Son

2016. június 20., hétfő

21.Tryna protect your feelins


Kedves Olvasók!
Nagyon hálás vagyok a sok vélemény miatt, és hogy már 14(!!) feliratkozója van a blognak. Most, hogy itt a nyár, nincs olyan sok szabadidőm, de ahogy tudom, hozom a részeket!
Kíváncsi vagyok, hogy szerintetek mikor jönnek össze? Vagy nem fognak?
Jó olvasást xx




Hangjából félelem, és rettegés áradt, és tudom, hogy ő nem az a félős típus, így egyből gondoltam, hogy itt valami nagy baj lehet, valami tényleg nagy baj. Nem az, hogy nem kapott cigit, vagy elloptak tőle valamit, valami sokkal nagyobb. Egyből gondolkozni kezdtem, hogy hol lehet, mert azt nem említette. A bokor volt, az az egyetlen hely, ami így mondhatni, közös volt, de azon kívül mindig éppen oda mentünk ahova csak akartunk. Közben nem is veszem észre, hogy Justin némán bámul, és természetesen magyarázatra vár.
- Figyelj, most mennem kel – egyszerűen nem tudok a szemébe nézni, ezért szemkontaktus nélkül felállok az öléből, majd a cigis dobozommal és nyugtatóimmal elindulok lefele. Sietősen veszem lépcsőfokokat, mikor egyszer csak meghallom a hangját, ahogy a nevemet kiáltja.

- Nem mész el nélkülem – idegesen siet le a lépcsőn, baseball sapkáját felveszi, majd a kezemhez nyúl, és rákulcsolja ujjait az enyéimre. Kapkodva nyitom ki a bejárati ajtót, és sietősen veszem a lépéseket kifelé a telekről. Kérdezés nélkül követ engem, mivel elindulok a bokor irányába, ahol mindig találkozunk. Mikor meglátom, hogy senki nincs ott, még ijedtebb leszek, és hívogatni kezdem Cameront, de sajnos egyik hívásomra sem válaszol. Justinra nézek, akiből semmilyen érzelmet nem tudok kiolvasni, csak csupán velem, van és támogat, ezért inkább nem kezdek el kérdezősködni.

Annyira furcsa, mert teljesen olyan érzés mintha ismerném, de közben meg nem, vagyis igen, de igazából nem úgy érzem, hogy néha tudom ki ő valójában, de a legtöbbször, és ez főleg akkor van, ha sokan vagyunk, mintha álarcot húzna magára, mintha félne megmutatkozni mindenki előtt és felvállalnia, hogy milyen is ő valójában. És hogy milyen is ő? Egy ember, teli fájdalommal, örömmel és érzelmekkel. Csak egy normális ember, egy nem éppen normális élettel.

Hirtelen kocsi hangot hallunk, ezért gyorsan megfordítom a fejemet, Túlságosa is gyorsan ment el a mellettünk, ezért nem tudtam semmit sem üzenni, vagy mondani neki, de láttam. Ott ült a hátsó ülések egyikén és arcán félelem látszódott. Mikor megláttuk, egyből az egyik bokor mögé ugrottunk így mi láttuk őket, de ők minket nem.

Egyből elkezdtem futni a kocsi irányába, de Justin elkezdett visszahúzni, én pedig ordibáltam, hogy mégpedig mi utánuk megyünk, de kezeimet erősen leszorította majd a két keze közé szorította arcomat.
- Nyugodj már meg. Nem futhatsz utánuk, soha nem érnéd utol őket – mutatott abba az irányba ahova elment a kocsi. – Próbálj üzenni neki.
Örültem, hogy le tudott nyugtatni, mert a következő mozdulatom már tényleg az lett volna, hogy leütöm vagy valami ilyesmi, hiszen tudtam, hogy nagy baj van Cameronnal és csak segíteni akartam neki. Semmi mást nem akartam, csak hogy jól legyen, hiszen egy elég fontos személy. Nem tudom mi lett volna velem, ha akkor a kórház előtt nem találkozok vele. Ő segített át az életem egyik legnehezebb szakaszán, és ezért mindig is nagy hálával és köszönttel fogok neki tartozni, és ezek mellett egy nagyon jószívű normális srácot ismertem meg, akiben mindig számíthatok, bármi baj legyen.
Kapkodva veszem elő a telefonomat és hívom újra, de nem válaszol. Ekkor egy üzenetet kapok, amit gyorsan meg is nyitok. Egy kép volt rajta, és amit láttam, teljesen megrémisztett. Az a hely volt a fényképen, bár kicsit sötétebben, mint az álmomba. Justin kikapta a kezéből, és rám nézett.
- Tudom, hogy hol van, gyere – húzott vissza a háza felé. Bementünk az egyik garázsba a sok közül, és arra számítottam, hogy valamelyik feltűnő, csicsás, igazán Bieberes kocsival megyünk, de nem. Egy egyszerű fekete, kis családi kocsival állt elő, amibe én rögtön beugrottam.
- Neked miért van ilyen kocsid?  - bármennyire is ideges voltam, és féltem, kitört belőlem a kuncogás, mert teljesen lehetetlennek tartottam, hogy pont neki, van egy ilyen nagycsaládos típusú kocsija.
- Na, nem tetszik? – látta rajtam, hogy kicsit megenyhültem ezért  kicsit bolondosabbra vette a figurát. – Szerintem tökmenő nem? – mosolygott rám, majd elindultunk. – Ki ő neked? – kicsit komolyabbra váltotta a szót, mert tudta, hogy ezt nem tudjuk kikerülni, bármennyire is akarjuk.



