35.I just need somebody to love

Kedves Olvasók!

Mostanában egyre több ihletem van, és ezáltal többször hozok részeket, de úgy látom, hogy túlságosan nem vagytok aktívak. Kérlek, aki elolvassa a részt, írjon valamit.Nem tudjátok elképzelni, hogy fel tudja dobni a napomat egy-egy aranyos, vagy éppen nem aranyos komment.

Annyira nem akartam ezt az egészet. Persze, ki is akarna teherbe esni tizennyolc évesen önszántából? Nem túl sokan, és én nem tartozok közéjük. Tudom, hogy mit kell csináljak, de egyszerűen félek. Félek, hogy mi lesz velem ezek után. Nem tudom, hogy mi van velem, d egyszerűen undorodva gondolok arra, hogy a hasamba egy élet növekszik, egy kisbaba. Egy kisbaba, akinek az apja Justin Bieber. Csak gondoljunk bele, szegénynek, ha felnő, nem lesz jó élete. Ezt bátran kijelenthetem.

Az egész élete meg lesz bélyegezve, az által, hogy ki az édesapja, és én ezt nem szeretném. Ha egyszer gyerekem lesz, annak a legjobbat akarom adni, és most, az a helyzet, amiben vagyok, ez nem az.

 Jobb oldalamra pillantok, és megnyomom a nővér hívót. Őszintén örülök, hogy körülbelül fél perc múlva már a kórtermemben van, mert kitudja mi lett volna, ha nem ilyen korán, talán még meg is gondoltam volna magamat.

- Mit parancsol? –egy fiatal, mosolygós nővér ál meg ágyam mellet, és bájosan rám pillant, viszont mikor meglátja, ijedt és sápadt arcomat, egyből megkomolyodik.

- Szeretném elvetetni a gyereket – alig tudom kipréselni a szavakat szájamból, és úgy érzem, mintha nem is igazán mondtam volna, és a nővérke nem hallott volna semmit. De hallott. Arca egyből sápadt lesz, és szeme csillogni kezd, de csupán egy bólintással jelzi, hogy ért, hogy mit akarok,majd sietősen kimegy a teremből. Ahogy a szemébe néztem, láttam benne valamiféle együttérzést és fájdalmat. De olyat, mintha ő is átélte volna, és tudja, hogy milyen ez nekem. Lehet, hogy ő is volt olyan buta, hogy teherbe esett alig tizennyolc évesen? Kitudja, bármi megtörténhet.

*1hét múlva*

Az egyik székhez nyúlok, hiszen nem érem fel a legfelső polcot, viszont ott van a gabonapelyhem. Hányszor meg mondtam már mindkettőjüknek, hogy ne tegyék fel a legfelső polcra, mert nem bármennyire is annak tűnik, nem vicces minden nap egy székre állni és felnyúlni érte. Amint megkaparintom, beleöntöm a reggeliző tálkámba, majd tejet öntve vele, gyorsan el is pusztítom. Már hallom a lépcsőről a hangokat, így a hűtőbe nyúlok,a már kész szendvicsért.

- Ahj, el fogok késni –rohan le Laureen a lépcsőn, kissé szétszórtan, ami elég fura, hiszen nála összeszedettebb emberrel még nem találkoztam, és úgy hiszem, hogy nem is fogok. – Ide tudnád dobni a kajámat? – rám se pillantva cuccait próbálja beletuszkolni cuccait táskájába, kisebb—nagyobb sikerrel.

- Tessék – dobom pont a hátizsákjába

- Még egy kis pénzzel meg tudsz dobni?- szememet forgatva nyúlok bele pénztárcámba és adok neki egy 20-ast.

- Még valami? Esetleg egy felhőkarcoló, vagy luxusautó? – próbálom bevetni ironikus énemet, de egy legyintéssel elintéz engem és tovább pakolászik. Mindig is időben készített el minden, és szinte perce pontosan be volt osztva, hogy mit fog csinálni, ezért is csodálkozom azon, hogy most így viselkedik. De hát úgy látszik, hogy neki is van, amikor nincs jó napja.

Közben Austin is lejön az emeletről és egyből felém fordul.

- Na és te kérsz valamit? Istenien tudok pénz elővenni – fordulok bájos mosollyal felé.

- Én csak egy csókot kérek, ha lehet – mosolyog rám huncutan, majd derekamnál megfog, és erősen magához húz.

Egy héttel ezelőtt, amikor kiment a kórtermemből azt hittem, hogy soha többé nem fogom látni. Tudtam, hogy megbocsájtó, és minden t lenyel, de nem gondoltam volna, hogy még ezt is. Iszonyatosan szörnyen éreztem magamat, a műtét után, de a meglepetésemre a folyosón várt engemet, könnyes szemmel és ideges tekintettel. Kezemet megfogva, csak annyit mondott, hogy sajnálja. Ezzel zártuk le a dolgot. Se ő se én nem említettem meg ezek után, csupán Laureenak meséltem el aznap este, aki kicsit se lepődött meg a dolgon, de hisz van olyan amin ő meglepődik?

