43.Just look at us now

Kedves Olvasók!

Nem tudom miért, de most egész sok ötletem volt a történethez, és leültem, és megírtam az egész fejezetet. Bár annyira nem olyan jó, mert nincs benne Justin, de azért remélem még tetszeni fog nektek.

Úgy tervezem és ez már végleges, hogy körülbelül még 3+ egy epilógus fog felkerülni a blogra, és azzal vége. Most úgy áll, hogy nem lesz happy ending, de addig még bármelyik pillanatban meggondolhatom magamat.

Az előtt a ház előtt állok, ahova több mint egy évvel ezelőtt úgy léptem be, hogy ez úgyis csak egy átmeneti állapot, csak fél évet kell kibírjak itt, aztán húzhatok vissza New Yorkba. Soha nem gondoltam volna azt, hogy végül mégis megszeretem ezt a helyet. Amennyire nagy ez a ház, annyira barátságos is. Azalatt a félév alatt kiismertem minden egyes szegletét, és tényleg nagyon megszerettem, és irtózatosan boldog vagyok,  mert újra visszatérhetek ide.
Zsebeimből kiveszem a kulcsot, majd  bele helyezem a zárba, és elfordítom. Ugyanolyan rend van, mint amikor utoljára jártam itt, bár abban biztos vagyok, hogy Justinnak ehhez semmi köze. Megvannak neki az emberi ahhoz, hogy elintézzék ezeket az apró-cseprő dolgokat, mint például a kertészkedés, vagy éppen a takarítás. Cuccaimat lent hagyva, felsétálok  az emeltre, és egyből a szobámba megyek. Ahogy belépek, ezernyi emlék jut eszembe. Ahogy eleinte ordibált velem, és elküldött innen a francba, de az első csókunk is itt történt, a legelső bulin, ahol iszonyatosan sokat ittam , és egyszerűen képtelen voltam az érzéseimnek megálljt parancsolni. Emlékszem, kezeimnél fogva ráncigált fel, majd megkínált füves cigivel, végezetül  pedig egymás szájában voltunk. Részeg voltam, de tudtam, hogy őt szeretném, bármennyire is elérhetetlennek látszott. Egyszerűen megbabonázott engem. Azelőtt senki se volt olyan hatással rám mint ő, és abban a pillanatban teljesen biztos voltam abban is, hogy ő az az ember, akire szükségem van az életembe.
Pár óra alatt ki is pakolom minden cuccomat, és rendbe szedem magam. Sose voltam jó matekban, nem tudom, hogy hány óra lehet most éppen ahol ő van, de egyszerűen nem bírom ki, hogy ne hívjam fel. Nagy valószínűséggel még repül, de  attól függetlenül nagyon remélem, hogy felveszi. Nem tudom magamba tartani, hogy milyen boldog is vagyok éppen.
- Valami baj van? – kissé álmos hangon szólal meg. U, basszus, tutira felébresztettem.
- Nem dehogy – szabad kezemmel homlokomra csapok. Hogy én mekkora egy hülye vagyok. – De akkor majd hívlak, ha megérkeztetek.
- Most már mondjad, ha felkeltettél – flegmán szól a telefonomba, de tudom, hogy csak azért mert most kelt fel, és olyankor, hogy is mondjam, nem éppen a legkedvesebb élőlény a világon.
- Ja, nem fontos, csak éppen most rendezkedtem be a házba, és egyszerűen fantasztikus érzés újra itt lenni, de nem tudom , hogy ez miért van, nem gondoltam volna, hogy ilyen érzéseket fog kiváltani belőlem ez a hely, de egyszerűen csak úgy érzem magam itt, mintha itt lennél velem. Az egész lakásban a te illatodat érzem, és jaj nekem - felfokozott állapotba hadarok, majd mikor végzek a mondandómmal arra várok, hogy választ kapjak, de csak egyenletes szuszogást hallok a vonal másik feléből, így röhögve kinyomom a hívást. Most már biztos vagyok benne, hogy a zenélés mellet tuti a másik hobbija az alvás.
Fáradtan nézek a falon lévő órára, és úgy döntök, hogy inkább elteszem magam holnapra. Bár izgatott vagyok, de mindjárt leragad a szemem. Csupán annyira van erőm, hogy gyorsan letusoljak, és bele bújjak egy  oversize felsőbe.
Ahogy a fürdőszobából kifele megyek, megtorpanok Justin szobája előtt, és gondolkodás nélkül benyitok. Egyből meg csak az a tipikus illata, amit az egész házba lehet érezni, és önfeledten vetem magam az ágyára, és döntök úgy hogy ma éjszaka innen ki nem teszem a lábam. Két párnát  karjaim közé veszek, és szemeimet pedig erősen lehunyom, majd pár másodperc múlva már  elnyom az álom.

Irtózatosan nagy dörömbölésre és ordításra leszek figyelmes. Hirtelen az hiszem, hogy csak álmodok, de miután még pár pislogás után még mindig érzékelem a dolgokat, megijedek, de egyből felpattanok, majd leszaladok a lépcsőn úgy, ahogy vagyok. Kapkodom a fejemet, majd tekintetem megállapodik az egyik, a konyhában lévő serpenyőn, és gondolkodás nélkül felveszem, majd magam elé teszem. Lehet, hogy csak a  mérges postás, de jobb felkészülni, mint megijedni.
Mielőtt kinyitnám az ajtót, még egy utolsó levegőt veszek. Amint meglátom az ismerős arcot egyből leengedem ideiglenes fegyveremet, és kínosan elröhögöm magam. Nem éppen jó dolog, ha az anyós jelöltet úgy fogadod, hogy egy bazi nagy serpenyő van a kezedben, nemde?
- Ugye nem akartál megölni? – Pattie kedvesen rám szegezi tekintetét, én pedig egyből a nyakába ugrok. Nem ismertem túlságosan jól, de az elmúlt két hónapban egyre többet beszélgettünk, és néha úgy éreztem, mintha egy pótanya lenne számomra. Pont a minap mesélte, hogy jól beilleszkedett az új munkahelyére, és hogy már alig várja, hogy találkozzunk. Viszont azóta nem beszéltünk, de úgy érzem, Justin elmondta neki a dolgot, mert egyébként miért lenne itt?
Szorítom, ahogy csak bírom. Nem tudom  miért, de mostanában állandóan fojtogatom az embereket, és próbálok nekik átadni annyi boldogságot, és örömet amennyit csak tudok.
- Úgy örülök, hogy látlak – szakadok el tőle, majd behívom a házba. Egyből otthonosan érzi magát, lehuppan a nappaliban lévő  egyik kanapéra, én pedig a konyha felé veszem az irányt.
- Kérsz valamit? – kérdezem tőle.
- Egy Cola most igazán jól esne – két bontatlan üdítővel megyek én is nappaliba, majd ülök le mellé. – Kérlek mondj el mindent, mert tudod milyen Justin. Csak annyit mondott, idézem: Ja, amúgy meg újra együtt vagyunk Mildreddel, látogasd meg. El tudod képzelni, hogy milyen izgatott voltam az úton?
- Nem is Justin lenne – kortyolok bele szénsavas üdítőmbe. – Igazából nem túlságosan nagy történet. Eljött az irodába, hogy újra kezdjük. – Pattie szemei szó szerint majdnem kiestek a helyükről, úgy meglepődött fia cselekedetén . – Tudom, körülbelül nekem is ez volt a reakcióm. Ott volt előttem, de nem tudtam, hogy mi legyen. Kétségbe voltam esve, de mindennél jobban szerettem volna vele lenni, így hát , igent mondtam - a nagy történet mesélésbe kicsit bele is pirulok.
- Te egy igazi kincs vagy Mildred, tényleg.  Tudod jól, hogy Justin nem nagyon csinált ilyet, és örülök, hogy beléptél az életébe, mert már azt hittem soha nem fog túllépni Selenán – mikor rájön, hogy mit mondott, egyből a szájához kap. – Jaj sajnálom, nem akartalak bántani.
- Nem bántottál Pattie. Én is tudom, hogy mit jelentett, és mit jelent még most is neki. Én nem akarok a pótléka lenni, én, csak az az ember akarok lenni az életébe , akire mindig számíthat, és aki mindig szeretni fogja őt, bármit is tesz– mosolyogva tekintek rá, ő pedig nem is tudom miért, de könnyezni kezd. Pedig tényleg, semmi olyasmit nem mondtam, amitől el kéne érzékenyülnie.
Amíg Görögországban voltunk, párszor mesélt Justin arról, hogy milyen nehéz gyerekkora volt az édesanyának. Már egészen fiatal korától szexuálisan bántalmazták, és ez által már elég korán kipróbálta a különböző drogokat és elég hamar függő is lett. És ha jól emlékszem, ekkor találkozott Justin apjával, Jeremyvel, és ekkor is lett katolikus.
Ahogy ránézek, egy erős, és független nőt látok magam előtt, és kicsit olyan is, mintha anya lenne az. Nem csak külsőleg hasonlítanak, de belsőleg is. Mindketten bármit megtennének szeretteikért, még a saját életüket is feláldoznák. És anyám épp így tett, akár önkéntelenül, akár nem.
- Hé, Pattie – kissé közelebb húzódok hozzá – Nincs baj – simítgatom a kezét, ő pedig könnyeivel küszködve mosolyogva néz rám, és egyszerűen csak eláraszt a szeretetével.


