41.Blessed me with a second chance

Kedves Olvasók!

Egy elég nagy kihagyás után, itt lenne a következő rész. Úgy volt, hogy felhagyok az írással, és még most se vagyok biztos, hogy mit fogok csinálni, szóval vagy lesz rész, vagy nem. Magam sem tudom hogy miért van ez, de úgy érzem, senki se kíváncsi hogy mit írok. Szóval, ha bárki is elolvassa, az kérem, írjon valamit! Köszönöm.

Nem tudom megmondani pontosan, hogy hány perc telik el. Csak ölelem, és ölelem. Képtelen vagyok elengedni. Nem csak felépült, de vissza is kaptam. Azt hiszem, ennél boldogabb már nem is lehetnék. Most mindenem megvan, amire szükségem van.  És csak ez számít. Nem az, hogy több millió dollárjaid legyenek, és több ezer ismerősöd. Nem, ezek csak külsőségek, és felesleges dolgok az életben. Csak az számít, hogy olyan emberek vegyenek körül téged, akik szeretnek, és minden megtennének csak azért, hogy te boldog legyél.

- Most már azért elengedhetsz, kezdek megfulladni – lágy hangon szól hozzám, de érzem, hogy egy kis irónia bújik meg mögötte. Kezemet leeresztem, de ő utánuk kap, és rákulcsolja ujjait az enyéimre.

- Annyira boldog vagyok, Justin. El se tudom mondani – úgy számolok be az érzéseimről, mint egy óvodás, aki most kapott valami édességet. Tele vagyok izgalommal, és kíváncsissággal.  Nem félek a jövőtől, attól, hogy, hogy fognak alakulni a dolgaink, és hogy egyáltalán együtt leszünk-e a jövőben, egyszerűen csak kíváncsi vagyok, és várom, hogy mit hoz majd a sors. De az biztos, hogy bármin is megyünk majd keresztül, nem fogom engedni, hogy újra elveszítsem. 

- Én is Mildred – végig a szemeimbe néz, majd egy aprót bólintva arca közeledik felém, és egy leheletnyi csókot ad ajkaimra, majd mindkettőnk tekintete az iroda ajtajára téved, hiszen kopognak. Bár tudom, hogy nem látta az a személy, aki az ajtó mögött volt, hogy mi történt kettőnk között, de valamiért mégis arcom egyből vörös színűbe vált át, amit Justin egy nagy kacagással nyugtázz.

- Hé – szemeimmel szikrákat szórok rá, de közben én is nevetek. Esküszöm, lassan kezdem úgy érezni magamat, mintha újra tizenhét éves lennék. Kezeimmel már éppen hozzá érnék a kilincshez, hogy kinyissam az ajtót, mikor az nagy erővel kivágódik, pont előttem, illetve inkább rám, én pedig a nagy lendületből egyből hátra esek, és a seggemre huppanok, de az orrom sokkal jobban fáj, mint a hátsó felem.

- Mildred – nyit be nagy hévvel Scooter, aki tekintetéből ítélve, nincs éppen jó kedvében. – Hol a francba van Justin? – csak rám néz, esze ágába sincs körbenézni, pedig ha egy kicsit jobbra fordítaná a fejét, úgy negyvenöt fokban, simán észrevenné a keresett személyt. Felfogom a kérdését, de nem válaszolok rá, mert túlságosan is el vagyok foglalva saját magammal. Mindkét kezemmel az orromhoz kapok, ami sajog, de hamar meggyőződök róla, hogy nem tört el, így nagy nehezen feltápászkodok, és mire megfordulok, már csak azt látom, hogy már megtalálta a keresett személyét. Nagyszerű.

- Mégis mi a fészkes fenét keresel itt? – mérgelődik a menedzser, Justin pedig csak áll ott, mint egy ártatlan bárány, főleg ezzel az új frizurával. Ő is egyre inkább kezd hasonlítani fiatalabb önmagára. – Nem meg mondták, hogy két hétig ki se teheted a lábadat a hotelből? Mégis hogyan jutottál ki? - fel-le járkál a körülbelül hat négyzetméteres irodába és közben nagyon gesztikulál. – Megőrjítesz te gyerek – fújtat, de megáll, majd mintha megérezné, hogy van valami köztünk, elmosolyodik, majd tekintetét kettőnk között kezdi el váltogatni, végül pedig megállapodik rajtam. Arcizmai meggyengülnek, az előbbi haragból majd ismét egy mosolyt, de egy bátorító, és eggyütérző mosolyt küld felénk, majd egy szó nélkül kisétál az irodából. Azt hittem, hogy sokkal jobban le fogja ordítani Justin fejét, és azonnal visszaviszi a hotelbe, de nem tette. 