- El fogsz késni - lököm el, ezzel megszakítva csókcsatánkat, majd felülök a bárpultra és jegyzeteimet kezdem el bújni. Alig hiszem el, hogy két hét múlva érettségizek. Mióta visszajöttünk New Yorkba elég sokat tanultam, de még mindig úgy érzem, hogy alig tudok valamit. És hogy utána mit kezdek az életemmel? Egyszerűen nem tudom. Nincs semmi, ami érdekelne, de viszont valamit meg akarok csinálni, de fogalmam sincs.

- O-o-o – hangzik fel a z ajtó felől egy vészjósló hang, majd a húgomat látom meg, kezében egy egy újságpapírral.

- Mi az? – nézek fel tanulmányaimból, majd pillantok át a szalagcímre, és ha nem tartatna éppen Austin a derekamnál fogva, biztos leesnék. Azt hittem vége van, és soha a büdös életben nem fogok róla újra hallani, de tévedtem. Egészen idáig nem is hallottam, és nem is kerestem róla híreket, de ez, ez teljesen más. Justin Bieber volt barátnője, Mildred Black terhes? A cikkben lévő dolgokat állítólag egy bennfentes, és hozzám közel álló személy mesélte el. Ahogy a sorokat olvasom, érzem, hogy én ezt nem akarom. Nem akarok újra belekerülni ebben az egészbe, én csak egy normális életet szeretnék élni, de úgy látszik, nem jön össze, bármennyire is próbálkozok, és bármennyire is ellenkezek bármi ilyesféle dolgok ellen. Az újságban lényegében annyit írnak le, hogy Justin Bieber volt barátnője terhes volt, és elvetette a babát, és ők úgy tudják, hogy tőle van. És milyen jól tudják.

Hirtelen fel megy a pumpa bennem és idegességembe egy kézmozdulattal lesöpröm a mellettem lévő jegyzeteimet majd egy erőset csapok bele az asztalba.

- Hé,hé. Nyugi – fogja össze két kezemet olyan erősen ahogy csak tudja, és ,meg ránézek. Ideges vagyok, de közben iszonyatosan féke, hogy ki fog derülni az igazság, és akkor Austin biztos elhagyna, ebben már teljesen biztos vagyok, és abban is ,hogy azt nem élném túl, most tényleg nem. tudom, elég sok dolgot vészeltem át, de ez újra tönkre tenne, és nem tudom, hogy képes lennék-e újra felállnia padlóról és elölről kezdeni mindent Annyiszor csináltam már ezt, hogy már szinte rutinból jön az egész.

- Jobb, ha felmegyek – hagyok ott csapott-papot és felsietek a szobámba. Hirtelen nem érdekel az, hogy kivel mi történik, és hogy mi velük, csak saját magam. Megnyugodok mikor hallom a zár kattanását a bejárati ajtón, ami azt jelenti, hogy végre egyedül vagyok. Úgy terveztem, hogy egész nap tanulok, ehelyett pedig itt kuksolok a szobámba és csak pörög az agyam és pörög. Egyszerűen nem akar leállni, sehogy sem.

Nem tudom, mennyi időt töltök el hanyatt fekve, a plafont bámulva, mikor egyszer csak meghallom, hogy valaki dörömböl az ajtómon. Hirtelen összerezzenek, de aztán inkább lassacskán feltápászkodok, majd lesétálok és megállok az ajtó elé. Olyan érzésem, hogy valaki olyan áll az ajtó másik túl oldalán, akit nem akarok. Nagyon nem. Mégis ráteszem kezemet a kilincsre, amit lenyomok, és nagy erővel kinyitom az ajtót.

Én ezt egyszerűen éreztem. Előre éreztem, hogy ő fog ott állni. És hogy változott-e? Cseppet sem. Hirtelen köpni-nyelni nem tudok, bármennyire is számítottam, hogy lehet, hogy ő lesz az.

- Mildred – szólít meg, és meg sem várva, hogy azt mondom, hogy bejöhet, bejön a házba, én meg becsukom az ajtót mögötte, és úgy maradok. Egyszerűen képtelen vagyok megfordulni, és őszintén szólva, nem is akarok. Nem akarom azt, hogy itt legyen, viszont tudom, hogy örökre nem maradatok így, ezért egy nagy levegő vétel után megfordulok, és egyenesen a szemébe nézek:

- Te meg mi a francot keresel itt, Justin? – látom az arcán, hogy cseppet sem lepődik meg, amiért ilyen, hogy is mondjam, kissé harciasan fordulok hozzá. Mindkét szemöldökét felvonja, majd kissé elneveti magát, és a mellette álló szekrényen lévő képre pillant. Egy kép rólam és Austinról.