Miután jól kisírta magát, megkértem, hogy kísérjen el a stúdióba, hogy felvegyük  a  Justinnal közös dalunk rám eső részét, ő pedig iszonyatosan nagy mosollyal az arcán igent mondott. Mint már említettem, alig ismerem egy pár hete de valamiért olyan érzés van bennem, mintha már ezer éve ismerősök lennénk.
Életembe egyszer,esetleg kétszer voltam ilyen stúdióba, ezért eléggé nehezen igazodok ki az épületen belül, de szerencsére végig mellettem van Pattie, így egész könnyedén megtaláljuk azt, ahova mennünk kéne. Számomra egy ismeretlen, színes bőrű, kissé túlsúlyos férfi ül a székben, de ahogy megfordul, és megpillantom az arcát, egyből rájövök, hogy ő csak is Poo Bear lehet. Justin róla, is mint szinte minden fontosabb emberről az életében, mondott egy-két apróságot, így egyből felismerem.
- A híres Mildred Black? A lány aki elcsavarta a nagy Justin Bieber fejét?- néz rám, én pedig kínomba elröhögöm magam.
- Személyesen – bólintok egyet. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem – nyújtom a kezét felé, ő pedig ugyanezt teszi .
- Ugyan már csajszi, ne magázzál, még csak húsz múltam, mint Pattie – ölei át az említett személyt, aki viccesen megpaskolja a mackós Poot. Vagy Poo Bear? Hogy lehet valakinek ilyen neve? Bár inkább a Beer jobban illik rá, vagy , áh, nem is tudom.
Pár perc gyors beszélgetés után, egyből bele kezdünk a munkába. Csak egyszer halottam a dalt, mikor még a nyaralásunkon előadta, és akkor fantasztikus volt, pont mint most. Annyira szépen szól a hangja, a zene is tökéletes, és az a szöveg. Egyszerűen kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy ezt rólunk írta. Mindig is akartam egy dalt, amit rólam írnak, de még a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen híres ember ír rólam, és egy olyan ember, aki szeret. Ez a legjobb érzés a világon, én mondom.
Mivel még sohase voltam ilyen szituációba, kissé félénken és önbizalomhiánytól szenvedően láttam neki a dolgokhoz és kezdtem felénekelni a dalt, de szerencsére mindenki nagyon segítőkész volt, így a végére egészen jól belejöttem. Poo mondta, hogy mivel látszik, hogy egyáltalán nem volt képezve hangom, kissé majd felturbózzák, bár állítja, hogy szíve szerint nem tenné, de mindenkiével ezt szokták csinálni, még Justinéval is. Csupán tíz sor jut nekem, plusz a refrén, de nekem ez tökéletes. Minden egyes szó igaz és egyedi, és úgy érzem,csak ez számít egy dalban. Hogy legyen mondani valója, hihető legyen, és olyan, amit mindenki átérezhet, legyen éppen férfi nő vagy gyerek.
Soha nem gondoltam volna, hogy ez ilyen megterelhető, de most már értem, hogy miért fáradtak állandóan a sztárok stúdiózás után.
Délután öt óra kerül lehet, én pedig hullafáradtan ülök be az egyik székbe, és hallgatom meg, az immáron kész verziót, mivel, hogy Justin közbe felénekelte, és átküldték, így Poo és csapata össze is dobta a számot, ami egyszerűen tökéletes lett. Amint végighallgatom a számot, egyből megcsörren a telefonom, és nagy mosollyal, de egyben kíváncsisággal veszem fel a telefont.
- Ugye nem csesztem el semmit? – támadom le egyből, mert félek, hogy mit fog mondani. Ismerem, és tudom, hogy mennyire perfekcionista egy ember, és ha csak egy apró hiba is van a dalban, azt rögtön kijavítja, ezért félek annyira, hogy mit fog reagálni.

- Te egy csoda vagy, Mildred – szólal meg pár másodperc múlva tök nyugodt hangon. Leesik egy jó nagy adag kő a szívemről, és mindenki felé egy óriási mosolyt küldök, jelezve, hogy neki is bejön a dal. Poo és barátai pacsiznak, és Pattie is nagyon örül mellettem.
- Köszönöm Justin – hunyom le szememet.
- Mit? – kissé furcsa hangja, valószínűleg nem érti, hogy mit köszönök én neki bármit is.
- Ezt az egészet. Hogy valóra válthatom a legféltettebb álmomat, Rádásul veled – mikor már ki gondolom, már úgy hangzik, mintha egy spanyol szappan operából szedtem volna  mondatot, de egyszerűen muszáj neki is elmondjam.
- Neked semmit sem kell megköszönnöd, inkább nekem kéne, amiért mindig egyes hibámmal együtt elviselsz, és szeretsz.

42.Then we can be in love somehow

 Kedves Olvasók!

Elég nagy kihagyással( majdnem egy hónap, jesszus) meghoztam a következő részt. Szerintem nem lett olyan jó, kissé nyálas, de még nem nagyon írtam ilyen cuki fejezetet, szóval remélem értékelni fogjátok ezt. Köszönöm  a támogatásokat, és a kommenteket. Nagyon sokat számítanak nekem!

Már megint erre az idegesítő hangra kelek. Minden egyes reggel, mert enélkül , tuti hogy nem tudna senki se kirángatni az ágyból. Ahogy lassan kinyitom a szemeimet, a még mélyen alvó Justint pillantom meg magam mellett. Úgy látszik, hogy őt nem nagyon érdekli az ébresztő hangja, de azért kikapcsolom azt, majd visszafordulok hozzá. A nagy ablak függönye le van húzva, így a reggeli nap telibe süti az egész ágyat, beleértve őt is. Pár hónapja levágott haja már ismét megnőtt, egyes tincsek már a szemhéjához érnek. Nyugodtan és egyenletesen szuszog, úgy gondolom, hogy valami jót álmodik, vagy csak jót alszik. Amilyen halkan, és óvatosan csak tudok, felülök, majd fel is állok az ágy mellé, de sajnos eléggé nagy zajt csaptam, bár mennyire is próbálkoztam, és ezt persze észreveszi. 

- Hé – hangja halk és nyöszörgő, mint egy kisbabáé. Szemeit nyitogatja, de inkább nem próbálkozik vele tovább, és hagyja, hogy újra álomba merüljön.

Lábaimat belehelyezem puha, és szőrős papucsba, majd halkan kicsoszogok a konyhába, és felteszek egy jó nagy adag kávét. Közben felülök az egyik bárpultra, és telefonomat kezdem el nézegetni. Laureen egy üzenetet küldött, amiben csupán egy link van, így én nagy kíváncsisággal nyitom meg azt, de egyből lelombozódok, így inkább az első sor elolvasása után, be is zárom az oldalt. Most, hogy minden jól alakul, nincs helye az ilyen hülyeségekkel foglalkozni. Amit a média az ír az egy dolog, de ami valójában történik, az teljesen más. Ahogy itt ülök, ennek az öt csillagos hotel egy lakosztályának konyhájába rájövök, hogy amennyire szerencsétlen egy életem volt, és amennyi megpróbáltatáson mentem keresztül, az elmúlt bő másfél évben, most annyira boldognak érzem magam. Ez eléggé ellentétes dolog, de úgy érzem, hogy ennyi nehézség után megérdemlem, hogy végre én is boldog lehessek. 

Legszívesebben felöltöznék, de nem akarom felébreszteni, hosszú nap lesz ez a mai, rá fér a pihenés, meg amúgy is kitudja mikor aludt már több mint tíz órát. Nulla huszonnégyben nem éppen egy könnyű dolog popsztárnak lenni, bármennyire is azt hiszik az emberek. A legtöbben irigyek rá, amiért mindene megvan, és bármit csinálhat. De ez nem így van. Nem magától jött a sikere, nagyon is megdolgozott érte, és a mai napig is azt csinálja. Az emberek képtelen elképzelni, hogy mennyi energiát belefektet ebbe. 

Pár perc múlva újabb nyöszörgéseket hallok a szobából, majd recsegéseket, végül az ajtó nyitódását pillantom meg. Csupán a szokásos boxerét viseli, kisfiús haja meg össze vissza áll, szemeit pedig még éppen csak most nyitogatja.  Ha most látnám először életemben, soha nem gondolnám azt, hogy ez a kis fiú, aki előttem áll, milyen mocskos dolgokat képes csinálni.

- Jó reggelt – vidáman mosolygok rá, de ő továbbra is fintorog, illetve ásítozik. Nagyon úgy látszik, hogy egész nap az ágyban akart maradni, de az élet nem mindig ilyen szép. Lassan csoszog felém, majd egy pici puszit az arcomra lehelve kikerül engem, és elveszi a frissen lefőtt kávét. Úgy látszik, ma nagyon kell neki az az adag, hogy elindítsa a napját.

- Te mindig ilyen durcis voltál reggel? – kérdezek rá, ő pedig végre elmosolyodik, majd közelebb jön hozzám, és egyik kezével átkarol, miközben egy húzásra lehúzza az egész pohár tartalmát.

- Igen, és jobb lesz, ha ezt megszokod – rám villantja azt a ellenállhatatlan kisfiús mosolyát, majd rögtön telefonjához kap. Tudom, hogy együtt vagyunk, és attól még nem kéne bele nézzek a privát dolgaiba, de egyszerűen nem bírom ki, hogy  ne nézek oda, mikor megnyitja beszélgetéseit, de a legtöbb számomra ismeretlen ezért inkább gyorsan elkapom pillantásomat, majd az én készülékemre szegezem azt, mikor  felugrik egy ablak. Csupán egy értesítés, de kíváncsi vagyok rá. Miközben megnyitom azt, még ezernyi ilyen érkezik, én pedig alig várom, hogy betöltsön a felület.

- Na, valaki nagyon keresett ma. Még a végén féltékeny leszek – ejt el egy gyenge poént, de én nem tudok koncentrálni rá. Ez nem lehet igaz. A rajongók megtaláltak. Tudtam, hogy be fog következni ez, de nem gondoltam volna, hogy már ilyen hamar.  Minden fényképem alá legalább ezer komment érkezett. A legtöbbjük nincs túlságosan szépen megfogalmazva. Sőt, ez még enyhe kifejezés. Ahogy gyorsan átfutom őket, gombóc keletkezik torkomban, és úgy érzem, hogy képtelen vagyok bármit is mondani. 

- Hé, mi van? Úgy nézel mintha meghalt volna valaki – hallom fél füllel Justin hangját, de nem tudok vele foglalkozni, csak a kommentekre. Nagyon is jól tudom, hogy ha minél többet olvasok el annál rosszabb, de nem tudok leállni, és igazából nem is akarok. Mindig is kíváncsi voltam, hogy mit fognak gondolni, de erre nem számítottam. Úgy érzem, hogy én nem tettem semmi rosszat, és semmi olyan dolgot, amivel megbánthattam volna őket, de ők már egyből leribancoznak, és egyéb obszcén szavakat irkálnak a profiljaimra. 

Egyszer csak hirtelen Justin felém nyúl, és gondolkodás nélkül kikapja a kezemből a készülékemet, és ahogy rá pillantok, valahogy tudom, hogy tudja,hogy mi történt, hiszen ő ezt márt átélte. Vagyis ő nem pont, de hát a volt barátnői biztosan. Csupán egy-két másodpercig tanulmányozza, majd lezárja, és leteszi a pultra. Nem tudom mit mondjak. Még mindig ott van a gombóc a torkomba, és mintha a könnyeim is kezdenének gyűlni a szemeimbe. De megfogadtam, hogy nem fogok ennyit sírni a jövőbe. Félve pillantok az előttem ülő barátomra, majd gondolkodás nélkül felállok a székről, és ahogy csak tudom, átölelem. Fejemet karjai közé fúrom, és azt akarom, hogy soha ne engedjen el. Hogy soha ne legyen vége ennek a kapcsolatnak.