- Szóval – fordul felém Bieber. – Akkor jössz velem Los Angelesebe? – teszi fel a kérdést, amibe hirtelen nem is gondoltam. Nem gondoltam bele, hogy ha igent mondok, akkor vissza kell költözzek. Pedig itt kialakítottam az életemet, Laureen is itt jár suliba, nem tehetem meg vele azt mégegyzser, hogy ide-oda ráncigálom, mint egy kis babát. Ő nem ilyen életet érdemel, sokkal, de sokkal jobbat. És ott van Austin is, aki éppen a barátom, vagyis hát a volt, barátom. Most már nagyon úgy tűnik. Iszonyatos bűntudatot kezdek el érezni, amiért újra ezt csinálom vele. Elhitetem, hogy szeretem, és most megint kiadom az útját. Már az elején nem kellet volna bele menjek ebbe az egészbe, sokkal könnyebb lett volna minden. Hirtelen remegni kezd a kezem, és a szívverésem is egyre gyorsabb. Ne akarom, hogy újra előjöjjön a pánik betgségem, ezért inkább lassan kifújom a levegőt, majd Justinra nézek, és rájövök, hogy bármit is kell csináljak, és bármilyen rossz dolgot kell műveljek, megteszem. Mert ezt, ezt az embert, aki éppen előttem áll, mindennél jobban szeretem. Nem szólok egy szót sem, csak aprón bólintok, belegyezésül. Tudom, hogy ez lesz a legjobb döntés, akár megbánom, akár nem.

Egész délután a munkába temetkezek, próbálom magamat beérni, hiszen Justin kis látogatása miatt, kissé kiestem az ütemből. Papírok millióit rendez helyes sorrendbe, majd válaszolok a rengeteg fellépéssel, és egybe és, vele kapcsolatos dolgokkal. Egy kis késéssel, de negyed öt után nem sokkal végzek, és egyből haza indulok. Szembe kell nézzek Mildreddel, aki a könnyebb eset, és Austinnal, ha otthon van. Ha nincs, akkor fogalmam sincs, hogy mihez fogok kezdeni.

Amint belépek a házba, máris Laurennel találom magam szembe, aki hogy is mondjam, kicsit sincs jó állapotában. Úgy érzem, hogy tudja. Hát persze hogy tudja, hiszen ő Laureen. Kezeit keresztbe tette, de csak mereven bámul, és semmit sem mond. Tapintható a feszültség köztünk, de ez teljesen más. Kettős érzéseim vannak azzal kapcsolatban, hogy mit fog reagálni.

- Visszaköltözzünk Los Angelesbe – hangom halk és félénk, pedig határozott vagyok, nagyon is, de félek a reakciójától, nem tudom mit fog gondolni erről az egészről, bár tudom, hogy ő mindig is támogatta a kapcsolatunkat, bár úgy hiszem, ez már neki is sok.

- Csak te – bólint hevesen. – Én itt maradok, itt végzem el a sulit. 

- Ezt nem lehet,Lar. Ezt te is jól tudod, hiszen kell neked  egy gyám aki vigyázz rád, hiszen kiskorú vagy. Nem lehetsz egyedül, egy ekkora városban.

- Igen, és van. Justin az, aki belegyezett a dologba, és gyámhivatal is. Én itt maradok, te meg visszamész vele, oda, ahová való vagy- kimérten néz rám, majd mintha megsajnálna, amiért ilyen keményen beszél velem, apró mosolyra húzódik szája, és felém jön. – Ez lesz a legjobb, higgy nekem – hirtelen meg se tudok szólalnia a döbbenettől. Nem tudok mit mondani erre, csak hálás vagyok, hálás, amiért egy ilyen iszonyatosa okos, és gyönyörű teremtménynek lehetek a nővére. Ennél nagyobb ajándékot soha nem kaphattam volna.

- De te egyedül fogsz maradni – nem akarok belemenni ebbe az egész dologba, túlságosan is kockázatos. Nem hagyhatom egyedül a mindössze tizenöt éves húgomat. Egyedül, egy több milliós városban. – Képtelen vagyok ezt megtenni. Nem hagyhatlak egyedül– érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de nem akarok sírni. Nem akarok újra az a lány lenni, aki állandón bőg, bármiről is legyen szó.

- Nem fogsz egyedül hagyni, Mildred. Én bentlakásos suliba megyek, ahogy eredetileg is terveztük, anyával – igen, tényleg így volt, csak éppen akkor teljesen más volt minden. Úgy volt, hogy miután betölti a tizenötödik életévét, átmegy egy bentlakásos suliba, de nem New Yorkba. Hanem egy sokkal messzibb helyre, egy elit suliba. De ez a terv, már nem fog megvalósulni, vagy mégis? – Most az egyszer, kérlek, gondolj magadra – immáron csak pár centire van tőlem – Csakis magadra – mutogat rám hevesen, én pedig meg se tudok szólalni, csak állok és bámulom, aztán kicsit közelebb lépek, és ahogy csak tudom, magamhoz húzom. Úgy ölelem, hogy szinte már megfullasztom, de nem hagyom abba. Nem akarom, mert tudom, hogy képtelen vagyok kifejezni máshogy, hogy mennyire köszönöm neki, hogy itt van velem. Fogalmam sincs, hogy mi lenne, ha nem lett volna velem, minden egyes szituációban. Most napokig sorolhatnám, hogy hányszor húzott már ki a szarból, és hogy hányszor tartott nekem hegyi beszédet, de megérte, mert talán ezek miatt vagyok még itt.

