42.Then we can be in love somehow

 Kedves Olvasók!

Elég nagy kihagyással( majdnem egy hónap, jesszus) meghoztam a következő részt. Szerintem nem lett olyan jó, kissé nyálas, de még nem nagyon írtam ilyen cuki fejezetet, szóval remélem értékelni fogjátok ezt. Köszönöm  a támogatásokat, és a kommenteket. Nagyon sokat számítanak nekem!

Már megint erre az idegesítő hangra kelek. Minden egyes reggel, mert enélkül , tuti hogy nem tudna senki se kirángatni az ágyból. Ahogy lassan kinyitom a szemeimet, a még mélyen alvó Justint pillantom meg magam mellett. Úgy látszik, hogy őt nem nagyon érdekli az ébresztő hangja, de azért kikapcsolom azt, majd visszafordulok hozzá. A nagy ablak függönye le van húzva, így a reggeli nap telibe süti az egész ágyat, beleértve őt is. Pár hónapja levágott haja már ismét megnőtt, egyes tincsek már a szemhéjához érnek. Nyugodtan és egyenletesen szuszog, úgy gondolom, hogy valami jót álmodik, vagy csak jót alszik. Amilyen halkan, és óvatosan csak tudok, felülök, majd fel is állok az ágy mellé, de sajnos eléggé nagy zajt csaptam, bár mennyire is próbálkoztam, és ezt persze észreveszi. 

- Hé – hangja halk és nyöszörgő, mint egy kisbabáé. Szemeit nyitogatja, de inkább nem próbálkozik vele tovább, és hagyja, hogy újra álomba merüljön.

Lábaimat belehelyezem puha, és szőrős papucsba, majd halkan kicsoszogok a konyhába, és felteszek egy jó nagy adag kávét. Közben felülök az egyik bárpultra, és telefonomat kezdem el nézegetni. Laureen egy üzenetet küldött, amiben csupán egy link van, így én nagy kíváncsisággal nyitom meg azt, de egyből lelombozódok, így inkább az első sor elolvasása után, be is zárom az oldalt. Most, hogy minden jól alakul, nincs helye az ilyen hülyeségekkel foglalkozni. Amit a média az ír az egy dolog, de ami valójában történik, az teljesen más. Ahogy itt ülök, ennek az öt csillagos hotel egy lakosztályának konyhájába rájövök, hogy amennyire szerencsétlen egy életem volt, és amennyi megpróbáltatáson mentem keresztül, az elmúlt bő másfél évben, most annyira boldognak érzem magam. Ez eléggé ellentétes dolog, de úgy érzem, hogy ennyi nehézség után megérdemlem, hogy végre én is boldog lehessek. 

Legszívesebben felöltöznék, de nem akarom felébreszteni, hosszú nap lesz ez a mai, rá fér a pihenés, meg amúgy is kitudja mikor aludt már több mint tíz órát. Nulla huszonnégyben nem éppen egy könnyű dolog popsztárnak lenni, bármennyire is azt hiszik az emberek. A legtöbben irigyek rá, amiért mindene megvan, és bármit csinálhat. De ez nem így van. Nem magától jött a sikere, nagyon is megdolgozott érte, és a mai napig is azt csinálja. Az emberek képtelen elképzelni, hogy mennyi energiát belefektet ebbe. 

Pár perc múlva újabb nyöszörgéseket hallok a szobából, majd recsegéseket, végül az ajtó nyitódását pillantom meg. Csupán a szokásos boxerét viseli, kisfiús haja meg össze vissza áll, szemeit pedig még éppen csak most nyitogatja.  Ha most látnám először életemben, soha nem gondolnám azt, hogy ez a kis fiú, aki előttem áll, milyen mocskos dolgokat képes csinálni.

- Jó reggelt – vidáman mosolygok rá, de ő továbbra is fintorog, illetve ásítozik. Nagyon úgy látszik, hogy egész nap az ágyban akart maradni, de az élet nem mindig ilyen szép. Lassan csoszog felém, majd egy pici puszit az arcomra lehelve kikerül engem, és elveszi a frissen lefőtt kávét. Úgy látszik, ma nagyon kell neki az az adag, hogy elindítsa a napját.

- Te mindig ilyen durcis voltál reggel? – kérdezek rá, ő pedig végre elmosolyodik, majd közelebb jön hozzám, és egyik kezével átkarol, miközben egy húzásra lehúzza az egész pohár tartalmát.