Nem szól semmit, csupán simítgatni kezdi hajamat, és kissé lentebb hajtsa a fejét. Nagyon is tudom, hogy ezt csak is magamban kell úgymond lejátsszam. Rajtam múlik, hogy szenvedek-e. Vagy azt választom, hogy igenis magamra veszem a kommenteket, és elhiszem amit mondanak, vagy csak egyszerűen kizárom az életemből ezeket, és nem foglalkozok velük. Hát persze hogy a másodikat szeretném, de ez nem lesz túlságosan könnyű, de megpróbálom. Jobb átlendülni a problémákon, és félelmeinken, mint beletörődni a dolgokba. 

Még pár percig ölelgetem, de tudom, hogy nem maradhatunk így örökké, és egyébként is délután megy a repülünk, mindketten, csak nem éppen egy úticél felé. Tegnap , mikor idejöttünk, elmondta, hogy holnap indul, vissza a turnéra. Bár ezzel már előtte is tisztában voltam, hiszen Scooter útján mindent tudtam róla az elmúlt több mint egy hónapban, de mégis kissé fájt. 

Délután én Los Angelesbe utazok, a házába, ő pedig Németországba. Két hétig leszünk távol, majd az utolsó koncertjére, amit  Londoban ad oda utazok hozzá.

Fejemet felemelem válláról, majd gyenge puszit adok a szájára, de tudtam előre, hogy ezzel nem fogja beérni. Pár perc csók csata után, kócos hajjal, és zihálva válok el tőle.

- Most már tényleg mennem kell pakolni – kuncogok két csók között, de ő még jobban megragadja hajamat, így még mindig képtelen vagyok elszakadni tőle.

- Na jó – tolom el magamtól, mire férfiasan elnyög, majd megjelenik az az irtózatosan aranyos kisfiús mosolya. – Jobb ,ha te is pakolsz, ne hogy azt hidd, hogy megcsinálom helyetted.

- Pedig csak azért vagyok veled, hogy kiszolgálj. Tudtad? Amúgy nem is szeretlek – megy bele a játékomba, és pedig csak a fejemet csóválva, vissza sétálok a szobámba, és pár perc alatt fel is öltözök. Mikor újból kimegyek a nappaliba, nem lepődök meg, hogy őt még mindig azon a helyen találom, ahol körülbelül tíz perce hagytam.

- Justin – szólok rá erélyesebben mire hátra fordul. – Mondtam valamit, kb. negyed órával ezelőtt. 

- Jó mindjárt – legyint egyet, én pedig csak a szemet forgatva a pulthoz sétálok, majd a telefonomhoz nyúlok. Megígértem magamnak, hogy nem foglalkozok a kommentekkel, ezért nem a saját oldalaimat kezdem el nézegetni. Csak egyéb fontos, igazából rohadtul nem fontos, dolgokat. Justin úgy látom, nem nagyon akar most velem foglalkozni, és én se erölködok most vele. 

Meglepetésemre, egyszer csak felpattant az ágyról, majd egy óriási mosoly kíséretében felém jön, és egy puszit nyom a homlokomra.

- Na mire fel ez a nagy boldogság? – kíváncsian nézek rá, hiszen fogalmam sincs, hogy miért örül most ennyire. Nem lehet róla levakarni azt a nagy mosolyt.

- Emlékszel, még amikor azt mondtam, hogy csinálunk egy duettet? – áll meg egy másodpercre, hogy tudja, hogy tudom-e miről beszél, de tudom ,így tovább folytatja mondandóját – Én azt amíg lábadoztam megírtam, az egészet – ledöbbenek, hiszen soha nem gondoltam volna, hogy pont akkor irt ilyet Justin. – És most jött a hír, hogy indulhat a felvétel. Én amíg Franciaországban leszek felveszem az én részemet, te a tiedet Los Angelesbe, majd a közöseket Londoban, és a következő hónapban már ki is dobhatjuk a piacra. Jól hangzik mi? 

- Hogy jól hangzik-e? – nézek rá – Jézusom, ez nagyon jó – vetem újra kezei közé magamat, és most már én se tudom letörölni a mosolyt az arcomról. – köszönöm, nagyon köszönöm – suttogom halkan a füleibe, ő pedig csak egy kuncogást ejt el, majd visszasúg, de csupán csak egyetlen egy szót :

- Szeretlek.

Éppen a kijelzőre pillantok, ahol meg akarom nézni, hogy honnan is megy pontosan a járatom. Justin mellettem totál inkognitóba van, és megvárja, míg az én gépem elmegy, hiszen ő  magán géppel fog utazni, mint mindig. Kissé hunyorítanom kel, mert nagyon pici betűkkel van kiírva, és mert sosem volt tökéletes látásom.

- Na nem látsz vagy mi? – furcsán néz rám, én pedig csak legyintek eget, és még jobban koncentrálok.

Még pár másodperig nézem, de aztán inkább abbahagyom a bámulást. Úgy is be fogják mondani, hogy mikor megy a gép.

- Még van fél órád a beszállásra – lazán közli velem, én pedig ledöbbenek. Azt hittem, még van legalább egy órám.

- Jesszus, akkor már a gépen kéne lennem. Miért nem szóltál? – fordulok vele szembe

- Mert szerettem volna még egy kis időt veled tölteni – egymás szemébe nézünk, és pedig ösztönösen megindulok szája felé. Gyengéden csókolom, ki akarom élvezni miden egyes pillanatát, s elragtárzoni a következő két hétre. Most hogy végre visszakaptam, alig huszonnégy órája, most újra el kell engedjem. Tudom, két hét nem túl sok, de még is nehéz lesz, érzem. De már annyi mindent átéltünk ketten, tudom, hogy ez az idő, ahhoz képest semmiség lesz.

- Mennem kell – egy könnycsepp gördül le az arcomon, miközben halkan beszélek hozzá, és úgy érzem, mintha megállna körülöttünk az idő. Csak ő és én vagyok a reptéren, senki más. Egyik kezével jobb kezemet szorítja másikkal pedig a könnyemet törölgeti le, szemeit pedig mélyen az enyéimbe fúrja.

- Majd hívlak- még egy utolsó csókot lehel számra, és gyorsan elmegy mellőlem. Tudom, hogy szíve szerint nem lenne ilyen gyors, de nehéz neki is az elválás, én nem akarja még nehezebbé tenni az egész dolgot. 

Csomagjaimat felvéve, elindulok a kapu felé, viszont hirtelen megszólal a telefonom. Őrült nagy mosollyal nyitom meg az üzenet, amiben csak ennyi áll : Hiányozni fogsz.

41.Blessed me with a second chance

Kedves Olvasók!

Egy elég nagy kihagyás után, itt lenne a következő rész. Úgy volt, hogy felhagyok az írással, és még most se vagyok biztos, hogy mit fogok csinálni, szóval vagy lesz rész, vagy nem. Magam sem tudom hogy miért van ez, de úgy érzem, senki se kíváncsi hogy mit írok. Szóval, ha bárki is elolvassa, az kérem, írjon valamit! Köszönöm.

Nem tudom megmondani pontosan, hogy hány perc telik el. Csak ölelem, és ölelem. Képtelen vagyok elengedni. Nem csak felépült, de vissza is kaptam. Azt hiszem, ennél boldogabb már nem is lehetnék. Most mindenem megvan, amire szükségem van.  És csak ez számít. Nem az, hogy több millió dollárjaid legyenek, és több ezer ismerősöd. Nem, ezek csak külsőségek, és felesleges dolgok az életben. Csak az számít, hogy olyan emberek vegyenek körül téged, akik szeretnek, és minden megtennének csak azért, hogy te boldog legyél.

- Most már azért elengedhetsz, kezdek megfulladni – lágy hangon szól hozzám, de érzem, hogy egy kis irónia bújik meg mögötte. Kezemet leeresztem, de ő utánuk kap, és rákulcsolja ujjait az enyéimre.

- Annyira boldog vagyok, Justin. El se tudom mondani – úgy számolok be az érzéseimről, mint egy óvodás, aki most kapott valami édességet. Tele vagyok izgalommal, és kíváncsissággal.  Nem félek a jövőtől, attól, hogy, hogy fognak alakulni a dolgaink, és hogy egyáltalán együtt leszünk-e a jövőben, egyszerűen csak kíváncsi vagyok, és várom, hogy mit hoz majd a sors. De az biztos, hogy bármin is megyünk majd keresztül, nem fogom engedni, hogy újra elveszítsem. 

- Én is Mildred – végig a szemeimbe néz, majd egy aprót bólintva arca közeledik felém, és egy leheletnyi csókot ad ajkaimra, majd mindkettőnk tekintete az iroda ajtajára téved, hiszen kopognak. Bár tudom, hogy nem látta az a személy, aki az ajtó mögött volt, hogy mi történt kettőnk között, de valamiért mégis arcom egyből vörös színűbe vált át, amit Justin egy nagy kacagással nyugtázz.

- Hé – szemeimmel szikrákat szórok rá, de közben én is nevetek. Esküszöm, lassan kezdem úgy érezni magamat, mintha újra tizenhét éves lennék. Kezeimmel már éppen hozzá érnék a kilincshez, hogy kinyissam az ajtót, mikor az nagy erővel kivágódik, pont előttem, illetve inkább rám, én pedig a nagy lendületből egyből hátra esek, és a seggemre huppanok, de az orrom sokkal jobban fáj, mint a hátsó felem.

- Mildred – nyit be nagy hévvel Scooter, aki tekintetéből ítélve, nincs éppen jó kedvében. – Hol a francba van Justin? – csak rám néz, esze ágába sincs körbenézni, pedig ha egy kicsit jobbra fordítaná a fejét, úgy negyvenöt fokban, simán észrevenné a keresett személyt. Felfogom a kérdését, de nem válaszolok rá, mert túlságosan is el vagyok foglalva saját magammal. Mindkét kezemmel az orromhoz kapok, ami sajog, de hamar meggyőződök róla, hogy nem tört el, így nagy nehezen feltápászkodok, és mire megfordulok, már csak azt látom, hogy már megtalálta a keresett személyét. Nagyszerű.

- Mégis mi a fészkes fenét keresel itt? – mérgelődik a menedzser, Justin pedig csak áll ott, mint egy ártatlan bárány, főleg ezzel az új frizurával. Ő is egyre inkább kezd hasonlítani fiatalabb önmagára. – Nem meg mondták, hogy két hétig ki se teheted a lábadat a hotelből? Mégis hogyan jutottál ki? - fel-le járkál a körülbelül hat négyzetméteres irodába és közben nagyon gesztikulál. – Megőrjítesz te gyerek – fújtat, de megáll, majd mintha megérezné, hogy van valami köztünk, elmosolyodik, majd tekintetét kettőnk között kezdi el váltogatni, végül pedig megállapodik rajtam. Arcizmai meggyengülnek, az előbbi haragból majd ismét egy mosolyt, de egy bátorító, és eggyütérző mosolyt küld felénk, majd egy szó nélkül kisétál az irodából. Azt hittem, hogy sokkal jobban le fogja ordítani Justin fejét, és azonnal visszaviszi a hotelbe, de nem tette. 