- Kitől volt a gyerek, Mildred?

- Te most komolyan ezért jöttél ide, hogy ezt megkérdezed? – nem akarom, hogy itt legyen, ezért olyan undokon viselkedek, ahogyan csak tudok. - Megmondtam, hogy soha többé nem akarok veled találkozni, érted? Felfogtad?- mutogatok neki hevesen. – De ha már ezt akarod tudni, akkor elmondom. Igen, a tiéd volt. De csak volt. - fújom ki a levegőt. Kicsit megkönnyebbülök. Az elmúlt két óra idegessége jött ki belőlem.

- És nekem miért nem szóltál róla? Nem csak a te gyereked lett volna.

- Hogy miért nem szóltam? – nem tudom magam türtőztetni. –Most úgy őszintén, szerinted milyen élete lett volna?Hm? Úgy élni le az egész életét, hogy csesztetik mert ki az apja. És ezt most tudod, nem úgy értem, de gondolj már bele, könyörgök.

Végig farkas szemet nézünk, majd mikor befejezem mondandómat, újra a mellette lévő képre pillant. Körülbelül egy hónapos lehet. Austin elvitt engem Szabadság-szoborhoz, hisz utoljára olyan öt évesen lehettem ott, és már nagyon sokat nyaggattam őt az elmúlt hetekben. Egy csodálatos nap volt, de komolyan. Semmivel nem foglalkoztam, csak vele, és ez volt a legjobb Minden bajomat, gondomat magam mögött tudtam hagyni, és legalább egy napra ki tudtam kapcsolni az agyamat. bár csak minden egyes napom ilyen jó lenne.

- Őt is ugyanúgy szereted, mint engem? – egyszerűen nem hiszem el, hogy hogy képes ilyesfajta kérdéseket feltenni. nem elég hogy idejött és állandóan kérdezősködik, még ezt is megkérdezi. Kapásból hazudnék neki, de már nem tök mindegy? Úgyis tudja, mit érzek, nincs miért hazudjak neki.

- Justin - sóhajtok egyet kimerülten, majd felülök a bárszékre. Remegnek a lábaim, és egyébként is elfáradtam. – Tudod jól, hogy soha senkit nem fogok úgy szeretni, mint téged – nézek jó mélyen a szemébe, ő pedig egy féloldalas mosollyal nyugtázza válaszomat, majd közelít felém. Legszívesebben hátrálnék, de egy tappotatt sem tudok mozdulni. Hirtelen megérzem térdeimen kezeit.

- Holnap estig itt vagyok, hívj, ha akarsz - suttogja, majd egy pillanat alatt el is tűnik.

Percekig csak ülök, és ülök. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy mi történt az elmúlt pár percben. Csak kattog, és kattog az agyam. Nem hiszem el. Én ezt nem akarom. Nem akarok újra belekerülni ebbe. Már kezdtem volna elfogadni, hogy végre normális életem van, erre minden újra fenekestül felbolydul.

Hirtelen megcsörren a zsebembe lévő telefon és először azt hiszem, hogy hívnak, de csupán csak egy üzenetet kapok Austintól, mégpedig azt, hogy ma nagyon sokáig kell dolgozzon a stúdióban, így inkább bent alszik.. Csak ezt ne. Szóval egész áldott nap, és este is egyedül leszek, a gondolataimmal, hiszen ma Laureen se alszik itthon. Pompás.

Visszafordulok jegyzeteimhez, de nem megy. Nagyon nem. legalább tízszer olvasok el ugyanazt a mondatot, de nem tudom megjegyezni. Csakis Justinon jár az agyam, egyszerűen nem tudom kitörölni. Újra és újra lejátszódik, hogy mi történt és újra előjönnek a régi emlékek. Minden olyan, ami vele történt.

És egyszer csak hirtelen, a szívem átveszi a fejem fölött az irányítást, és nem állok neki ellen. Telefonomhoz nyúlok, és szinte ösztönből hívom fel. Csupán a hatodik kicsengés után szól bele.

- Tudtam, hogy hívni fogsz – közli szárazon, cseppet sem barátságosan. – Mikor érsz rá?

- Igazából egész nap – érzem, hogy remeg hangom, és a pulzusom az egekben van.

- Öhm – mintha vacillálna .– Öt körül oda küldök valakit – mondja ,és le is teszi.

Huh. Egyszerre vagyok boldog és ideges is. Nem tudok másra gondolni csak rá. Eszembe se jut senki, csak az, hogy mi lesz. Hogy mi fog történni.