- Igen, és jobb lesz, ha ezt megszokod – rám villantja azt a ellenállhatatlan kisfiús mosolyát, majd rögtön telefonjához kap. Tudom, hogy együtt vagyunk, és attól még nem kéne bele nézzek a privát dolgaiba, de egyszerűen nem bírom ki, hogy  ne nézek oda, mikor megnyitja beszélgetéseit, de a legtöbb számomra ismeretlen ezért inkább gyorsan elkapom pillantásomat, majd az én készülékemre szegezem azt, mikor  felugrik egy ablak. Csupán egy értesítés, de kíváncsi vagyok rá. Miközben megnyitom azt, még ezernyi ilyen érkezik, én pedig alig várom, hogy betöltsön a felület.

- Na, valaki nagyon keresett ma. Még a végén féltékeny leszek – ejt el egy gyenge poént, de én nem tudok koncentrálni rá. Ez nem lehet igaz. A rajongók megtaláltak. Tudtam, hogy be fog következni ez, de nem gondoltam volna, hogy már ilyen hamar.  Minden fényképem alá legalább ezer komment érkezett. A legtöbbjük nincs túlságosan szépen megfogalmazva. Sőt, ez még enyhe kifejezés. Ahogy gyorsan átfutom őket, gombóc keletkezik torkomban, és úgy érzem, hogy képtelen vagyok bármit is mondani. 

- Hé, mi van? Úgy nézel mintha meghalt volna valaki – hallom fél füllel Justin hangját, de nem tudok vele foglalkozni, csak a kommentekre. Nagyon is jól tudom, hogy ha minél többet olvasok el annál rosszabb, de nem tudok leállni, és igazából nem is akarok. Mindig is kíváncsi voltam, hogy mit fognak gondolni, de erre nem számítottam. Úgy érzem, hogy én nem tettem semmi rosszat, és semmi olyan dolgot, amivel megbánthattam volna őket, de ők már egyből leribancoznak, és egyéb obszcén szavakat irkálnak a profiljaimra. 

Egyszer csak hirtelen Justin felém nyúl, és gondolkodás nélkül kikapja a kezemből a készülékemet, és ahogy rá pillantok, valahogy tudom, hogy tudja,hogy mi történt, hiszen ő ezt márt átélte. Vagyis ő nem pont, de hát a volt barátnői biztosan. Csupán egy-két másodpercig tanulmányozza, majd lezárja, és leteszi a pultra. Nem tudom mit mondjak. Még mindig ott van a gombóc a torkomba, és mintha a könnyeim is kezdenének gyűlni a szemeimbe. De megfogadtam, hogy nem fogok ennyit sírni a jövőbe. Félve pillantok az előttem ülő barátomra, majd gondolkodás nélkül felállok a székről, és ahogy csak tudom, átölelem. Fejemet karjai közé fúrom, és azt akarom, hogy soha ne engedjen el. Hogy soha ne legyen vége ennek a kapcsolatnak.

Nem szól semmit, csupán simítgatni kezdi hajamat, és kissé lentebb hajtsa a fejét. Nagyon is tudom, hogy ezt csak is magamban kell úgymond lejátsszam. Rajtam múlik, hogy szenvedek-e. Vagy azt választom, hogy igenis magamra veszem a kommenteket, és elhiszem amit mondanak, vagy csak egyszerűen kizárom az életemből ezeket, és nem foglalkozok velük. Hát persze hogy a másodikat szeretném, de ez nem lesz túlságosan könnyű, de megpróbálom. Jobb átlendülni a problémákon, és félelmeinken, mint beletörődni a dolgokba. 

Még pár percig ölelgetem, de tudom, hogy nem maradhatunk így örökké, és egyébként is délután megy a repülünk, mindketten, csak nem éppen egy úticél felé. Tegnap , mikor idejöttünk, elmondta, hogy holnap indul, vissza a turnéra. Bár ezzel már előtte is tisztában voltam, hiszen Scooter útján mindent tudtam róla az elmúlt több mint egy hónapban, de mégis kissé fájt. 

Délután én Los Angelesbe utazok, a házába, ő pedig Németországba. Két hétig leszünk távol, majd az utolsó koncertjére, amit  Londoban ad oda utazok hozzá.

Fejemet felemelem válláról, majd gyenge puszit adok a szájára, de tudtam előre, hogy ezzel nem fogja beérni. Pár perc csók csata után, kócos hajjal, és zihálva válok el tőle.

- Most már tényleg mennem kell pakolni – kuncogok két csók között, de ő még jobban megragadja hajamat, így még mindig képtelen vagyok elszakadni tőle.

- Na jó – tolom el magamtól, mire férfiasan elnyög, majd megjelenik az az irtózatosan aranyos kisfiús mosolya. – Jobb ,ha te is pakolsz, ne hogy azt hidd, hogy megcsinálom helyetted.