- Szóval – fordul felém Bieber. – Akkor jössz velem Los Angelesebe? – teszi fel a kérdést, amibe hirtelen nem is gondoltam. Nem gondoltam bele, hogy ha igent mondok, akkor vissza kell költözzek. Pedig itt kialakítottam az életemet, Laureen is itt jár suliba, nem tehetem meg vele azt mégegyzser, hogy ide-oda ráncigálom, mint egy kis babát. Ő nem ilyen életet érdemel, sokkal, de sokkal jobbat. És ott van Austin is, aki éppen a barátom, vagyis hát a volt, barátom. Most már nagyon úgy tűnik. Iszonyatos bűntudatot kezdek el érezni, amiért újra ezt csinálom vele. Elhitetem, hogy szeretem, és most megint kiadom az útját. Már az elején nem kellet volna bele menjek ebbe az egészbe, sokkal könnyebb lett volna minden. Hirtelen remegni kezd a kezem, és a szívverésem is egyre gyorsabb. Ne akarom, hogy újra előjöjjön a pánik betgségem, ezért inkább lassan kifújom a levegőt, majd Justinra nézek, és rájövök, hogy bármit is kell csináljak, és bármilyen rossz dolgot kell műveljek, megteszem. Mert ezt, ezt az embert, aki éppen előttem áll, mindennél jobban szeretem. Nem szólok egy szót sem, csak aprón bólintok, belegyezésül. Tudom, hogy ez lesz a legjobb döntés, akár megbánom, akár nem.

Egész délután a munkába temetkezek, próbálom magamat beérni, hiszen Justin kis látogatása miatt, kissé kiestem az ütemből. Papírok millióit rendez helyes sorrendbe, majd válaszolok a rengeteg fellépéssel, és egybe és, vele kapcsolatos dolgokkal. Egy kis késéssel, de negyed öt után nem sokkal végzek, és egyből haza indulok. Szembe kell nézzek Mildreddel, aki a könnyebb eset, és Austinnal, ha otthon van. Ha nincs, akkor fogalmam sincs, hogy mihez fogok kezdeni.

Amint belépek a házba, máris Laurennel találom magam szembe, aki hogy is mondjam, kicsit sincs jó állapotában. Úgy érzem, hogy tudja. Hát persze hogy tudja, hiszen ő Laureen. Kezeit keresztbe tette, de csak mereven bámul, és semmit sem mond. Tapintható a feszültség köztünk, de ez teljesen más. Kettős érzéseim vannak azzal kapcsolatban, hogy mit fog reagálni.

- Visszaköltözzünk Los Angelesbe – hangom halk és félénk, pedig határozott vagyok, nagyon is, de félek a reakciójától, nem tudom mit fog gondolni erről az egészről, bár tudom, hogy ő mindig is támogatta a kapcsolatunkat, bár úgy hiszem, ez már neki is sok.

- Csak te – bólint hevesen. – Én itt maradok, itt végzem el a sulit. 

- Ezt nem lehet,Lar. Ezt te is jól tudod, hiszen kell neked  egy gyám aki vigyázz rád, hiszen kiskorú vagy. Nem lehetsz egyedül, egy ekkora városban.

- Igen, és van. Justin az, aki belegyezett a dologba, és gyámhivatal is. Én itt maradok, te meg visszamész vele, oda, ahová való vagy- kimérten néz rám, majd mintha megsajnálna, amiért ilyen keményen beszél velem, apró mosolyra húzódik szája, és felém jön. – Ez lesz a legjobb, higgy nekem – hirtelen meg se tudok szólalnia a döbbenettől. Nem tudok mit mondani erre, csak hálás vagyok, hálás, amiért egy ilyen iszonyatosa okos, és gyönyörű teremtménynek lehetek a nővére. Ennél nagyobb ajándékot soha nem kaphattam volna.

- De te egyedül fogsz maradni – nem akarok belemenni ebbe az egész dologba, túlságosan is kockázatos. Nem hagyhatom egyedül a mindössze tizenöt éves húgomat. Egyedül, egy több milliós városban. – Képtelen vagyok ezt megtenni. Nem hagyhatlak egyedül– érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de nem akarok sírni. Nem akarok újra az a lány lenni, aki állandón bőg, bármiről is legyen szó.

- Nem fogsz egyedül hagyni, Mildred. Én bentlakásos suliba megyek, ahogy eredetileg is terveztük, anyával – igen, tényleg így volt, csak éppen akkor teljesen más volt minden. Úgy volt, hogy miután betölti a tizenötödik életévét, átmegy egy bentlakásos suliba, de nem New Yorkba. Hanem egy sokkal messzibb helyre, egy elit suliba. De ez a terv, már nem fog megvalósulni, vagy mégis? – Most az egyszer, kérlek, gondolj magadra – immáron csak pár centire van tőlem – Csakis magadra – mutogat rám hevesen, én pedig meg se tudok szólalni, csak állok és bámulom, aztán kicsit közelebb lépek, és ahogy csak tudom, magamhoz húzom. Úgy ölelem, hogy szinte már megfullasztom, de nem hagyom abba. Nem akarom, mert tudom, hogy képtelen vagyok kifejezni máshogy, hogy mennyire köszönöm neki, hogy itt van velem. Fogalmam sincs, hogy mi lenne, ha nem lett volna velem, minden egyes szituációban. Most napokig sorolhatnám, hogy hányszor húzott már ki a szarból, és hogy hányszor tartott nekem hegyi beszédet, de megérte, mert talán ezek miatt vagyok még itt.

- Na, elég már, mindjárt megölsz – nevetve tol el magától, majd együtt felmegyünk a lépcsőn, és összepakolunk. Csupán egy nagy bőröndöt veszek elő, már megszoktam ezt a sok költözősdit, így nem túl nehéz összepakolni. Egy pár ruhadarabot dobálok bele, majd a mindig szükséges női dolgokat, majd mikor már éppen kész is lennék, meg akad egy valamin a szemem a kis éjjeli szekrényemen. Közelebb megyek hozzá, majd felveszem azt,és hirtelen újra könnyek gyűlnek a szemembe. Talán öt éves lehet a kép. Pontosan emlékszem, hogy egy forró, nyári napon volt, és apa mindenképp ki akart szabadulni ebből a zsúfolt, és meleg városból, így kocsiba ültünk, és egészen a tengerpartig mentünk, és ott eltöltöttünk egy egész teljes napot. Egész nap az óceánba fürödtünk, és annyi hot-dogot ettünk amennyit csak bírtunk, így hazafelé már mindketten, én és Lar is émelyegtünk a kocsiba, így apának muszáj volt megállnia, de nem lett semmi baj, sőt, éppen egy park mellet álltunk meg. Bár abban a parkban semmi különleges nem volt, viszont az ott lévő tóra, a nap nagyon különleges szögből sütött rá, ezért úgy látszott mintha rózsaszín lenne, és ettől Laureen teljesen feldobódott, így muszáj volt csinálnunk egy képet. Annyira boldogok voltunk. Egyikőnk se gondolt a jövőre,vagy, hogy mi lesz velünk pár év múlva. Csak a jelenre koncentráltunk, és talán pont ezt kéne nekem is tennem. Nem kéne azon agyaljak egyfolytában , hogy mi volt , vagy mi lesz. Csak ez a pillanat számít, semmi más. Mire végzek, már hat óra is elmúlik, és éppen indulnék, mikor kinyílik az ajtó. Austin az, tudom. Általában ha nem túlórázik, és nem jön közbe semmiféle dolog, akkor ekkor végez, mint most is. Mikor belép, teljesen összezavarodik. Hol engem bámul, hol a bőröndömet, aztán az arcán csalódottságot fedezek fel, majd beletörődést. Meg se kell szólaljak, már tudja hogy mit csinálok.

- Menjél – nyugodtan szól hozzám, de nem néz a szemembe – Vagy is inkább én megyek, szia Mildred – sarkon fordul és elindul kifelé, de én nem hagyhatom ennyibe. Többet érdemel, jóval többet. Tudom, hogy ezt semmivel sem tudom helyrehozni, de megpróbálom helyrehozni, és megmagyarázni a dolgokat, ennyit mindenki érdekel, főleg ő.

 - Austin, várj – futok oda hozzá. – Megmagyarázhatom? – nézek a szemembe, legalábbis próbálok, ő továbbra is elutasító.

- Nem kell Mildred - szomorú mosolyra húzódik a szája, majd végre rám néz. – Én értek mindent, és el is fogadom. Szia – nyugodtan beszél, de érződik rajta, hogy nem boldog. Hát miért is lenne az? Éppen most dobom ki, nem is tudom hanyadjára. Úgy érezheti magát, mint egy pótlék, és valójában az is volt. 

- Egész jól ment – jegyezi meg Lar epésen, én pedig csak egy mosolyt küldök felé. Itt az ideje menni. – Figyelj, nem kell itt a dráma, adj egy ölelést és aztán menjél. Tudod, mindennap fogunk beszélni, és találkozni is tudunk, oké? 

- Rendben, na gyere ide – hívogat,  majd még egyszer megölelem, ahogy csak tudom, és homlokára egy puszit adok, majd bőröndjeimet megfogva, kisétálok a gyermekkori házamból.

Pár perc buszozás, és metrózás után, meg is érkezek a hotelbe. Justin átküldte a szobaszámot, így könnyedén odatalálok. Mikor bekopogok, csupán pár másodpercet kell várakozzak, már is nyitódik az ajtó. Ahogy meglát, a két nagy bőrönddel, iszonyatosan megörül, és egyből megölel. Sokszor egy ölelés, sokkal fontosabb, mint más.

- Valamiért nem voltam benne biztos, hogy eljössz – egyik hajtincsemet kezdi el babrálni, ahogy belépek a szobába. Két karommal erősen ölelem, de nem értem a feltételezését.

- Miért kételkedtél bennem?

- Nem tudom elmondani – tekinteté szemembe fúrja. – De örülök, hogy itt vagy – közelebb húzódik felém, majd hevesen megcsókol, én pedig viszonzom tettét. Mert nála jobban semmit nem akarok ebben a pillanatban. Csak hogy velem legyen.

40.Love me like you do

Kedves Olvasók!