- Egy fontos ember számomra – dörzsölgetem a kezeimet az öleimbe és, nem nézek rá, mert tudom, hogy mit mondana. Hogy, nem lehet egy ember fontos valakinek, ha ilyen körülményekbe sodorta, és ilyen rossz dolgokat tett vele.


Az út további részében csendben ülünk, és mindketten csak az utat bámuljuk. Néma csöndben utazunk, nem is próbálta meg bekapcsolni a rádiót, mert tudta, hogy az egyáltalán nem segíthetne a helyzeten. Testemből csak úgy áradt az idegesség, és minden percben ránéztem, hogy mondja már azt, hogy megérkeztünk, de nem. Kerek tíz idegőrlő perc után, egyszer csak szólt, hogy megérkeztünk. Gyorsan kapcsolom ki az övemet, és pattanok ki a járműből, és Justin is pontosan ugyanezt teszi. Megriadok, a hasonlóság miatt. Pont ugyanazt a helyt látom, amit álmomban. De továbbra is félek, mert annak az álomnak soha nem volt jó vége, és van egy olyan érzésem, hogy most se lesz.

- Mildred – hallom meg Cameron hangját az utca végéből, és ösztönösen elkezdek felé futni. Lábaimat nem érzem a fájdalomtól, de továbbra se állok meg, hanem egyre gyorsabban és gyorsabban akarok futni. Hallom, és félszemmel látom, hogy Justin is követ, aminek örülök, mert tudom, hogy így biztonságban leszek. Nem tudom pontosan, hogy mennyi idő telt el, de úgy érzem legalább egy fél óra. Cameron teste a földön hever, és hirtelen egy magas, legalább kétméteres, és száz kilós férfi jelenik meg. A sötétség miatt, nem nagyon látom az arcát, de mikor a zsebeiből előveszi, a fegyverét egyből hátra ugrok egyet. Justin szorosan fog, és maga mögé tessékel, de én egyből tiltakozok. Közben Cameronra pillantok, aki a hasán fekszik, de nem hallok semmi hangot tőle.

- Nocsak, nocsak, ki látnak szemeim – fegyverével kerül meg minket az ismeretlen férfi, majd a fegyver végét megállítja Justin szívénél. Kiséé odanyomja, így érzem, hogy Justin megszorítja ujjaimat. – A híres Justin Bieber – nyomja meg a nevét gúnyosan. – Rég találkoztunk cimbora – nevet fel jóízűen, de Bieber semmit nem válaszol, így tudom, hogy a cimbora szó, nem rejt maga mögött túl sokat.

- Mit akarsz tőle? – mutat Cameronra, aki továbbra is a földön fekszik, e már más mozdulatban ezért hirtelen odafutok mellé. Úgy veszem észre, hogy nem nagyon érdekli a fickó, inkább Justinnal van elfoglalva.

Soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Hogy így találom őt itt, és hogy Justin valahonnan ismeri a férfit. Tudom, mert Manuella néha szóba hozta, hogy milyen élete volt, meg hát azért 2014-ben csak a botrányairól volt híres, mindenhol az szólt, hogy miket csinál, de soha nem gondoltam volna, hogy újra kell, találkozzak a rossz énével.
- Nem fizette ki a drogot, tudod, akkor mi van, hisz már te is tapasztaltad, nemde? – kezét vállára teszi, de Justin gyorsan le is söpri, majd követve engem, Cameronhoz lép. Erősen megfogja, majd megfordítja. Hátra ugrok a látványtól. Arca csupa vér, és kezével a bordáit szorítja, én pedig ösztönösen kapok oda, és nézem meg miért szorítja. Ott is vért látok, gondolom meglőtte. – Szóval, kéne a pénz.
- Adok, csak hagyd békén. Mennyi kell? Hmm?- idegesen ered a férfira, aki csak röhögve nézi. Nem tudom, hogy mi lehetett köztük régen, de gondolom, hogy nem sok jó. – Tíz, húsz? Szólalj már meg, te barom – immáron üvöltözik vele, és kezét ütésre emeli, de a fickó fenyegetően felém tartja a pisztolyt, és ami ezután történik, jogosan kerül be életem legrosszabb percei, vagy csak másodpercei közé. Ott guggolok Cameron mellet, aki immáron felült, és mikor rémülten meglátom, hogy a pasas rám céloz, pont rám, ijedten nézek vissza hozzá, és mire már feleszmélek, annyit látok, hogy újból a földön fekszik, immáron előttem. Mire feleszmélek, annyit látok, hogy Justin és a férfi egymást püfölik a földön, Cameron pedig mellettem fekszik, szeme már fennakadva Tudom, hogy meghalt, de nem akarom elhinni. Vállát rángatom, és üvöltözök, hogy ébredjen fel, de nem mozdul. Megvédett, engem. Ha nem ugrott volna elém, most én feküdnék a földön halottan.
Egyszer csak szirénákat hallok meg. Tudom, hogy mennünk kell, de nem akarom Cameront itt hagyni. Itt, és így meg halni. Justin arca már csupa vér, a férfi pedig a földön fekszik. Kezeivel sorosan megragad, majd elkezd erősen rángatni a kocsi felé. Még egyszer visszanézek, és kitört belőlem a sírás. Addig egy könny nem jött ki szememből, de most már nem érdekel, hogy mi lesz, és nem tudom visszatartani magam. Sírógörcs közepette ülök be a kocsiba, és kapkodva veszem a levegőt. Magam mellé nézek, ahol megpillantom Justint aki csak az útra figyelj, és arra, hogy ne kapjanak el minket a rendőrök. Ismeretlen utakra tévedünk, és egy jó félórás kocsi út után megérkezünk valahová. Idegesen száll ki, és int, hogy maradjak, de nem tudok bent ülni egyedül a kocsiba, ezért követem őt.
- Azt mondtam maradj bent – üvölt rám, olyan hangosan, mint még soha. Félnem kéne tőle, de valamiért nem érzek semmit, csupán próbálok higgadt maradni, amennyire csak lehetséges.
- Justin – hangom halk – Hol vagyunk?
Szemeit idegesen megforgatja majd erősen ismét a karomhoz nyúl, és elindulunk a szikla szélére. Mikor kiélek, eláll a lélegzetem és olyan mintha semmi baj nem lenne az életemmel. Egy olyan helyen vagyunk, ahol a kutya se jár. miközben én bámulok, Justin visszasiet a kocsihoz és egy törölközővel illetve egy vizes üveggel tér vissza.
Kezeiből kiveszem az üveget, majd kicsit bevizezem a törölközőt, és óvatosan mosom le a vért. Néha fel-felszisszen, de egyébként nem kommunikálunk egymással. Én még midig nem fogom fel, hogy mi történt és úgy érzem, hogy ő se pontosan. 
- Majdnem meghaltam – mondom ki halkan, amit csak magamban akartam mondani, de úgy tűnik nem jött össze. Fejét felém fordítja, majd ujjait rákulcsolja az enyéimre. - Én ezt nem bírom ki még egyszer, nem - rázom a fejemet tiltakozóan és szememből, ujjból könnyek csordulnak ki.
- Ki fogod bírni - komolyan mered rám. – Ki kell, hogy bírjad. Ott van Laureen, csak te vagy neki, senki más.
- Ismerted? – szegezem neki a kérdést, mert már nem bírok magammal. tudom, hogy valami rossz ember lehetett neki is, de nem tudom felfogni, hogy miért barátkozott, vagyis hát miért volt kapcsolatban ilyen féle emberekkel.
- Hagyjuk ezt, jó? – tekintetét leveszi rólam és tájat bámulja.
- Nem, nem hagyjuk – idegesen állok fel és a kocsi felé veszem az irányt. Hallom, hogy követ, de eszem ágába sincs vissza fordulni. Mérgesen ülök be a kocsiba, és csak annyira vágyok, hogy elaludhassak. Nem akarom elhinni, azt hogy már megint egy fontos személy hagyott itt, és hogy Justin már megint úgy viselkedik, ahogy szokott. Egyszer mindent megtenne értem, egyszer pedig úgy bánik velem, mint egy utolsó senkivel. 
Beülök a kocsiba, és ő is ugyanezt teszi, de nem indítja be motort, helyette arcát felém kapja.
- Igen, ismertem. És igen, én is vettem tőle drogot, és igen, én is lőttem már fegyverrel, és igen szar ember vagyok – ahogy folytatta azokat a dolgokat, amiket megtett egyre hangosabban és hangosabban beszél, ezért a végér úgy érzem, hogy már ordít. Arca teljesen kipirosodott, szája pedig megállás nélkül jár, és közben idegesen markolássza a sebváltót.
Nem szólok hozzá, és ezt ő is pontosan tudja, hogy nem is fogok, ezért pár másodperc után meghallom a motor hangját, és már indulunk is.
Örülök, hogy elmondta, hogy tényleg ismeri, de annak viszont nem hogy ilyen negatív véleménnyel van magáról. Igaz, nem ismerem teljesen, de azt bátran kimondhatom, hogy nem szar alak. Csinál olyan dolgokat, amiket nem kéne, sokszor meggondolatlanul cselekszik, de mindig megvédi azokat, akik igazán fontosak neki, és szerintem ez nagyon fontos dolog egy emberben.
Némán szállok ki a járműből és megyek be a házba. Örülök, hogy végre vége a napnak, és befekhetek az ágyamba, hogy aludjak egyet és elfelejtsem egy éjszakára, hogy mi történt. Utánam pár perccel érkezik meg, mikor én még mindig a nappaliban vagyok. Szó nélkül vesz ki egy italt a hűtőjéből, majd indul meg az emeletre, de én utána kapok, és megragadom a kezét. Mikor szembe kerül, furcsán néz rám, gondolom meglepődött, hiszen mindig ő szokott az én kezem után nyúlni, nem pedig fordítva.
- Köszönöm, hogy ma velem voltál. – súgom neki halkan, ő pedig továbbra is meredten bámul. Száját mosolyra húzza, majd karját a derekam közé fonja, és pedig kicsit közelebb húzódok hozzá. Egymást bámuljuk, és bámuljuk, mikor egyszer csak megcsörren a telefonja.