- Na, elég már, mindjárt megölsz – nevetve tol el magától, majd együtt felmegyünk a lépcsőn, és összepakolunk. Csupán egy nagy bőröndöt veszek elő, már megszoktam ezt a sok költözősdit, így nem túl nehéz összepakolni. Egy pár ruhadarabot dobálok bele, majd a mindig szükséges női dolgokat, majd mikor már éppen kész is lennék, meg akad egy valamin a szemem a kis éjjeli szekrényemen. Közelebb megyek hozzá, majd felveszem azt,és hirtelen újra könnyek gyűlnek a szemembe. Talán öt éves lehet a kép. Pontosan emlékszem, hogy egy forró, nyári napon volt, és apa mindenképp ki akart szabadulni ebből a zsúfolt, és meleg városból, így kocsiba ültünk, és egészen a tengerpartig mentünk, és ott eltöltöttünk egy egész teljes napot. Egész nap az óceánba fürödtünk, és annyi hot-dogot ettünk amennyit csak bírtunk, így hazafelé már mindketten, én és Lar is émelyegtünk a kocsiba, így apának muszáj volt megállnia, de nem lett semmi baj, sőt, éppen egy park mellet álltunk meg. Bár abban a parkban semmi különleges nem volt, viszont az ott lévő tóra, a nap nagyon különleges szögből sütött rá, ezért úgy látszott mintha rózsaszín lenne, és ettől Laureen teljesen feldobódott, így muszáj volt csinálnunk egy képet. Annyira boldogok voltunk. Egyikőnk se gondolt a jövőre,vagy, hogy mi lesz velünk pár év múlva. Csak a jelenre koncentráltunk, és talán pont ezt kéne nekem is tennem. Nem kéne azon agyaljak egyfolytában , hogy mi volt , vagy mi lesz. Csak ez a pillanat számít, semmi más. Mire végzek, már hat óra is elmúlik, és éppen indulnék, mikor kinyílik az ajtó. Austin az, tudom. Általában ha nem túlórázik, és nem jön közbe semmiféle dolog, akkor ekkor végez, mint most is. Mikor belép, teljesen összezavarodik. Hol engem bámul, hol a bőröndömet, aztán az arcán csalódottságot fedezek fel, majd beletörődést. Meg se kell szólaljak, már tudja hogy mit csinálok.

- Menjél – nyugodtan szól hozzám, de nem néz a szemembe – Vagy is inkább én megyek, szia Mildred – sarkon fordul és elindul kifelé, de én nem hagyhatom ennyibe. Többet érdemel, jóval többet. Tudom, hogy ezt semmivel sem tudom helyrehozni, de megpróbálom helyrehozni, és megmagyarázni a dolgokat, ennyit mindenki érdekel, főleg ő.

 - Austin, várj – futok oda hozzá. – Megmagyarázhatom? – nézek a szemembe, legalábbis próbálok, ő továbbra is elutasító.

- Nem kell Mildred - szomorú mosolyra húzódik a szája, majd végre rám néz. – Én értek mindent, és el is fogadom. Szia – nyugodtan beszél, de érződik rajta, hogy nem boldog. Hát miért is lenne az? Éppen most dobom ki, nem is tudom hanyadjára. Úgy érezheti magát, mint egy pótlék, és valójában az is volt. 

- Egész jól ment – jegyezi meg Lar epésen, én pedig csak egy mosolyt küldök felé. Itt az ideje menni. – Figyelj, nem kell itt a dráma, adj egy ölelést és aztán menjél. Tudod, mindennap fogunk beszélni, és találkozni is tudunk, oké? 

- Rendben, na gyere ide – hívogat,  majd még egyszer megölelem, ahogy csak tudom, és homlokára egy puszit adok, majd bőröndjeimet megfogva, kisétálok a gyermekkori házamból.

Pár perc buszozás, és metrózás után, meg is érkezek a hotelbe. Justin átküldte a szobaszámot, így könnyedén odatalálok. Mikor bekopogok, csupán pár másodpercet kell várakozzak, már is nyitódik az ajtó. Ahogy meglát, a két nagy bőrönddel, iszonyatosan megörül, és egyből megölel. Sokszor egy ölelés, sokkal fontosabb, mint más.

- Valamiért nem voltam benne biztos, hogy eljössz – egyik hajtincsemet kezdi el babrálni, ahogy belépek a szobába. Két karommal erősen ölelem, de nem értem a feltételezését.

- Miért kételkedtél bennem?

- Nem tudom elmondani – tekinteté szemembe fúrja. – De örülök, hogy itt vagy – közelebb húzódik felém, majd hevesen megcsókol, én pedig viszonzom tettét. Mert nála jobban semmit nem akarok ebben a pillanatban. Csak hogy velem legyen.