Itt is lenne a következő rész, ami kicsit hosszabbra sikeredett, és úgy érzem, nagyon sokaknak fog ez tetszeni nem akarok spoilerezni .

Ugye azt mondtam, hogy már csak egy rész van hátra, de végül meggondoltam magam, és úgy tervezem, hogy eljutok az 50-es számhoz, szóval még tíz rész várható.

Köszönöm a véleményeket, remélem most sem hagytok cserben.

Már megint ez a hang. Nyöszörögve és nagy nehezen kinyújtom jobb karomat, de még így se érem el a telefonomat. Kicsit meglököm magam, így sikeresen a kezembe pattan, és ki tudom nyomni az ébresztőt. Ha utálok valamit egy napban, az az hogy fel kell kelni, és még hozzá elég  korán. Átpillantok az ágy másik oldalára, de szép sima takaró, így következtetek, hogy Austin ma sem aludt itthon. Szerencsére, egyre jobban elterjedt a szakmába, egyre több munkát kap, viszont alig látom. Bár ez az utóbbi időkben, nem túlságosan zavar. Mert az utóbbi időben teljesen mással vagyok elfoglalva.

Pontosan tizenhat napja van kómába, de semmit ne tudtunk segíteni. Az orvosok azt mondják, hogy ez csak átmeneti, de ők se tudják, hogy pontosan meddig is tart ez az átmenet . Lehet, hogy egy hónap múlva felébred,de lehet, hogy csak évek elteltével. Ezt senki se tudja. És ez a legrosszabb benne. Az agya nem sérült meg, de mégsem ébred fel. Az orvosok azóta is ezt kutatják, mert korábban ilyesmi nem nagyon fordult elő, de eddig semmilyen épkézláb magyarázattal nem tudtak előállni.

Erőt veszek, és kikászálódok az ágyból. Nem hagyhatom el magamat, újra. Sietősen felkapom a ruhámat, majd gyorsan megiszok egy kávét, és hagyok egy kis post-itet a húgomnak, hogy sokáig dolgozok, ne várjon meg a vacsorával. Merthogy az élet megy tovább. Egy héttel ezelőtt, éppen mikor jöttem ki a kórterméből összefutottam Scooterrel, aki teljesen kikészült, mint mindenki. Akkor említette, hogy otthagyta a kiadót a titkárnője, és hogy most azt se tudja, mit csinál. Én meg ott álltam, egy közepes érettségivel , munka nélkül, egy kiskorúval, bár van még pénzünk, anyáék nagyon sokat megtakarítottak, de hát nem ülhettem itthon egész áldott nap, valamivel muszáj eltereljem a gondolataimat.

Buszra szállok, és egyenesen a kiadó felé veszem az irányt. Az első nap nehéz volt, csak úgy kapkodtam a fejemet, de úgy érzem, egészen jól bele tanultam.

- Diana – üdvözlöm a recepcióst. – Scooter hagyott valami üzenetet? – könyökölök fel a pultra, miközben elveszem napi kávé adagomat. Még csak hét óra van, de már a másodikat kortyolgatom. Ez nem túl jó.

- Nem, semmi különöset –kezd gondolkodni. – Vagyis várj. De igen – hirtelen keresgélni kezd a rendelten asztalán, majd pár másodperc múlva egy kék cetlit vesz elé, és egyenesen a kezembe nyújtja. – Ez a tiéd – mosolyog rám, és meg gyorsan elolvasva, egyből az irodába sietek.

A papíron egy kevés intézni való dolog mellet, egy fontosabb feladat várt rám. Egy közlemény megírása, róla. Egy újabb heti közlemény, egy igazi, hiszen annyi, de annyi állhír terjed róla, minden egyes nap kitalálnak valamit. És pont ezért kell kiadni, egy biztos, és igazat, hogy ennek higgyenek, és ne a holmi bulvár lapok által kitalált történeteknek.

Leülök az asztalomhoz, és próbálom összeszedni a gondolataimat, és úgy megírni, ezt az egészet, hogy semmi személyes dolgot ne vigyek bele. Legalább egy óra is eltelik, mire elkezdem bepötyögni a szavakat a gépbe, de tíz órára kész vagyok, és már kint is van, minden platformon.

Egész álló nap gürizek, annyi a munka, hogy ki se látok a papírok közül, és két telefonhívás között fogyasztom el ebédemet. Végül fél ötkor, fáradtan lépek ki a kiadó épületébe, de nem haza igyekszek, hanem a kórházba. Ez már bele égett a mindennapjaimba. Egy külön kórterembe tették, ahová a belépés csak különböző papírokkal érvényes. Úgy érzem magam, mintha az elnököt látogatnám meg. Pedig ő csak egy átlagos, huszonkét éves fiú. 

- Kisasszony, várni kell. Még vannak bent. – utamat állja egy nagy, köpcös biztonsági őr, én meg kénytelen vagyok leülni és várni. Várni a soromra. Meglepetésemre, nem sok idő elteltével nyílik az ajtó, és szinte nem hiszek a szememnek. Selena az. Magassarkújával végig tipeg a folyosón, rám se hederít. Nem gondoltam volna, hogy meglátogatja, azután ami velünk történt. Az őr int, hogy szabad a pálya, így én besétálok, majd leülök, a szokásos helyemre, és elkezdek beszélni hozzá, mint ahogy azt minden nap teszem. Aztán valami olyan következik be, ami nem mindennapi. A műszerek elkezdenek rezegni, majd megcsendesülnek, és pedig felkapom a fejemet, és hol őt, hol a műszert nézem, és egyszer csak bekövetkezik az, amire több mint két hete vágyok. Lassan, és óvatosan kinyílik a szeme. Egyszerűen nem hiszek a szememnek. Képtele vagyok rá. Fejét felém fordítja, és meglepődik azon, hogy ott vagyok.  Mosolyra nyitom számat, és legördül egy könnycsepp az arcomon. Ébren van, és ez a lényeg. Csak ezt az egyetlen dolgot kértem, és beteljesült. Úgy érzem, ennél boldogabb már nem lehetnék. 

- Mildred? – hangja erőtlen és hamiskás. Éppen nyitom a számat, hogy szóljak neki, mikor berontanak hozzá , legalább tizen, és körbe veszik, én meg csak kisodródok az árral, de nem tudom, hogy hogy. Teljesen lesokkolódtam. De ez most nem az a rosszfajta, amikor gyomorgörcsöd van, és a lábad a földbe gyökerezik, nem, ez teljesen más. Most boldog vagyok. A folyosóra tekintek, ahol megpillantom Scootert , aki a napi vizitére jött. Álmosnak, és meggyötörtnek tűnik. Szóval még nem tudja a jó hírt. Hát honnan is tudhatná, hiszen alig telt el pár perc. Izgatottan, és nagy mosollyal sietek felé, hogy közöljem a jó hírt.

- Scooter – szólok rá, még egész messziről. – Felébredt, felébredt Justin.

Az arcára ezernyi érzelem ül ki. Egyszer tudom benne felfedezni a boldogságot, a megkönnyebbülést, és a mérhetetlen örömöt. Egy óriási mosollyal a száján siet a kórterme felé, én pedig ki a kórházból. Visszamehetnék, de én megtettem, amit tudtam. Az volt a kívánságom, hogy felébredjen. Ez teljesült. Hogy én igazából mit akarok, és mit is akartam mióta ismerem, az teljesen más. Nem minden jöhet össze egy ember életében. Bár, arra kíváncsi lennék, hogy miért jött vissza, és honnan tudta, hogy hol is vagyok pontosan. Ha lesz rá alkalmam, megkérdezem.

Sietek haza, ahogy csak tudok, hogy elmondjam Laureenek a jó hírt. Ők ketten mindig is jóban voltak, bár nem a legelejétől, de bírták egymást. Én csak ennyit tudtam, de azt hogy mindig tartották a kapcsolatot, igen akkor is amikor először elment, aztán miután szakítottunk is, az nagyon meglepett. Aznap mesélte el ezt az egészet Laureen amikor lelőtték, csak hogy felvidítson, és hogy tudjak róla. 

- Szia – üvöltök egy nagyot, ahogy beteszem a lábamat a házba, mert tuti, hogy fent van a szobájába. Pár másodperc múlva hangokat hallok, és meglátom, ahogy a lépcsőről bandukol lefelé.

- Mi ez a nagy boldogság? 

- Képzeld – úgy tekintek felé mintha valami nagy titkot mondanék el, egyszerűen nem tudom magam türtőztetni. – Felébredt.

- Tényleg? – lepődik meg, és ő is hirtelen totál boldog lesz. Közelebb lép hozzám, és egyik kezemet a kezébe veszi, és babrálni kezd vele. Ahogy nézem, egyszerűen csak még jobban elönt a boldogság, de közben úgy érzem, valami mégis hiányzik. Nem túl nagydolog, olyan mintha egy stabil széken állnék, de mintha egy csavar hiányozna. egyszerűen nem vagyok teljesen. Teljes, nélküle.

Kissé eltol magától, hogy a szemembe tudjon nézni, és egyből rájövök, hogy tudja. Mindig is tudta, de most képtelen tenni érte, és sajnálja az egész dolgot. Hihetetlen, hogy egy nézésből egy gondolatot ki tudok olvasni. Sírógörcs kerülget, de nem akarok újra sírni. Elegem van már belőle, hogy állandóan sírok. Nem akarok újra egy idegroncs lenni, nem tudom, hogy újra feltudnék –e állni a padlóról. Nem tudom, hogy lenne-e új célom amiért érdemes lenne.

Próbálom, de nem tudom visszatartani a könnyeimet, és ösztönösen borulok a nyakába. Szorítom, ahogy csak tudom. Nem így terveztem ezt a délutánt, de most ez kell. Ki kell hogy adjam magamból, hogy utána továbblépjek, és tovább éljem a hétköznapi, de cseppet sem átlagos életemet.

- Héhé – bal kezét hátamra teszi, és azzal simítgat – Minden rendben lesz, ígérem.

*4 héttel később*

Az irodába mindenki sürög - forog, és ez még csak egy átlagos kedd. Semmi új dolog nem történt, csak minden megy, ahogy kell mennie. Már majdnem két hónapja itt vagyok, és úgy érzem, egész jól beilleszkedtem. Intéztem a papírmunkákat, a megbeszéléseket, és az apróbb-seprőbb dolgokat. Szeretem, mert ellazít,é s kizökkent a hétköznapi bajokból, gondokból. Egyszer csak úgy hallom mintha kopognának az ajtómon, de nem veszek róla tudomást. Aztán egyre hangosabb a hang, és most már biztos vagyok benne, hogy valaki áll az ajtóm előtt. Megmondtam, hogy ne zavarjanak, éppen egy nagyon fontos papírmunka között vagyok. Idegesen odasétálok az ajtóhoz, majd erősen kivágom. Azt hittem, hogy valamelyik kis kávévivő, vagy mitugrász jön, de nem. Közel sem.  Hajába sapka van, és arra rátette a kapucniját, de így is könnyedén felismerem.  Őt bármikor.

