mert így akartam, és szerintem nem nagy baj,hogy fiatal :)
TörlésKöszönöm a véleményedet!