- Pedig csak azért vagyok veled, hogy kiszolgálj. Tudtad? Amúgy nem is szeretlek – megy bele a játékomba, és pedig csak a fejemet csóválva, vissza sétálok a szobámba, és pár perc alatt fel is öltözök. Mikor újból kimegyek a nappaliba, nem lepődök meg, hogy őt még mindig azon a helyen találom, ahol körülbelül tíz perce hagytam.

- Justin – szólok rá erélyesebben mire hátra fordul. – Mondtam valamit, kb. negyed órával ezelőtt. 

- Jó mindjárt – legyint egyet, én pedig csak a szemet forgatva a pulthoz sétálok, majd a telefonomhoz nyúlok. Megígértem magamnak, hogy nem foglalkozok a kommentekkel, ezért nem a saját oldalaimat kezdem el nézegetni. Csak egyéb fontos, igazából rohadtul nem fontos, dolgokat. Justin úgy látom, nem nagyon akar most velem foglalkozni, és én se erölködok most vele. 

Meglepetésemre, egyszer csak felpattant az ágyról, majd egy óriási mosoly kíséretében felém jön, és egy puszit nyom a homlokomra.

- Na mire fel ez a nagy boldogság? – kíváncsian nézek rá, hiszen fogalmam sincs, hogy miért örül most ennyire. Nem lehet róla levakarni azt a nagy mosolyt.

- Emlékszel, még amikor azt mondtam, hogy csinálunk egy duettet? – áll meg egy másodpercre, hogy tudja, hogy tudom-e miről beszél, de tudom ,így tovább folytatja mondandóját – Én azt amíg lábadoztam megírtam, az egészet – ledöbbenek, hiszen soha nem gondoltam volna, hogy pont akkor irt ilyet Justin. – És most jött a hír, hogy indulhat a felvétel. Én amíg Franciaországban leszek felveszem az én részemet, te a tiedet Los Angelesbe, majd a közöseket Londoban, és a következő hónapban már ki is dobhatjuk a piacra. Jól hangzik mi? 

- Hogy jól hangzik-e? – nézek rá – Jézusom, ez nagyon jó – vetem újra kezei közé magamat, és most már én se tudom letörölni a mosolyt az arcomról. – köszönöm, nagyon köszönöm – suttogom halkan a füleibe, ő pedig csak egy kuncogást ejt el, majd visszasúg, de csupán csak egyetlen egy szót :

- Szeretlek.

Éppen a kijelzőre pillantok, ahol meg akarom nézni, hogy honnan is megy pontosan a járatom. Justin mellettem totál inkognitóba van, és megvárja, míg az én gépem elmegy, hiszen ő  magán géppel fog utazni, mint mindig. Kissé hunyorítanom kel, mert nagyon pici betűkkel van kiírva, és mert sosem volt tökéletes látásom.

- Na nem látsz vagy mi? – furcsán néz rám, én pedig csak legyintek eget, és még jobban koncentrálok.

Még pár másodperig nézem, de aztán inkább abbahagyom a bámulást. Úgy is be fogják mondani, hogy mikor megy a gép.

- Még van fél órád a beszállásra – lazán közli velem, én pedig ledöbbenek. Azt hittem, még van legalább egy órám.

- Jesszus, akkor már a gépen kéne lennem. Miért nem szóltál? – fordulok vele szembe

- Mert szerettem volna még egy kis időt veled tölteni – egymás szemébe nézünk, és pedig ösztönösen megindulok szája felé. Gyengéden csókolom, ki akarom élvezni miden egyes pillanatát, s elragtárzoni a következő két hétre. Most hogy végre visszakaptam, alig huszonnégy órája, most újra el kell engedjem. Tudom, két hét nem túl sok, de még is nehéz lesz, érzem. De már annyi mindent átéltünk ketten, tudom, hogy ez az idő, ahhoz képest semmiség lesz.

- Mennem kell – egy könnycsepp gördül le az arcomon, miközben halkan beszélek hozzá, és úgy érzem, mintha megállna körülöttünk az idő. Csak ő és én vagyok a reptéren, senki más. Egyik kezével jobb kezemet szorítja másikkal pedig a könnyemet törölgeti le, szemeit pedig mélyen az enyéimbe fúrja.

- Majd hívlak- még egy utolsó csókot lehel számra, és gyorsan elmegy mellőlem. Tudom, hogy szíve szerint nem lenne ilyen gyors, de nehéz neki is az elválás, én nem akarja még nehezebbé tenni az egész dolgot. 

Csomagjaimat felvéve, elindulok a kapu felé, viszont hirtelen megszólal a telefonom. Őrült nagy mosollyal nyitom meg az üzenet, amiben csak ennyi áll : Hiányozni fogsz.