- Bemehetek? – szólal meg végül, mert legalább egy percig bámuljuk egymást, de nem szólalok meg. Nem azért mert nem tudok, egyszerűen nem akarok.

Jobban kinyitom az ajtót, hogy be tudjon jönni, majd becsukom, és úgy maradok. Nem fordulok meg. Újra elkezdenek bennem kavarogni az érések, és azt se tudom, hogy mire gondoljak hirtelen.  Egy nagy levegőt veszek, és megfordulok, de továbbra is csak bámulom, ami kicsit kezdi idegesíteni.

- Miért nem látogattál meg?

- Nem akartalak, ennyire egyszerű az egész – úgy érzem, kissé bunkó és arrogáns vagyok, de csak így bírom ki vele. 

- Nem akartál? –őszintén meglepődik. – Te már nem érzel irántam semmit? – közelebb lép, én pedig próbálok hátrébb, de neki ütközök az ajtónak. Pont ettől tartottam, hogy újra ez lesz. Szeretném őt, mindennél jobban, de úgy érzem, hogy hibát követnék el. Mármint, az agyam érzi úgy, a szívem teljesen másképpen működik.

- Ilyet nem mondtam – zavaromban fülem mögé tűrök egy tincset, és a földet kezdem pásztázni. Most már közel sem vagyok olyan bátor, és határozott, mint a beszélgetésünk elején.

- Akkor mondjál valamit, mert visszajöttem hozzá akkor, érted jöttem vissza, hogy újra kezdjük. 

- Tényleg? – kérdezem vissza tőle, mert ezt eddig nem tudtam. Mint már említettem egyszer meg akartam kérdezni, de erre a válaszra nem számítottam.

- Miért szerinted miért mentem vissza? – értetlenül rázza fejét. – Persze hogy érted – még közelebb jön. Csupán pár centire van tőlem. Legszívesebben azonnal a nyakába ugranék, és el se engedném, de nem teszem. Muszáj türtőztetnem magamat.

- Justin, én nem tudom hogy mi legyen , de tényleg – végre ránézek, bele a, azokba a káprázatos szemekbe. – Szeretlek, de félek. Félek, hogy mi lenne velünk. Annyiszor próbáltuk már meg – túrok idegesen a hajamba – És egyszer se jött össze.

- Szerintem még egy esélyt megérdemlünk – apró mosolyt küld felém. – Én – mutat magára – és te. – majd rám. Itt áll életem szerelme, akivel már mindent megéltünk, szó szerint mindent, és újra együtt akar velem lenni. Tudom, nagyon is jól, hogy ez közel sem olyan biztos kapcsolat, mint Austinnal, és lehet, hogy egy hétnél tovább nem fogjuk egymást bírni, és lehet, hogy megcsaljuk egymást, és bántsuk egymást, de olyat, mint ő, nem fogok találni.

- Úgy gondolod? – már tudom a válaszomat, de húzom az eszét, hadd dolgozzon meg értem.

- Igen, úgy – megsimítja arcomat – De tudom, hogy igent mondasz, csak húzod  az agyamat – ismer mint a tenyeremet. Röhögök egyet, ezzel fel is fedvén magamat, majd szemeibe nézek, és számat az ő szájára tapasztom.

- Héhé – válik el tőlem – Nem halottam a választ – fenyegetően fel emeli az egyik ujját.

- Na jó – adom be a derekamat – Kellesz Justin, csak te kellesz. – nézek rá, és ahogy kimondom, megjelenik rajta az az irtózatosan nagy és boldog mosoly, és végre megölelem és arcomat mélyen a karjai közé fúrom. El se hiszem, hogy ez történik velem.

39.Praying for a miracle

Kedves Olvasók!

Meg is hoztam az évben az utolsó részt. Szeretném megköszönni mindenkinek aki velem volt, és van bár mára ez a szám elég csekély, ami fogalmam sincs, hogy miért van...

De mindegy is. Én szeretek írni, és még irni is fogok , ameddig csak tudok.

Szóvaaal , úgy terveztem hogy ezen kívül még két rész lesz, plusz egy epilógus, és VÉGE.

Tudom, mindig elmondom, de kérlek, bárki aki elolvassa, írjon valamit, nagyon sokat jelent. Köszönöm.

Képtelen vagyok gondolkodni, egyszerűen nem hiszem el mi történik velem. Végignézek a testén, és a lövés nyomot keresem. Nagy nehezen megtalálom. Valahova a gyomra, körül lehet a golyó, képtelen vagyok megállapítani a pontos helyzetét perpillanat. Három rendőr jelenik meg körülöttem, akik azonnal elkezdenek egymással beszélgetni, majd hozzám is szólnak. Sokkos állapotba kerülök, de nagy nehezen sikerül kinyögnöm, hogy ki is ő, és mi történt vele. Hogy mi történt velünk. Persze, képtelen vagyok beszámolni az egész történetről, mert ez túl bonyolult. De pár szót sikerül kimakognom, hogy úgy dióhéjban, hogy is volt a dolog. Közben kapkodom a fejemet, és nézem, mit csinálnak vele. Szájához valami műanyagot tesznek, mások pedig a hasát nézik, ahová a golyó fúródott. Hangos tappogásra leszek figyelmes, majd már csak arra, hogy valaki a hátamat simogatja.

- Hívtam a rendőröket, Mild.  – Austin hangja szólal meg, ami egyébként nyugtatóan hat rám, de most egyáltalán nem az. Legszívesebben leordítanám a fejét, hogy miért hagyott itt engem, teljesen egyedül, de nem teszem. Sokkal inkább érdekel Justin, mint ő.

- Be kell vinnünk azonnal, viszont csak egy ember jöhet velünk  - be se fejezi a mondatot a mentős, én már a kocsi felé haladok, és szállok be. Szörnyű érzés végignézni, ahogy betolják a maga tehetetlenül  fekvő Justint a mentőautóba. Nem értem, miért nem tudott otthon maradni. Egyáltalán mi a francot kereset itt? Úgy volt, hogy lezártuk. És én is lezártam, mármint az agyamba. A szívem, az egy teljes más kérdés, de úgy voltam vele, hogy tovább tudok lépni, és nélküle is boldog, és teljes életem lesz.

Mikor behelyezik, rögtön körbe állják, és különböző műszerekkel mérik az életjeleit, illetve egy csomó dolgot csinálnak vele. Teljesen sokkba estem, és már sírni se tudok, csak mereven előre nézek, és azt kívánom, bár ne velem történne ez. Tudom, elég durva ilyet kívánni másnak, de szívesen átadnám a helyemet másnak. hogy itt üljön, a mentőbe ahol  az élete szerelme, igen , mert ő az, élet-és halál között lebeg, a volt barátja miatt, pontosabban annak az apja miatt.

- Nyugodjon meg, mindent megteszünk, hogy életbe maradjon – egy férfi lágy hangját hallom meg, de olyan mintha nem látnám ki az. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, nem tudom érzékelni az idő múlását. Egyszer csak megáll a mentő autó, és gyorsan kihúzzák, majd besietnek vele. Ahogy tudom én is követem őt, de a sok újságíró az utamat állja. Össze-vissza kapkodom a fejemet, állandóan kérdésekkel bombáznak. Egyszer csak egy erős kar megragad, majd átvonszol, teljesen egy elzárt részig, ahová már a paparazzik nem jöhetnek be, és csak akkor pillantom meg, hogy ki is volt. Scooter. 

- Mégis mi történt, Mildred? – hangjából idegességet és félelmet tudok kiolvasni. Szemeibe nézek, és képtelen vagyok egy szót is kinyögni, és hirtelen, rá jövök, hogy mi történt. Eddig is tudtam, de képtelen voltam feldolgozni, viszont most olyan érzés, mintha rám zuhanna az egész. Hangos zokogásba török ki, nem tudok megállni lábaimon, a falnak támaszkodva csúszok le a padlóra.

- Hé, Mildred – guggol le elém, de alig látom könnyeimtől, csupán egy kérdést teszek fel neki. Egy kérdést ami most , ebben  a kibaszott pillanatban a legfontosabb.

- Scooter, ugye nem fog meghalni? Ugye? Kérlek ,mond, hogy élni fog , kérlek – könyörgök neki, de tudom, hogy ezzel semmit nem tudok segíteni, és semmit nem számít. Justin magára maradt, csupán orvosok veszik körül. Az ő kezükbe van az élete. Vagy él tovább, vagy meghal. Csak ez a két opció létezik, nincs harmadik választás. Sosincs harmadik.

Már legalább négy óra eltelt, mióta bejöttünk a kórházba, de csupán egyetlen egy nővérke szaladt ki úgy fél órája, de bárhogyan is ordibáltam neki, és kérdezgettem őt, nem mondott semmit, csak annyit értem el, hogy két nagy gorilla lefogott, és azóta is rajtam tartják a szememet.  Scooter közben ki-be járkált, intézte médiát, és hívogatta Justin családját, de mivel se az apja, se az anya nem lakik közel, így csak én vagyok itt. teljesen egyedül, a kavargó érzéseimmel, és a félelemmel. A félelem attól, hogy elvesztem, mert ha tényleg elveszteném, és soha többet nem láthatnám, azt hiszem teljesen összeomlanék, és nem tudom, hogy képes lennék-e újra talpra állni. Szerintem nem.
Egyre hangosabb és hangosabb az újságírók által keltett zaj, és már képtelen vagyok nyugton ülni, mikor nyitódik az ajtó, de nem Scooter érkezik, hanem Austin. Ziláltnak tűnik, de gyorsan jön felém. Én pedig mérges vagyok rá, nagyon.
- Mégis hogy hagyhattál ott? – kezdek bele, nem akarom az időmet vesztegetni, mintha bármit is számítana – Teljesen egyedül, két pszichopatával. Neked teljesen elment az eszed? – kissé felemelem a hangomat, de látom, hogy az őrök egyre többet pillantgatnak rám, ezért próbálom magam nyugtatni, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Én csak segítséget hívtam, Mildred. Csak segíteni akartam.
Szemeit pásztázom és látom rajta, hogy igazat mond. Austinnál nagyobb lelkű, és segítőkészebb embert, soha nem ismertem és nem is fogok. Képtelen vagyok rá haragudni. Visszaülök helyemre, ő pedig mellettem helyet foglal. Tudja, hogy mennyit számít nekem ő, ezért nem szól egy szót sem, és én sem. Csak ülünk és várunk, nem tudunk mást tenni.Körülbelül negyed óra elteltével, orvosok kezdenek kiszivárogni a műtőből, de egyikük se szól, ami nagyon fel idegesít. Legutoljára, egy magas, negyvenes éveibe járó jön ki, aki pont előttünk áll meg. Örülök, hogy végre valaki elmondja, hogy mi is történik vele.
- Hogy van? – alig tudok beszélni, így szinte olyan mintha suttognék. A doktor aggódó pillantásaitól megijedek, és már egyből a legrosszabbra gondolok. Én már csak ilyen vagyok.
- Él – szólal meg végül. – De a golyó mélyen belefúródott hasfalába, és egy levált része pedig  a máját károsította meg, de sikerült mindent eltávolítanunk, bár kicsit hosszú ideig tartott – utal arra, hogy szinte négy órán keresztül műtötték. – De él.
El se tudom mondani, milyen kő esik le a szívemről. Négy teljes óráig a legrosszabbra gondoltam, de él. Él Justin. Egyáltalán nem érdekel, hogy együtt leszünk-e a jövőbe, vagy egyáltalán találkozunk-e csak az hogy él. Én kavartam bele ebbe az egészbe , és nem tudtam volna elviselni azt a tényt, hogy miattam halt meg.- Bemehetek hozzá? – teszem fel a nagy kérdést. Még egyszer , utoljára látni szeretném, de nagyon. Kitudja, mikor lesz újra rá alkalmam.