6 megjegyzés:

  1. Imádom!!! <3 Óriási lett, de szegény Cameron!!! :(
    Nagyon klassz!!! Gratu! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy ennyire tetszik. Igen, ő csak ilyen átvezető karakter volt:(
      Puszi :*

      Törlés
  2. nagyon jó rész lett :D
    siess a kövivel!

    VálaszTörlés
  3. Nagyon nagyon szupi lett..
    Tudom mindig ezt irom de nem tudom hogy hogy irjam le milyen húha ez a blog.
    Iszonyatosan jol irsz es nagyon is tetszik..
    Imadom olvasni.. Kb minden nap arra varok hogy jojjon ki uj resz...
    De ezt tudom hogy nem minden nap jon es ezzel semmi baj sot igy jobban erdekel mindig amikor ki jon az uj.. Es amikor elkezdem olvasni akkor szinte bombat is robbanthatnak mellettem mert arra se riadnek fel mert annyira belemerulok..
    Szoval csak annyit mondok TOKELETES.
    Nagyon nagyon varom a kovi reszt es kivancsi vagyok a fojtatasra..
    Puszii

    VálaszTörlés
  4. Nagyon nagyon szupi lett..
    Tudom mindig ezt irom de nem tudom hogy hogy irjam le milyen húha ez a blog.
    Iszonyatosan jol irsz es nagyon is tetszik..
    Imadom olvasni.. Kb minden nap arra varok hogy jojjon ki uj resz...
    De ezt tudom hogy nem minden nap jon es ezzel semmi baj sot igy jobban erdekel mindig amikor ki jon az uj.. Es amikor elkezdem olvasni akkor szinte bombat is robbanthatnak mellettem mert arra se riadnek fel mert annyira belemerulok..
    Szoval csak annyit mondok TOKELETES.
    Nagyon nagyon varom a kovi reszt es kivancsi vagyok a fojtatasra..
    Puszii

    VálaszTörlés