- Nincs magánál, és normális helyzetben nemet mondanék – néz mélyen rám. – De látom mennyire aggódik, ezért menjen csak be, de csak öt percet kap, pihennie kell – apró mosoly jelenik meg az arcán, én pedig bólintok, és egy gyenge köszönöm-öt préselek ki magamból, és már sietek is a kórterembe, ahová időközbe elszállították.

Ahogy belépek, ismerőssé válik a hely. Nem tudom megszámolni, hányszor voltam már ilyen állapotok között. A tiszta fehér falak, és ezek a nagy , otromba kényelmetlen ágyak, már szinte az életem részévé nőttek. A kórterembe csak ő van. A készülékekre nézek, amik rendbe működnek, és látom, hogy ő is jól van, habár alszik. de most ez a lényeg, hogy pihenjen. Képtelen vagyok kimenni még, ezért az egyik ajtó melletti kis széket felkapom, és leülök mellé.

Beszélni akarok vele, bár tudom, hogy ez jelen pillanatban képtelenség. Egy hirtelen vezérelt ötlet miatt, megfogom kezét, és mégis beszélni kezdek hozzá, de egyáltalán nem össze függő dolgokat. Csak úgy random mondatokat ejtek ki a számon, amiknek semmi értelmük nincs, de valahogy képtelen vagyok arról beszélni, hogy mi is történik. Bár nagyon is jól tudom, hogy nem hall, én azért bízok benne. Egy halk kopogást hallok az ablakon keresztül. Az orvos int, hogy menjek. Még egyszer visszanézek rá, hogy megjegyzem őt. Nincs a legjobb állapotában, az biztos, de még most is olyan gyönyörű ember, mint amilyen volt. 

- Szeretlek Justin, mindennél jobban – mondom neki, és éppen állnék fel, mikor keze megrándul. Elképedve nézek rá, de semmi. Csak egy rándulás volt. Tudom, hogy ez sokszor megtörténik, de általában nem szoktak rá emlékezni a páciensek, de én most mégis azt remélem, hogy emlékezzen. Emlékezzen, mert nem tudom, hogy fogom-e valaha is mondani neki még ezt. Nem tudom, hogy lesz-e rá alkalmam.

*2 héttel később* 

- Megint itt? – a recepciós lány rá mosolyog, mint minden egyes nap a baleset óta.

- Mint mindig – gyengéden bólintok, majd elindulok Justin kórterme felé. Két hét telt el, de azon kívül, hogy egyszer nekem megszorította az ujjamat, semmi életjelt nem adott. Az orvos azt mondta, hogy csak alszik, de később kómába esett, és azóta nem ébredt fel. Pórbálnak minket nyugtatgatni, hogy csak átmeneti állapot, de valamiért nem tudok hinni nekik, és szinte felrobbanok attól, hogy semmit nem tudok csinálni azért, hogy felébredjen. Csak annyit, hogy minden egyes nap meglátogatom, ennyi telik tőlem. Ahogy a folyosón lépkedek, felfedezek egy ismerős alakot. 

Arcára aggodalom van kiülve, mint az eddigi tizennégy napban. Mikor meglát, már messziről integet. Bár csak azóta ismerjük egymást, de csodálatos teremtény. Éppolyan nagylelkű, és őszinte , mint  a gyereke.

- Hogy vagy Pattie? Nem úgy volt,hogy csak holnap jössz be?

- De,de úgy volt. De nem bírom ki, egyfolytában csak reménykedek. Csak ennyit tudok tenni – szomorúan néz rám, én meg úgy érzem, hogy megszakad a szívem. Annyira rossz látni ahogy a családja aggódik érte, és még nem is beszéltem a világról. hogy a világ mit szólt ehhez az egészhez. Rajongók millió siratják, és még azok is, akik utálják, mert tudják, hogy nélküle nem lenne olyan a világ, amilyen most.

38.And I know I told you last time was the last time

 Kedves Olvasók!

Már múlt héten kész volt a rész ,de nem volt időm feltenni, és kijavítani a hibákat, szóval csak most fogom publikálni. Mint már mondtam, már nem sok rész van hátra, telis-tele fordulatokkal. De nyugi, nem fogok eltűnni, már készülőben van a következő blogom...

Nagyon remélem, hogy most is fogok kapni egy-két véleményt, ezek nagyon fontosak számomra.

Pontosan egy teljes hét telt el azóta, hogy megkaptam azt a bizonyos sms-t Howardtól. Első olvasásra, szinte fel se fogtam, hogy miről beszél, többször kellet végig fussam a sorokat, és mikor tudatosult bennem, hogy ez valójában mit is jelent, és milyen következményei lehetnek, megijedtem. Nem úgy ijedtem meg, mint amikor valami hangot hallok a sötét házba, vagy valaki megijeszt hátulról. Nem. Ez sokkal komolyabb. Egyszerűen éreztem, hogy végig fut a hideg az egész testemen, és még most is ezt érzem, ha erre gondolok. Eszem ágába se volt válaszolni, vagy egyáltalán bármilyen életjelet adni, de ugyanakkor rettegtem és még mindig rettegek, hogy mi lesz, ha felbukkannak. MI lesz, ha egyszer csak megjelenik az apjával és ugyanazt teszik velünk, mint legutóbb? 

Aznap az egész délutánomat Laureennel töltöttem. Igazából próbálgattam nyugtatni, ami sikerült is, de továbbra is rémült volt és túlságosan is zaklatott, ezért úgy döntöttem, hogy egy kis közös főzőcske és filmezés, biztos jobb kedvre deríti. És úgy is lett. Miután nagy nehezen összedobtunk egy pizzát, bekuckoltuk magunkat a saját szobámba, és ott tartottunk egy kis Harry Potter maratont. Egészen addig néztük, míg csak arra lettem figyelmes, hogy jobb oldalamon, Lar már alszik. Nem akartam zavarni, így egy gyors tusolás után, befeküdtem mellé, de képtelen voltam aludni. Azzal a tudattal, hogy Howard bármelyik pillanatban hívhat, vagy akár meg is jelenhet itt, nem hagyott nyugodni. Körülbelül egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az nap hány órát is aludtam.

A régi osztályom előtti folyosón állok, és az ujjaimat tördelem. Legrosszabb szokásomnak tartom, és anya is mindig mondta, hogy ne csináljam, mert, hogy idős koromba majd remegni a fog a kezem, és nem leszek képes megfogni egyelten egy kávéscsészét se, de nem foglalkoztam vele, és most sem. De úgy, hogy még mindig jobb, mint a dohányzás. Howard felbukkanása után, állandóan velem van egy doboz. Bár még nem használtam, de kitudja, mikor jön el az az idő, hogy nem bírom, és kész. Akkor muszáj lesz, nem tudok majd mást csinálni. Inkább az, minthogy kárt tegyek magamban, vagy bárki másban.

- Mildred Black? –néz ki egy kedvesnek tűnő idős hölgy. - ön következik – bíztató mosolyra húzza a száját, én pedig egy nagy levegővétel után bemegyek a terembe. Egy-pár felügyelővel találom magam szembe, illetve a régi tanárommal, és az igazgatómmal. Furcsán méregetnek, és állandóan keresztkérdéseket tesznek fel, de nem tudnak rajtam ki fogni. Kihúztam a II. világháborút, amiről minden tudok, amit egyszer csak lehet, így megállás nélkül beszélek, csupán akkor állok le, amikor közbeszólnak. A vizsga hamar elrepül, és már állok is fel, mikor a volt tanárom megszólít. Valahogy érzem, hogy most nem a történelem kapcsán.

- Látom, attól még hogy híres emberekkel vagy, még nem veszett el az eszed – bár dicséret, de teli van cinikussággal. Lenyugszok. Nem akarok balhét csinálni, bármennyire is tudnék. Hiszen tudnék, mert sérteget. De egy vizsgán vagyok, csak nem viselkedhetek úgy, mint egy őrült. Megfordulok, majd a másodpercek töredéke alatt felvillantom a műmosolyomat, és amilyen bájosan csak tudok válaszolok neki. Természetesen, én se mellőzöm mondandómból az iróniát.

- Igen tanárnő. Tudja, manapság egypár híresebb ember, mondjuk úgy, közéleti személyek, sokkal inteligesebbek , mint az asztalnál helyet foglaló emberek nagy része. Szóval, ne ítéljen elsőre – az utolsó mondatnál ráteszek mosolyomra még egy lapáttal, majd csapot-papot ott hagyva távozok a teremből. Amint kiérek, rájövök mit tettem. Basszus, akár meg is buktathatnak ezért. Nem terveztem őket bántani, de nagyon feldühített a megjegyzése. Bár minden tudtam, és maximum pontot kapnék, így már nem hinném. Utálom, hogy ilyen hamar döntök, és még azelőtt cselekszek, mielőtt gondolkodnék. már csak reménykedhetek, hátha átmegyek. Mivel én vagyok az utolsó, körülbelül negyed óra elteltével meg is kapom a papíromat. Mindenből átmentem. Rég nem éreztem magamat ilyen boldognak, és megkönnyebbültnek. Mindegyik elérte a felső határt, kivéve a történelem, de gondolhattam is volna. Inkább csak örülök neki. Nem is tudom, mi lenne, ha még én reklamálnék. Nem akarom, hogy ki jöjjön a tanár ezért gyorsan el is tűnök az épületből, és ahogy lesétálok, a lépcsőn egyből megpillantom Austint. Nagyon boldog vagyok, ezért izgatottan futok oda hozzá, és ugrok egyből a nyakába.

- Átmentem, sikerült mindegyik – ordítom neki, bármennyire is közel vagyunk egymáshoz. De ne érdekel. Sikerült, mindegyik. Csak ez számít most.

- Tudtam, hogy menni fog – simítgatja a hajamat, majd gyengéden szájon csókol és leereszt a földre. – Nagyon büszke vagyok rád - az egyik szemembe lógó haj tincset a fülem mögé tűri, majd ujjaival végig simítja államat. Csak nézem a szemeit, és csak örülök, és boldog vagyok, hogy vele oszthatom meg ezt a pillanatot. Magam sem tudom, hogy miért, de elnézek jobbra. De nem kellet volna. Tudtam, hogy ő nem játszadozik. Hogy is hihettem azt, hogy nem fognak felkeresni? Hogy csak poénból írnak? Hogy én milyen naiv vagyok. Egy naiv, buta liba. Nem tudok megszólalni, csak bámulom őket, Howardot és az apját, Billt, akik nagy iramban közelednek, és nem éppen jó kedvükben. Ösztönösen kulcsolom ujjaimat az övéire és húzom őt hátrébb. tudom, hogy ezzel nem tudom őket megakadályozni, de úgy érzem, hogy ez számít.

- Nocsak, nocsak. Régen láttunk Mildred – szól hozzám Bill, hangjától pedig megrémülök. Tekintetem Howardra téved. Haja még hosszabb lett, immáron teljesen leér a válláig, és szanaszét áll. Hagyta megnőni szakállát, így már cseppet sem hasonlít arra a külön fiúra, akit a gimiben ismertem meg. Szemei karikásak, csupasz kezén pedig véraláfutások ékelődnek Egy másodpercre megsajnálom őt. Mennyivel jobb élete lenne, ha nem ilyen körülmények között élne. Ha nem Bill lenne az apja.

- Te meg ki a fene vagy? – a bámulásból Austin, kissé félénk, de magabiztos hangja riaszt fel. Ő nem tud semmit erről az egészről. Hogy mi történt velem Los Angelesbe. Persze, lett volna módom rá, hogy elmeséljem, de nem éreztem, hogy fontos. Azt hittem, végre lezárhattam életem azon szakaszát, de igazából tudtam, hogy bármikor felbukkanhatnak.

- Hohoh , más hangnemben, fiúcska – cinikusan beszél hozzánk. – Mildred nem mesélt semmit? –közeledik felém, majd körülbelül egy lépésre előttem megáll. Gyorsan körülnézek. Már kezd sötétedni, és egy árva lelket se veszek észre. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak.

Austin felém fordul, és válaszokat követel, de úgy érzem, hogy most ebben a pillanatba az felesleges. 

- Mit akartok, Bill? – teszem fel a  kérdést, ami azóta az eszembe van, mióta elraboltak. Néha még mindig rém álmom van róla, és arról, hogy Laureen meghal a karjaim között, mert Justin nem ment meg minket. 

- szerinted miért jöttünk,kicsi lány? – még közelebb jön, majd elkezd körülöttünk mászkálni, de lassítva. Egyszerűen hátborzongató. Egyre jobban szorítom Austint, és ő is engem. Érzem rajta, hogy ő is fél, bármennyire is nem látszik rajta. – A pénzedért, a kibaszott pénzedért – üvölt ránk. Megfagy a levegő, és egy pillanatra el is felejtek lélegezni. Érzem, hogy ebből nem fogunk jól kijönni, ha csak itt ácsorgunk, és nézzük őket. Cselekednünk kell. Egyikőnk se szól egy szót se, ami Billt kissé felbosszantja.

- Még egyszer elmondom, szépen, vagy nem – rántja ki oldalából a puskáját. – Perkálj – hadonászik a fegyverével. Most jött el a pillanat, hogy képtelen vagyok ezt tétlenül végigcsinálni, és várni, hogy mikor halok meg. Még egyszer utoljára megszorítom Austin kezét, majd a szabad oldalamra pillantok, és elkezdek futni ahogy csak tudok, magam után húzva Austint is. Úgy ismerem ezt a környéket, mint a tenyeremet, így tudom, hogy egy park felé megyünk. Bill és Howard a nyomainkba vannak, de nem hangoskodnak, hiszen ők is tudják, hogy bármelyik percben felfedezhetik őket.  A park tele van óriási fákkal és bokrokkal, és immáron teljesen sötét van. Hallom a lépteket mögöttem, de egy másodperc múlva már csak egy lövést érzékelek, mégpedig elég közelről. Megfordulok, de sehol se találom Austit. Most mit csináljak? Nem kiabálhatok, azzal csak magamra vonnám a figyelmemet, de mi van ha megsérült? Tovább folytatom a futást, a park keleti részére, ahol egy játszótért van, egy csomó kis búvóhellyel,. Tudom, hogy csak nekem van helyismeretem, és szerintem ők még bőven az erdőbe vannak, bemászok az egyikbe, csak hogy valaki megérinti a lábamat. Egyenes a szemébe nézek, é s szinte megáll bennem az ütő. Kezeit szájamra tapassza, majd fegyverét besüllyeszti zsebébe, és betol a lyukba. Hátrálok, ahogy csak tudok, ő pedig csak bámul egy, szót se szól.

- Menj el – suttogom neki, de ő csak bámul. – Menj el – erélyesebben szólok rá, majd hirtelen elhallgatok, mikor lépteket hallok. Howard kimászik a lyukból, majd szól az apjának:

- Itt nincsenek. Keressük tovább – nem értem miért nem árul be. Pedig simán megtehette volna. Egyszerűen nem értem, hogy mit csinál ez a fiú, és mit akar. Olyan mintha még ugyanaz a fiú lenne, de olyan is mintha egy ördög lakozna benne. Sose volt az a selyemfiú típus, de most ezzel a durva kinézettel, még inkább úgy néz ki, mint egy rossz ember. Egy igazi rossz ember.

Nem tudom itt maradni, ki tudja mi van Austinnal. megvárom míg a léptek hangja elmúlik, majd előmászok a lyukból és arra felé megyek, ahol lehagytam őt. Másodpercek múlva pityeg a telefonom, és megnézem, hogy kitől jött. Hazafelé tartok, remélem te is kijutottál. Sajnálom. – Austin

Könnyek gyűlnek a szemembe, és nem vagyok képes felfogni, hogy mit irt. Itt hagyott egy kihalt park közepén, két fegyveres emberrel, akik a pénzemet akarják, rosszabb esetben pedig meg akarnak ölni. Beletúrok hajamba, és ijedten nézek körbe, de alig van fény, szinte semmit nem látok. Nem gondolkodva, elkezdek rohanni az egyik kijárat felé. Csak a megérzéseimre tudok hallgatni, semmi másra. Hirtelen egy sapkás fickó kiugrik az egyik fa mögül, kezét számra tapasztja, és bevonszol, egy nagy törzs mögé.  Kezeivel szorosan fog, nem tudok kiszabadulni szorításából. Felnézek, de a sapkája teljesen be van húzva szemébe, míg meg nem látom ajkait, és hirtelen elkezdek sokat pislogni. Nem hiszek a szememnek. Képtelenség, hogy ő lenne. Honnan tudja, hogy itt vagyok? MI a fenét csinál itt? Jobb kezemet addig rángatom, amíg sikerült kivegyem a kezemet ölelése közül, és egy erős mozdulattal letépem a fején lévő sapiját, és egyenesen a szemébe nézek. Ösztönösen leengedi tenyerét a számról, viszont újra megfogja jobb kezemet.

- Te meg mit csinálsz itt? – suttogom neki alig hallhatóan. Fejével körül néz, majd mikor teljesen megbizonyosodik, hogy nincs senki az öt méteres körzetünkben, erősen meghúzza a kezemet, és el kezdünk rohanni. Rossz irányba megy, szólok is neki, de rám se hederít. Justin mindig is makacsa volt, és soha senkire nem hallgatott, pedig tudta, hogy nem minden esetben kell a saját megérzéseire hallgatni. Egy bal kanyar bevétele után, szinte beléjük ütközünk. Bill elégedetten mosoly, Howard meg csak áll mellette, érzéstelen arccal. Próbálok valamit kiolvasni tekintetéből, de képtelen vagyok. Egyszerűen csak áll ott fapofával, és ennyi. Aggódóan Justin felé nézek, aki áthatóan ideges, de félelmet egyáltalán nem tapasztalok rajta. Szorosan kulcsolom rá ujjaimat az övéire, és ő is ugyanígy tesz.

- Vagy megkapom most rögtön azt a pénzt, vagy valaki meghal. Dönthettek, hogy melyikőtök legyen az – mutogat a fegyverével kettőnkre, nekem meg a hideg futkos a hátamon. Akaratlanul is erősebben szorítom kezét, szinte már érzem, hogy egyre kevesebb vér kering kezeibe, de egyáltalán nem érdekel. 

- És mi van, ha egyik se? – hirtelen elővesz farzsebéből egy kisebb pisztolyt, és teljesen megrökönyödök, Tudom, hogy volt egy eléggé sötét időszaka, de azt hittem az elmúlt. Felnőtt, és megváltozott. Normális helyzetbe haragudnék rá, de most úgy tekintek erre a fegyverre, mint egy reményre, egy reményre, ami megmentheti az életünket ebben az esetben Csak egymás lélegzetét halljuk, és várjuk, hogy ki húzza meg előbb a ravaszt, amikor fényeket vélünk felfedezni a főbejáratnál, és a rendőrautó hangját.

- Picsába - szitkozódik Bill, de továbbra se mozdul. Justinra pillantok, és elkezdem őt húzni, de ekkor meghallom, hogy valamelyik pisztoly elsült. Félve nézek hátra, és ijedek meg, mikor magam mögött találom Justint, a földön hever.

- Justin – fogom meg e fejét, és próbálok vele kommunikációt tartani.- Kérlek, mondj valamit, bármit – könyörgök neki, de meg se szólal. Bár bámul, de látom, már nem sokáig. lenézek, és megnézem sebét. A lövés valahol a hasába lehet. Felnézek, és már csak egy tucat rendőrt látok, se Billt, se Howardot.

- Segítsenek, kérem – ordítok rájuk ijedten, rekedtes, sírós hangommal. Nem bírnám ki, ha elveszíteném.